10. mese
Pikk ruhát kap
A kő hazacipelése koránt sem volt egyszerű. Szerencsére tanakodásukkal és patak parti mozgolódásukkal felébresztettek egy nagy rákot, aki segített nekik feltolni a követ a partoldalon.
Veszélyes vállalkozás volt a kőgörgetés. Félő volt, hogy valamelyikükre rázuhan a leendő csúszda. Még félúton sem jártak, mikor már majd összerogytak a fáradtságtól. Úgy határoztak, hogy inkább segítséget hívnak. A rigó elrepült hát barátaiért. Pikk és Pakk pedig úgy döntött, hogy okosabb, ha a kislány visszamegy az odúhoz és ott foglalatoskodik, hiszen nem nagyon veszik hasznát a nehéz munkában. A fiú megpihent hát a kövön, Pikk pedig hazaindult. Az odúhoz érve folytatta a szőnyegkészítést. Élvezte, hogy színekből mintákat varázsol. Elmerült munkájából egy hang riasztotta fel.
- Szervusz kislány, nagyon szép, amit csinálsz – hangzott a magasból.
Pikk felkapta a fejét és körbenézett. Nem látott senkit.
- Itt vagyok, a fa és a bokor között félúton – szólt ismét a hang.
A lány újra körülnézett, végre nagy nehezen észrevett egy fura lényt, aki egy hálóban lógott.
- Te szóltál? – kérdezte.
- Igen, én. Szép, amit készítesz. Miért csinálod? Akárhogy is nézlek, nem sok okod van a szövésre. – mondta a lény
- Már hogyne volna okom – mosolygott Pikk. – Szőnyegeket készítek, ezek melegítik az otthonunk padlóját.
- Fura, fura, fura. Én az egész otthonomat magam szövöm – jött a felelet.
- Hát, mi itt lakunk ebben az odúban. Már készen találtuk. Nagyon kényelmes hely. Csak kicsit otthonosabbá tesszük. Egyébként Pikk a nevem. Te ki vagy? – kérdezte a kislány.
- Én egy keresztespók vagyok. A nevem Elli – mondta a pók.
- Kedves Elli, miért vagy egy hálóban? Talán csapdába estél? Segítsek kiszabadulni? – szólt Pikk.
- Jaj, dehogyis. Én ebben a hálóban lakom. Magam szőttem – jött a válasz.
- Nem kellemetlen ott lógni? – érdeklődött a kislány – Szinte olyan, mintha a levegőben volnál.
- Szeretek itt lenni – válaszolt a pók. - Hintázom egész nap.
- Ó, az remek lehet. Én is hintáztam már egy pitypanglevélen! – újságolta Pikk.
- Szeretsz hintázni? – hangzott a kérdés.
- Nagyon. Nagyon szeretek hintázni! – válaszolt a pálcikalány.
- Ha akarod, segítek neked hintát készíteni. Úgyis halálra unom magam. Örülök, hogy szomszédok lettünk.
- Én is örülök, és szeretnék hintát készíteni! – mondta Pikk.- Akkor szaladj és hozzál leveleket! Ezek a fűszálak jók lesznek, a varrást majd megoldom. Addig keresek valami alkalmas ágat a hintának – szólt a pók, de a lány már nem hallotta, elrohant levelet keresni.
Első útja a pitypanghoz vezetett. Megtanácskozták a dolgot, a virág úgy vélte, hogy a tölgyfa levele volna a legalkalmasabb a célra, ráadásul nagyon szép is. Útba igazította a kislányt a tölgyhöz.
- Pikk vagyok, a pálcikalány – szólt megszeppenve, a fa olyan hatalmas volt, hogy akadozott a hangja.
- Én pedig Tölgyanyó vagyok – válaszolt a fa.
Pikk sosem hallott ilyen kellemes hangot. A hangban a kétszáz éves tölgy hölgy minden bölcsessége benne rezgett.
- Miben segíthetek neked, kislány?
- Hintát szeretnék csinálni, a keresztespók segítségével. Adnál nekem a leveleidből? – kérdezte Pikk.
- Szívesen – mosolyodott el a tölgyfa és a kislány lába elé hullajtott egy szép, zöld, hullámos szélű levelet.
Pikk egy kicsit zavartan fordult hozzá ismét.
- Tudnál adni még egyet? Tudod, van egy barátom, hadd legyen hintája neki is!
- Milyen kedves vagy, hogy a barátodra is gondolsz – szólt a fa. – Parancsolj, itt van amit kértél – hullott alá a második levél.
- Köszönöm szépen! – mondta hálásan Pikk. – Szaladok is, hogy mire hazaér készen legyek.
- Menj csak! Meglátogathatsz máskor is, szívesen mesélek neked az életemről! – búcsúzott a fa.
A pókot nagy gondolkodásban találta Pikk, amikor hazaért. Magában mormogva próbálgatta a bokor ágait.
- Megjöttem, kezdhetjük! – ébresztette fel Ellit a morfondírozásból.
- Nem tudom eldönteni. Nem tudom eldönteni, melyik volna a jobb hely a kettő közül – dünnyögte.
- Nem is kell! – kiáltott fel Pikk – Két hintát csinálunk, hogy Pakknak is legyen!
- Jól van, jól van, akkor nem kell dönteni – ereszkedett a földre a keresztespók.
Rámászott a levelekre és mindkét végükre rágott egy-egy lyukat. A lyukakba fűszálat hurkolt, majd megkérte a kislányt, hogy tartsa a leveleket. Villámgyorsan visszamászott a bokorra, és fentről navigálta Pikket.
- Gyere egy kicsit idébb! – kérte, majd jól odakötötte a hinta egyik szárát. – Kérlek, kérlek, emeld egy kicsit magasabbra a levelet – szólt, és odaerősítette a másik oldalt is.
Gyorsan elkészültek a másik játékkal is. Ott ingott-bingott a két gyönyörű hintaágy az odú bejárata közelében. Pikk azonnal kipróbálta őket. Nagyon boldog volt.
- Nagyon köszönöm neked a hintákat, Elli! – mosolygott a keresztespókra, aki elgondolkodva közelített felé.
- Nincs mit, nincs mit – ismételte szokása szerint. – Arra gondoltam, hogy készítenék neked egy csinos ruhát. Úgyis csak unatkoznék, unatkoznék – motyogott.
- Mi az a ruha? Nem tudom, mit jelent – válaszolt a lányka.
- A lányok ruhákkal csinosítják magukat. És ékszerekkel. Szoktam látni, ha gyerekek jönnek a tisztásra. Szoknyát viselnek és leszaggatják a virágokat, abból fonnak ékszert maguknak. Olyankor nagyon szépnek érzik magukat – hangzott a válasz.
- Hát, ha gondolod, hogy szükségem van ilyesmire, akkor örömmel elfogadom, de én nem fogom letépni a virágokat. Akkor nem tudnak többé táncolni.
- Akkor most, kérlek állj egy helyben! – mondta a pók.
Megmérte a lánykát egy hosszú pókfonállal, aztán sebesen dolgozni kezdett. Ez alatt Pikk befejezte a félbehagyott szőnyeget, és bevitte az odúba. A maradék szirmokból csinos csokrot kötött és az ablakba tette. Megragadta a seprűt és eltüntette odakint a szemetet.
- Kész is van, kész is van – jött Elli a ruhával. – Gyere, bújj csak bele!
Pikk elmagyaráztatta, hogy mit is kell tennie, aztán belebújt a ruhába. Pompásan festett benne. Jó érzés volt a puhaságot viselni. A szoknya érzete egyenesen lenyűgözte. Kacagva pörgött, forgott benne.
- Köszönöm! Köszönöm szépen, Elli! – fordult hálásan a keresztespókhoz.
- Szívesen, szívesen, végre volt valami tennivalóm!
Ekkor hallották meg a zajt. Kicsit megriadtak, de ekkor a kislány felismerte Pakk hangját. Hamarosan befutott a menet. Három rigó és a kisfiú húzta-vonta a követ. Egy utolsó erőfeszítéssel leengedték az odúba, Pakk biztonságosan odarögzítette, és készen voltak.
Fáradtan, de boldogan néztek egymásra. Lettinek ötlete támadt:
- Mit szólnátok hozzá, ha megünnepelnénk a berendezkedéseteket? – kérdezte. – Elröppenünk egy kis harapnivalóért, aztán együtt jól belakmározunk.
- Rendben van. Ünnepeljünk – mondta Pakk, szemével a kislányt keresve.
Pikk hirtelen előperdült új ruhájában.
- Nagyszerű lesz, mulassunk! – forgolódott új szerzeményében. – Mit szóltok a ruhámhoz? – kérdezte.
- Nagyon csinos – szólt a rigó. – De mi most röppenünk!
- Gyönyörű vagy! – mondta Pakk. – De honnan lett ruhád?
- Új barátunk, a kedves Elli szőtte nekem. Hálóból van. Hálóruha. – Mutatott a kislány a keresztespókra.
- Köszöntelek, Elli, a nevem Pakk – mutatkozott be a fiú.
- Pakk, hadd mutassak még valamit! – fogta meg a kisfiú kezét Pikk. – Ezt is Ellivel csináltuk. Hinta. Próbáld ki!
A pálcikagyerekek befeküdtek a hintaágyakba. Pakk nagyon élvezte az új játékot.
- Ó, Pikk, nem is gondoltam volna, hogy ez a világ ennyi csodát rejteget! – szólt, majd a pókhoz fordult. – Köszönöm, hogy segítettél a barátomnak!
Ezután csendben, elpilledve, ringatózva várták a madarak visszatértét.