Pikk és Pakk álma
Pikk ébredt elsőként. Valami nagyon nyomta az oldalát. Kinyitotta a szemét és megnyugodott, hogy csak Pakk keze az. A kisfiú mosolygott álmában, a kislány meg zsibbadt ébren. Kicsit mocorogni kezdett, hogy elgémberedett tagjaiba visszatérjen az élet, és persze azt sem bánta volna, ha a fiú felébred, mert nagyon fontos közlendője volt. A kemény padló alulról nyomta, Pakk keze meg felülről, a feje fölött a fényben apró porszemek táncoltak. Nagyon nagynak érezte a barlangot, sötétnek és nyomasztónak. A hosszú út, amit idáig megtett, szinte csak távoli emlék volt. Nem is szívesen gondolt rá, olyan hideg és sötét. Még a pocsolya emléke sem hozta lázba, bár az elég jó móka volt. Elvigyorodott, amikor a csúszkálásra gondolt. Végül a ficergés megtette a magáét, Pakk szeme felpattant.
- Azt álmodtam, hogy minden színes és ez a ragyogó fény nemcsak ebben a körben érezhető, hanem mindenhol – szólalt meg azonnal.
- És olyan gyönyörűséges színek voltak, amiket elképzelni sem lehet – folytatta a kislány.
- És mindenhol nagyon jó illat lengett – mondta Pakk.
- És csoda dolgokat láttam – mesélt Pikk
- Hé, ez az én álmom, honnan tudsz róla? – kérdezte a fiú.
- Te honnan tudod az én álmomat? – válaszolt azonnal a kislány.
- Sajnálom, ez az én álmom – erősködött Pakk.
- Nem, az enyém – fordult pityergősre Pikk hangja. – Miért akarod elvenni az álmomat?
- Jaj, dehogyis akarom elvenni – Pakk kicsit megrémült a sírós hangtól – én csak elmeséltem neked, hogy mit álmodtam - simogatta meg Pikk haját.
- De azt én álmodtam – szipogott tovább a lányka.
- Na, várjunk csak egy kicsit! Mondd el, hogy miről álmodtál!
- Jó – suttogta Pikk. – Azt álmodtam, hogy egy óriási helyen voltunk, aminek nem volt teteje. Nagyon magasan végtelen, kék kakaóban tejszínhabok úsztak. A föld nem hideg volt, hanem zöld bársony takarta, amin színes, csodálatos valamik lengedeztek. És a levegő mozgott, mozgatta a hajamat. Csiklandozott mindenhol. Nagyon örültem, mesevilág volt.
- Figyelj, rám, Pikk! Ennek ugyan egy csöpp esélye sincs, ilyen nem lehet, de az a helyzet, hogy én ugyanezen a helyen voltam álmomban.
- És te is láttad azokat a furcsa hangszereket, amik a levegőben száguldoztak?
- Igen, láttam. Azok a madarak.
- Ugye, milyen szép volt? – kérdezte Pikk.
- Igen, nagyon. De nem értem, hogy hogyan álmodhattuk ugyanazt – válaszolt a kisfiú.
- Hát, biztosan ez is a csoda része – merengett a lány – az is különös, hogy életre keltünk, azt sem érted – mosolygott Pakkra.
- Lehet, lehet, hogy Csodaországban vagyunk – nyugtatta meg a kislányt és saját magát is.
Hallgattak, merengtek, süttették magukat a napon. Nagy-nagy csend ereszkedett rájuk. Akkora nagy csend, hogy egy gyereklégy zümmögése is trombitaszólónak hangzott volna, ha lett volna ott bármi kettejükön kívül. Végül a pálcika kislány felsóhajtott.
- Mit gondolsz, létezik az a csodálatos világ? Vagy mindig aludnunk kell, ha látni akarjuk? – lehelte a halk kérdést.
- Biztosan létezik, különben nem tudnám a madarakat, a virágokat, meg a fákat – felelt a fiú.
- És hol van? Meg tudjuk találni igaziból is?
- Nem tudom, hol van. És azt sem, hogy meg tudjuk-e találni. De azért legalább megpróbálhatnánk – jelentette ki elszántan Pakk.
- Tényleg, tényleg, elmegyünk és megkeressük? – lelkendezett a lányka – Ez nagyszerű, juj, de jó! – ugrott fel örömében.
- Igen, elmegyünk. Ebben a barlangban hideg van és sötét. Sokkal jobban érezzük magunkat itt a fényben, de nem élhetünk egy fényfoltban. Főleg akkor nem, ha ilyen különös dolog történt velünk, hogy ugyanazt álmodtuk. Ha létezik ez a Csodaország, akkor biztosan megtaláljuk.
- Induljunk, most! Fussunk! – kiáltott fel Pikk.
Útra keltek hát. Nem volt könnyű a meleg fényből visszamenni a hidegbe. Kézenfogták egymást, ezzel bátorítva magukat. Azt sem tudták, hogy melyik irányba menjenek, láttak egy nagyon sötét foltot, arra indultak, mert a többi irányban a barlang fala sejlett. Félősen lépkedtek, ahogy egyre sötétebb lett. A hűvös, agyagos padló és nedves kipárolgása libabőrössé tette őket. Az első pocsolyát kikerülték, azonban a következőt nem vették észre időben és bizony beletrappoltak. Most nem esett jól a hideg víz. Gyorsan visszaléptek, a csúszkálás sem vonzotta egyiküket sem. Pikk odabújt Pakkhoz.
- Én félek – suttogta a fülébe
- Én is félek, de ki kell jutnunk innen valahogy, ahhoz pedig át kell kelnünk ezen a borzasztó sötétségen. Ha feladjuk, akkor sosem tudjuk meg, létezik-e Csodaország – vigasztalta a fiú.
- Jó, menjünk – szinte nem is mondta, csak gondolta Pikk.
Bátran folytatta hát útját a két kis pálcikagyerek. Egyre sötétebb lett és egyre hidegebb, de ők mentek rendületlenül.
Hirtelen megmozdult a levegő, és furcsa villanást láttak messze maguk előtt. Megijedtek, összebújtak.
- Pakk, mi volt ez? – kérdezte a kislány
- Pontosan nem tudom, de úgy érzem ez szél volt. És az a villanás azt jelzi, hogy valahol a közelben fény van. Gyere, menjünk, hátha véget ér ez a sötétség! – válaszolt Pakk.
Kicsit sietősebbre vették lépteiket, és mentek az előbb látott világosság felé.