Kijut-e a két pálcikagyerek a fényre?
Pikk és Pakk rendületlenül gyalogolt, hogy az álmukban látott csodavilágot megkeressék. Bár apró lábaik, ahogy fáradtak, egyre lassabban érték a hideg, nyirkos földet. A mozgástól kimelegedtek, csak ezért nem fáztak a hűvös barlangban.
Hirtelen nagy feketeség tűnt fel előttük, bátran szorították egymás kezét, így koppantak neki valaminek.
- Aúúú, mi volt ez? - kiáltott fel a kislány.
- Nem tudom - dörgölte a fejét Pakk.
- Nagyon megütöttem magam – sírta el magát Pikk. – És most hogyan megyünk tovább? Hogy fogunk eljutni a szépséges világba? – hüppögte
- Először is mutasd a fejed! Látni ugyan nem látom, de ha vérzik azt érzem – mondta komolyan a pálcikafiú. – Nincs nagyobb baj, csak nőtt rajta egy hupli, mindjárt elmúlik a fájdalom. Maradj itt, én megpróbálom kitalálni, hogyan jutunk itt át.
- Jó, de hogy fogsz megtalálni ebben a sötétben? – szipogta a kislány.
- Dúdolgass magadnak, azt hallom és visszatalálok – nyugtatta meg a fiú.
Pikk leült a hideg, nyirkos földre. Hátát nekitámasztotta a valaminek. Annak a fekete, hideg és kemény tárgynak, ami útjukat állta és ami akkora fájdalmat okozott neki. Zsipp-zsupp, kenderzsupp... - dúdolgatta bátortalanul. Egyre jobban fázott. Alulról a nedves föld, hátulról a valami ontotta magából a hideget.
Ezalatt Pack, akinek szeme lassan hozzászokott a sötéthez, megpróbálta felmérni, mi is az a dolog és hogyan tudnának átjutni rajta. Eljutott a barlang egyik faláig. Sajnos, nem talált átjárót. Tapogatni kezdte a valamit. Hűvös volt, de a felszíne nem volt olyan rücskös, mint a barlang fala. Apró keze azért talált kapaszkodót. Olyan érzése volt, mintha valami szeleteket vágott volna ebből a kőből. Mert ez is kő, abban biztos volt. Csak másfajta kő, mint a barlang. Elkapott egy kiálló peremet és igyekezett felhúzni magát. Hát, elsőre nem sikerült. Ekkor eszébe jutott, hogy a barlangfalon meg tud támaszkodni a lábaival. Nagy nehezen végül felkapaszkodott a kő tetejére. Megnyugodott, fényt látott a távolban, bár elég különös fényt. Folyton változott és mozgott, de legalább fény volt. Kicsit kifújta magát, míg óvatosan körbejárta a kő tetejét. Lekiabált Pikknek.
- Pikk, Pikk, ez egy kő, fent vagyok a tetején, gyere föl, te is!
A kislány már majdnem álomba énekelte magát az általa költött új szöveggel. Háj, báj, kutyamáj, ha elfújjuk majd nem fáj – dünnyögte a Zsipp-zsupp dallamára, miközben próbálta lüktető buksijáról lefújni a fájdalmat.
- Én nem tudok odamenni! Itt ülök és várlak. És énekelek, hogy megtalálj – válaszolt.
Pakk belátta, hogy vissza kell mennie a lányért. Ok nélkül nem mondana ekkora butaságokat. Azért remélte, hogy nem okozott maradandó megbutulást a sérülése, de ha egy bátor, kalandvágyó pálcikalány ilyet mond, akkor bizony segítségre szorul. Visszamászott hát Pikkhez.
- Gyere, segítek! – fogta kézen – Most már abbahagyhatod az éneklést, mert megtaláltalak. Menjünk erre egy kicsit, hátha akad egy átjáró ezen az oldalon. Én nem találtam a másikon.
Sajnos, nem találtak átjárót, de itt kicsit könnyebb volt felmászni. Pakk ment elöl, és amint megvetette a lábát, lehajolt, hogy segítsen a lánynak. Csak úgy feszültek az izmai, ahogy húzta felfelé. Végre a tetőn voltak.
- Látod, Pikk, ott a fény! – mutatta a kislánynak.
- Jaj, de jó, akkor mégis megtaláljuk Csodaországot! – éledt fel a lány. Örömében arról is elfeledkezett, hogy fáj a feje.
- Most már csak le kell jutnunk innen – mondta megkönnyebbülten Pakk.
Megnyugodott, hogy a kislány nem butult meg végleg. Elindultak lefelé. Lábukat felváltva támasztották a barlangfalához és a gonosz kőhöz – így nevezte el Pikk.
Aztán egyszercsak nem volt tovább. Nem találtak több kapaszkodót.
- Le kell ugranunk, Pikk – mondta a fiú. – Úgy számolom, nem lehetünk túl magasan, elég sokat másztunk már. Gyere, fogom a kezed. Ugrás! – kiáltotta.
Valóban nem voltak túl magasan és nem is estek a padlóra, így nem ütötték meg magukat, viszont annál jobban megijedtek. Valami puhára, de szúrósra érkeztek, ami ráadásul hirtelen megmozdult.
- Juj!- tapogatta a hátsó felét Pikk – Most örüljek, hogy lent vagyunk, vagy féljek attól, hogy mozog a padló? – kérdezte a fiút.
Amit padlónak hittek újra megmozdult, így a két pálcikagyerek legurult róla és döbbenten tapasztalták, hogy süppedős talajon állnak és körbeveszi őket hat gombszem, három fekete, nedves orr és három szájból fújnak rájuk. Inkább mulatságos volt mint félelmetes, így Pikk azonnal, érdeklődve fordult feléjük.
- Pikk a nevem. Ti kik vagytok? Ti vagytok a szél?
- Mennyei almaszósz, hogy lehetsz ennyire buta! Süngyerekek vagyunk nem a szél! – mondta egyikük.
- És nagy szerencsétek, hogy a mamánk ma nappal is elment itthonról!
- Nagyon félelmetes tüskéi vannak, jól felnyársalt volna benneteket!
- Nem szereti, ha ránk esnek – licitáltak egymásra a sünik, akik soha nem vallották volna be, hogy mennyire megijedtek.
- Elnézést kérünk, nem akartunk bántani benneteket . Az én nevem Pakk és azt a világot keressük, ahol minden színes, világos van és meleg– vette át a szót Pakk.
- Ha azt hiszed, hogy te bántani tudsz minket, akkor nagggyon nagyot tévedsz – hepciáskodott az egyik süngyerek.
- Hagyd abba Simi! – szólt rá a testvére – Senki sem akar bántani, légy kedves a vendégekkel, ha váratlanul estek be, akkor is! A mi nevünk Simi, Samu és Sámuel – mutatta be magukat Samu.
- Útba tudsz minket igazítani? – kérdezte Pakk.
- Igen. Mindig menjetek egyenesen a mozgó fény felé! Ott van a barlang kijárata, biztosan arrafelé van, amit kerestek. De vigyetek magatokkal csónakot, mert van egy nagy víz, amin át kell jutnotok – mondta Samu, azzal egy falevelet nyújtott Pikk és Pakk felé.
- Köszönjük, hogy segítettetek, indulnunk kell! - mondta a pálcikafiú
- Köszönjük a csónakot! – mosolygott rájuk Pikk.
- Nagyon szívesen! Jó utat! – búcsúztak a süngyerekek.
Pikk és Pakk elindult a fény felé, és bár nagyon fáradtak voltak, lelkesen cipelték a süniktől kapott levélcsónakot.