3. mese Kijut-e a két pálcikagyerek a fényre? - Testérzet

3. fejezet

Hogyan legyünk otthon a testünkben?

Ebben a fejezetben továbbépülnek a képek. Eddig hideget, meleget, szárazat, nyirkosat, vizet képzeltünk el, a sötétséget és a fényt, a simát és az érdeset. Játszottunk kicsit a hangokkal, ami nagyszerűen irányítja a figyelmet. Nem a gyerekét, hanem a tiédet.

Most megjelenik egy új szín a palettán, az izomérzet, a testtudatosság.

Sajnálatosan látom az utcán, a közértben, a villamoson, hogy bizony kevesen uralják azt a szerkezetet, amiben vannak, vagyis a testüket. Mozgásunk is hasonlatos a beszédhez. Valahogy belejöttünk, az iskolai testnevelés órák edzettek ugyan néhány izmot, de ez nagyon messze van a tudatos testérzettől. Nem elvarázsolt dolgokról beszélek, hanem arról, hogy tudja-e mindenki, milyen mozgásokra is képes a teste. Ajánlok egy remek elfoglaltságot: buszra várva, közlekedési dugóban ülve, sorbanállás közben pont van rá idő. Válaszd ki valamelyik végtagodat, gondolj rá erősen. Amikor ez megvan, akkor kezdj el azzal szórakozni, hogy megfeszíted benne az izmokat. Figyelem, nem pózolni kell, nem muszklit mutogatni, hanem felfedezni, hogyan is működik a tested. Ne aggódjatok, nem veszi észre senki, nem néznek erőművészt játszó sült bolondnak!

Ebben a történetben tehát már megjelenik izmaink érzete is. Mielőtt engem néznétek ütődöttnek, hadd meséljek egy jelenségről. Úgy hívják, izomemlékezet... Ugye, mindenkivel előfordult már, hogy eggyel több lépcsőfokot lépett, mint amennyi volt? Na, ez elég kellemetlen érzés, de most az a fontos, hogy miért történik. Azért, mert az agyad kiadja a parancsot, az izmok pedig − jó katona módjára − engedelmeskednek. Akkor is, ha nincs lépcső. Tehát elég, ha gondolod, és cselekszik a test. Ugyanígy elegendő a kép megteremtéséhez, ha arra gondolsz, hogy feszülnek az izmok. Ez az izomemlékezet dolog más egyebekre is remekül használható, de erről majd később.

Nagyon izgalmas tapasztalatom volt a minap. Úgy adódott, hogy felemás cipőben indultam a barátaink elé a harmadik emeletről. Lefelé mindig gyalog, az is edzés! Meglehetősen nehéz napom volt, konkrétan a hisztisre fáradt kategóriába kerültem. És ekkor jött a lefelé út a különböző lábbelikben. Mindkettő az én cipőm, tehát nem arról van szó, hogy úszkálok egy 46-osban, és két nagyon hasonló bőr félcipő, tehát nem az a különbség, hogy az egyiknek 15 centis a sarka. Szóval haladok a cipőkben és közben jön a tapasztalat. Előáll egy helyzet, amit még nem ismer az agyam, nincs rá programja. Mindkét pár cipőben automatikusan, könnyedén mozgok, de ha nem egyformák, akkor bizony nagyon különös élmény menni bennük. Persze siettem, hisz vártak. Így már komoly tétje is volt a dolognak. Vajon megbotlom-e, ami ugye egy lépcsőn gurulásveszélyt jelent. Miközben intenzíven figyeltem arra, hogy így is tudjak sietni, a figyelmem lekerült a fáradtságról, elmúlt a hiszti, és örvendezve fogadtam az érkezőket, megosztva velük a történteket.

Ebben az esetben olyan új rendszer állt elő, amelyet semmilyen régi megszokás nem tudott támogatni. Így kénytelen voltam az itt és mostra koncentrálni, s láss csudát, közben jókedvem lett!

Most pedig, kalandra fel! Bonyolódnak a képek, és némi virtuális izommunka is következik. Először ismételjük a már begyakorolt képeket, majd ezen tapasztalatokra ráültetjük a bonyolultabb képek formálását.

Elég hosszú és bonyolult lett ez a bejegyzés, de nehéz testérzeteket szavakba önteni. Akik kíváncsiak a gyakorlati részre és szeretnének gyorsabban haladni, azokat szeretettel várom a Mesebeszéd Műhelyre!