8. mese
Pikk és Pakk első találkozása egy erdőlakóval
A két gyerek madárcsicsergésre ébredt. Nagyot nyújtóztak, majd mosolyogva ugrottak ki az ágyból.
- Pakk, nagyon szeretek Csodaországban felébredni! – szólt a kislány.
Kiléptek a reggeli fénybe. Éhesek voltak, hát indultak a szamócákhoz. A rét felé mentek, mert üdvözölni akarták virágbarátaikat, még egyszer megköszönve nekik puha, kényelmes pihenőhelyüket. Ahogy a fűszálak közé léptek nagy adag víz zúdult a nyakukba. Kicsit meglepődtek, erre igazán nem számítottak. Meglepődve tapasztalták, hogy a víz hűvös és friss illatú. Most találkoztak először tiszta vízzel, a barlangbéli pocsolyák poshadtak és sárosak voltak. Megborzongtak, majd rájöttek, hogy remek móka vizezni. A növényeken cseppekben állt a reggeli harmat. Megcélozták egymást, meghúzták a leveleket és lőtték a vízgombócokat. Pikk egyszercsak észbe kapott és felkiáltott:
- Ó, kedves növénykék, nem kellemetlen nektek a játékunk?
- Hát, annyira nem jó, hogy cibáltok bennünket – válaszoltak. – Szívesen nektek adjuk a vízgyöngyöket, ha kéritek.
Pikk és Pakk megkérte hát a rét lakóit, ők pedig rájuk záporozták a friss harmatot. A két gyerek megköszönte, és immár tisztán szaladtak a gyümölcsökhöz. A szamóca ma is édes volt, finom. Piros leve lecsurgott az állunkon, miközben majszoltak. Jól belaktak, majd visszaindultak otthonukba.
Pikk rendbe tette az ágyakat, Pakk pedig csinos seprűt kötött néhány ágacskából. Felsöpörték a szobát, aztán kiültek az odú elé és várták a rigót. Egyszerre furcsa látvány tárult a szemük elé. Egy ragyogó lény óriási gömböt görgetett tolatás közben. A kisfiú nem tudta visszatartani Pikket, aki ragyogó arccal szaladt az ékszerlény felé.
- Pikk vagyok. Te ki vagy? Miért gyúrtad ezt a hatalmas gombócot és hova viszed? Elmondanád nekem, hogyan lettél ilyen gyönyörű csillogó? És miért van ennyi lábad? – kezdett rá a kérdészuhatagra.
- Gali vagyok, a galacsinhajtó bogár – válaszolt a lény. – Ilyen színesen születtem. Azt tanultam a szüleimtől, hogy ilyen gömböket kell gyúrnom. Ez a dolgom, ez az életem. Nem gondolkodom rajta, hogy miért csinálom – szólt bágyadtan a bogár.
- Te itt születtél Csodaországban? – tudakolta a kislány.
- Csodaországban? Nem tudom, hogy miről beszélsz. Én ebben az unalmas erdőben születtem, itt élek, itt dolgozom – hangzott a fáradt válasz.
- Ó, te nagyon tévedsz! – mondta Pikk. - Ez itt Csodaország. Mi tegnap keltünk életre. Hosszú utat tettünk meg, míg ideértünk a barlangból és közben rengeteg csodában volt részünk.
- Az nem lehet. Csodák nincsenek. Ez csak egy unalmas erdő, ahol galacsint kell hajtani. Nagyon szomorú és kellemetlen hely.
- Kedves Gali, hadd mutassam meg neked, hogy milyen érdekes a világod! – szólt Pikk.
- Nem lehet. Sajnos, nem érek rá. Galacsinokat kell gyúrnom és mindet el kell görgetnem, fáradságos munkával. Ez egy borzasztó hely, nincs itt semmi érdekes. És kérlek, ne tarts fel, dolgoznom kell! – lett egyre mérgesebb a bogár.
Pakk, aki végighallgatta a beszélgetést a kislányhoz ment, és kézen fogva odébbhúzta. Pikk szemében könnyek csillogtak.
- Hallottad, hogy azt mondta, hogy ez egy unalmas hely? – nyelte a könnyeit.
- Igen, hallottam. Ne foglalkozz vele! Nagyon rossz kedvű volt. Szerintem remek dolog lehet galacsint gyúrni, gyere, próbáljuk meg!
A két gyerek, ahogy a bogártól látta, megpróbált gömböt gyúrni a talajból. Persze ők nem tudták, hogy a galacsinhajtó trágyából gyúrja a magáét. Próbálták elölről a kezükkel, próbálták hátulról a lábukkal, de nem sikerült. Pikk a nagy kínlódás közepette meglátott néhány sárgás zöld gömböt egy fán. Hirtelen jött ötlettel a fához szaladt, és már mondta is.
- Kedves fa, adnál nekem néhány gömböt? Tudod, szeretnénk úgy játszani, mint az a gyönyörű, de szomorú bogár. És nem sikerül olyan galacsint gyúrnunk. Egyébként Pikk a nevem. Te a gömbfa vagy?
- Kedves Pikk, én a vadalmafa vagyok. Szívesen adok neked néhány gyümölcsöt. Annyi termés van rajtam, hogy úgysem tudom mindet táplálni – szólt, és elhullajtott négy almát. Két nagyobbat és két kisebbet.
- Köszönjük, vadalma! – mondták a gyerekek és már görgették is új szerzeményeiket.
Először maguk előtt gurították, aztán a lábukkal, ahogy a galacsinhajtótól látták. Nagyokat kacagtak közben, majd fáradtan hömbölödtek a földre. Pakk a kislánynak gurította az egyik almát, gurigázni keztek. Nehezek voltak nekik ezek a nagy almák, inkább a kisebbekért nyúltak. Oda-vissza görögtek a gyümölcsök, majd Pakk felemelte és a lánynak dobta a magáét. Mit is kell ezzel csinálni? – futott át a kósza gondolat Pikk agyán, de már emelte a kezét és elkapta a labdát.
Labda, kapta, dobta, lökte,
Ezer földet jár be véle
Csodaország fényes gömb
nem pedig sáros göröngy.
Dalolta a kislány, Pakk pedig vele énekelt. Szálltak az almák a melegedő időben. Ekkor érkezett nagy zajjal a rigó, csőrében fűszálakat hozott, így nem tudott rögtön köszönni. A pálcikagyerekek nagy ricsajjal szaladtak felé.
- De jó, hogy megjöttél, Letti! Gyere, labdázz velünk! – kiabálta Pikk.
- Lassabban gyerekek! – szólt a madár, miután letette a fűszálakat az odú bejárata elé. – Reggeliztetek már? – kérdezte.
- Igen, igen és előtte zuhanyoztunk a fűszálakkal. Aztán találkoztunk egy nagyon szomorú bogárral, utána pedig megtanultunk labdázni! – darálta a kicsi lány. – Miért hoztad ezeket a fűszálakat?
- Arra gondoltam, hogy segítek nektek berendezkedni, utána pedig elkísérlek benneteket a patakhoz – mondta a madár. – Gyertek, beszéljük meg, mire van szükségetek – ültette le őket a gyökérlépcsőre a rigó, és nagy tanakodásba kezdtek.