Pikk és Pakk átkel a nagy vízen
A két pálcikagyerek folytatta útját, most már egy falevelet cipelve. Pikk olyan jókedvre kerekedett, hogy azt is elfelejtette, hogy púp van a fején.
Nem volt könnyű dolguk a levéllel. Igaz, hogy nem volt nehéz, de nagyon nagy volt a két gyerekhez képest. Eleinte Pakk ment elöl, középen a levél, amit hátul Pikk tartott. Addig nem is volt gond, míg el nem fáradt a kezük. Pakk meresztette szemeit a félhomályban, minden akadályt elkerülve igyekezett kifelé. Jó darab utat maguk mögött hagytak már, ám kénytelenek voltak pihenőt tartani. Karjuk teljesen elzsibbadt a cipekedéstől. Óvatosan letették a levélcsónakot, majd maguk is mellérogytak a hideg földre.
- Jaj, teljesen elgémberedett a karom! – panaszkodott Pikk –, meg a hátam is – nyavalygott tovább.
- Én is elfáradtam, de tovább kell mennünk! – mondta a kisfiú. – Gyere, tornáztassuk meg a kezünket!
- Akkor jobb lesz? – kérdezte a lány.
- Sokkal jobb - mondta bölcsen Pakk.
Tornáztattak. Először jól kifeszítették az ujjaikat, majd ökölbe szorították kis mancsukat. Utána virágosat játszottak. Kitárták az ujjaikat, aztán kinyújtott ujjacskáikat összezárták, ahogy a virág becsukódik éjszakára.
- Figyelj, Pakk, az én virágom nagyon álmos, gyorsan összecsukódik, hogy tudjon aludni – mutatta Pikk.
- A virágoknak lassan kell becsukódniuk, különben a bogárkák nem tudnak kimászni belőlük. És akkor egész éjjel be lesznek zárva, azt pedig nem szereti senki – válaszolt a fiú.
- Az én kezem, most lepke lesz! – újságolta a lány. – Nézd csak!
Kicsi tenyereit egymáshoz szorította, majd úgy tárta őket ki-be, ahogy egy pillangó mozgatja a szárnyait.
- Nagyon óvatosan kell csinálni, mert ha hangosan csattan a kezed, akkor elrepül a lepke! – intette óva a fiút.
- Jaj, de vicces vagy, hiszen te vagy a lepke - nevetett a fiú.
Kacagva reptették a kezüket, majd nyújtózkodtak. Nem állva, dehogyis! Fekve. Azt képzelték, hogy vitorlák, amiket hol kifeszít a szél, hogy pedig elernyednek, ha épp szélcsend van. A játék közben kipihenték magukat annyira, hogy újra elinduljanak. Most Pikk ment elöl, középen a hajó, hátul a kisfiú.
Nahát, a kislány olyan figyelmetlen volt, hogy szegény Pakk alig győzött megállni a lábán. Vagy kavicsos útra vezette, amikben lépten-nyomon megbotlott, hiszen a csónaktól nem látott, vagy sáros nyomon mentek, ahol meg össze-visszacsúszkált a lába. Végül a lány szó nélkül megállt, még jó, hogy Pakk nem ejtette el a levélhajót, mert megérkeztek a nagy vízhez.
Pakk kicsit dühös volt. Összeszedte erejét, hogy kedvesen elmondja a lánynak, hogy várjon egy kicsit, ő elmegy körülnézni.
Pikk lecsücsült a víz partján. Kicsit kifújta magát, aztán unatkozni kezdett. A földet nagyon hidegnek érezte, így felállt és járkálni kezdett. Ahogy mendegélt a talaj hirtelen süppedőssé változott. Nem csúszott mint a pocsolya, hanem léptei alatt kicsit benyomódott. Ezzel eljátszott egy darabig, várta, hogy Pakk visszajöjjön, de egyelőre sehol, senki.
Persze, hogy nem. Pakk elsétált a víz mentén, míg talált egy nagy követ. Felmászott rá, hogy körbekémleljen, vajon mekkora is ez a víz, ami az útjukat állja. Hát, nem volt kicsi... Óriási pocsolya volt a víz. Pakk csak remélni tudta, hogy baj nélkül átevickélnek rajta. Utána kicsit még elüldögélt a hűvös kövön, fájó lábát tapogatta, amit bizony több helyen felsértettek a kövek, amikbe belerúgott. Azon gondolkozott, hogy milyen furcsa, hogy Pikk az egyik pillanatban erős és okos, a másikban meg kifejezetten idegesítő. Úgy érezte, hogy nehéz neki mindig a lányra figyelni és hozzáigazodni. Aztán belátta, hogy a közös álmuk nyomán közös az útjuk és az is eszébe jutott, hogy milyen türelmes volt vele, amikor ő volt rosszkedvű. Ettől megnyugodott és visszaindult.
Még szerencse, mert Pikk közben, megunva a várakozást, a vízben keresett szórakozást. Először csak beletapicskolt a lábaival, élvezte, ahogy körülöleli a lábát a hűvös érzés, aztán ugrándozni kezdett, élvezte ahogy ezer felé fröccsennek az apró cseppek. Közben egyre beljebb merészkedett, tetszett neki, ahogy egyre magasabbra ér a víz. És ekkor történt a baj. Ugrándozás közben megcsúszott és elesett. Ijedtében akkorát kortyolt a koszos pocsolyából, hogy alig bírt partra kecmeregni. Köhögött, köpködött és kapkodta a levegőt, amikor Pakk odaért.
- Mi történt veled? – kérdezte aggódva.
- Bele..., beleestem a vízbe – köhögte a lány.
- És mégis hogyan estél be a partról?
- Belementem ugrándozni, és megcsúsztam, és elestem – mondta halkan Pikk.
- Azért el tudunk indulni? – nézett rá, kissé szemrehányóan.
- Igen, persze, menjünk – felelt a kislány.
- Akkor vízre kell tennünk a csónakot. Gyere, segíts!
Behúzták a levelet a pocsolyába, majd megpróbáltak ráülni. Még jó, hogy Pikk már eleve vizes volt. Így csak Pakknak esett rosszul, amikor belefordult a vízbe. Nem volt könnyű ráülni a levélhajóra. Hol erre billent, hol arra. Amikor végre stabilan tartották magukat, akkor rájöttek, hogy így meg nem tudnak evezni. Végül sikerült elhelyezkedniük úgy, hogy kicsi karjaik beleérjenek a vízbe.
És elindultak. Pakk ült elöl, a kislány hátul. A nagy koncentrálástól elszótlanodtak. Meg fáztak is, hiszen vizesek voltak, a barlang pedig hűvös. Alattuk ringott a csónak, karjuk evezett rendületlenül.
Ekkor egy fekete árny tűnt fel a távolban, és jött egyre közelebb. Gyorsabban jött, mint ahogy ők haladtak. A csónak mozgása felerősödött, annyira felerősödött, hogy már nem eveztek, csak kapaszkodtak. Egyszerre két szem tűnt fel a csónak előtt.
- Jaj, elsodorsz bennünket! – kiáltott fel Pikk.
- Hol vagytok, kik vagytok? – kérdezte kissé rémülten Sün mama, mert ő volt az, éppen hazatérőben a fiaihoz.
- Itt vagyunk az orrod előtt a levélhajóban – szólalt meg Pakk is.
Sün mama megkönnyebbülten vette észre a pálcikagyerekeket. Fellélegzett, hiszen két ilyen kis satnya figura biztosan nem bántotta otthon hagyott fiacskáit.
- Én Pikk vagyok, ő meg Pakk – csivitelte a kislány – Te vagy a süngyerekek anyukája?
- Igen, én. Szóval találkoztatok velük? – kérdezte.
- Igen, tőlük kaptuk ezt a csónakot. Nagyon kedvesek. – válaszolt Pakk. – Kérlek, igazíts útba minket! Azt a helyet keressük, ahol mindig fény van és meleg.
- Hamarosan partot értek, aztán menjetek csak egyenesen előre. Egy kanyar után meglátjátok a barlang kijáratát. Vagy bejáratát... – gondolkodott el. - Amikor én jöttem, akkor a bejárata volt, de ha ti mentek, akkor a kijárata lesz. – morfondírozott tovább.
- Köszönjük az útbaigazítást!
- Várjatok, segítek egy kicsit, kapaszkodjatok meg jól! – szólt Sün mama, és orrával hatalmasat lökött a picinyke hajón.
A pálcikagyerekekbe beleszorult a szó annyira gyorsan mentek. Mikor lassulni kezdett a csónak, majd végül partot ért, kiabálva szaladtak tovább. A kanyarig meg sem álltak, itt már könnyebben haladtak, mert jóval több volt a fény. A levegő is melegebb volt és különös illatok vegyültek bele.
Ahogy a kanyarba értek, még a lélegzetük is elakadt. Valami csodálatos dolgot pillantottak meg. Színes volt. Zöld színű. És lágyan mozgott a fényben. A gyerekek most először láttak zöld színt. Megszorították egymás kezét, és futni kezdtek a ki-bejárat felé.