1.      mese

Pikk és Pakk életre kel

 

Egy nyári kirándulás után történt az egész. Nagy csapat gyerek érkezett a kőbarlangba. A part melletti táborból jöttek. Meglehetősen unták magukat, szívesebben fürödtek volna a tóban, nem értették, miért kell itt lenniük. Egy kisfiú és egy kislány kissé hátramaradt, és egy széndarabbal két pálcikaembert rajzolt a barlang falára. Egy pálcika kisfiút és egy pálcika kislányt. Még gyorsan elsuttogták a nevüket is − Pikk lett a lány és Pakk a fiú −, aztán menniük kellett tovább.

A kőbarlang falán ottmaradt hát Pikk és Pakk. (Képzeljétek el, mintha ott lennétek! Hűvös, szürke, félhomály, óriási tér érzete, mint egy cseppkőbarlang nagytermében.)

Varázserejű volt ez a nap. Léteznek csodanapok, amikor minden dolog, aminek neve van, életre kel.

Úgy történt, hogy a hűvös, félhomályos barlang falán (Erősítsük meg az előbbi képet, majd képzeljük hozzá, amikor a nagy mozdulatlanságban hirtelen mozgást észlelünk!)  egyszercsak megmozdult valami. Nem volt különösebben látványos csoda, vagyis nem látszott annak. De Pikk életében azért elég nagy dolog volt. Életre kelt, és pálcika szíve dobbanásával együtt kicsi teste is megmozdult.

Érezte Pakk jelenlétét, majd hirtelen meglátta a fiút. Odament hozzá, megérintette. (Érezd, hogy megérintesz valakit, aki mozdulatlanul áll!)  Pakk ekkor mozdult meg, így kelt életre.

( A párbeszédeket érdemes úgy olvasni, hogy mindegyik szereplőnek más a hangja. Ebben a mesében Pikk és Pakk a két főszereplő, elsőre elegendő, ha az ő hangjukat találod ki. A fiúé legyen kicsit mélyebb, a kislányé magasabb!)

− Mi történt? – kérdezte.

− Nem tudom − válaszolta Pikk. – Valami történt, és mi rajzokból élővé változtunk.

− És ez vajon miért és hogyan történt? – kérdezte a fiú.

− Nem tudom. És nem is akarok gondolkodni rajta. Nekem tetszik ez az élet dolog. Kíváncsi vagyok rá, fel akarom fedezni.

− Hát, azért én szeretném megérteni, hogyan is lettünk mi élők... – morfondírozott tovább Pakk.

− Jó, akkor te maradj itt! Én felfedezőútra megyek.

Ezzel fürgén lemászott a barlang falán (Hideg, érdes a barlang fala, képzeld el a szikla felületét!) , és a földre huppant. Nedves, nyirkos volt a padló. (Eddig hűvös és száraz volt a felület, most képzelj el egy hideg, nyirkos, döngölt földet! Ezt érinti a kislány lába. Sima, föld szagú, a nyirkosság olyan érzetet kelt, mintha hideg áradna.) Furcsa érzés volt a falhoz képest. Pikk nekivágott az útnak. Egy különös, fényes folt hívogatta magához, már a magasból észrevette. (Képzeld el, hogy egy nagy sötét térbe, felülről, egy kicsi résen át fény hatol!)  Bár kicsi teste könnyen mozgott, a lába nagyon rövid volt, sok-sok lépést kellett megtennie a célig. Hopp, valami furcsa történt. Pikk lába valami ismeretlen dolgot tapasztalt. Hideg volt, körbefogta a talpát. (Pikk a vizet tapasztalja. Emlékezz rá, hogy milyen érzés, ha pocsolyába lépsz. Ez a víz itt, most hideg.) Először megrémült, de miután megszokta, örömmel lépett tovább. Bokáig körbefogta a hűs valami. (Érezd, ahogy a bokádat körbefogja a hideg víz!)  Megbillent, de ügyesen egyensúlyozott, így nem esett el. (Emlékezz, hogy milyen érzés, amikor megcsúszol a sárban, vagy a Balatonban megbillensz, mert iszapos az alja!)

− Hű, ez nagyon izgalmas! – gondolta.

Most óvatos játékba kezdett, egyik lábát csúsztatta a másik után. (Idézd fel, a gyerekkori pocsolyázások emlékét!)

(Párbeszéd: a kislány hangja nagyon izgatott, örömtől felindultan kiabál.)

− Ez nagyon jó! Pakk, Pakk, gyere ide! Találtam egy játékot!

− Milyen játékot?

− Itt van egy valami, amiben csúszkálni lehet!

− Mi az a csúszkálni?

− Gyere ide, megmutatom!

− Jó, jövök! De hogyan?

− Mássz le a falon! Rengeteg kapaszkodó van rajta! Olyan mindenféle kiálló dolgok!

Pakk nagy nehezen lekecmergett. (Visszamegyünk a barlang  falának érzetéhez! Érdes, rücskös, hűvös. Érezd, hogy milyen tapintása lehet!) Elindult a kislány felé a hideg, nedves, agyagos talajon. (Hideg, nyirkos, sima, nehéz föld szag.) Odaért Pikkhez, aki vígan csúszkált a kicsinyke pocsolyában.

(Párbeszéd: a kisfiú hangja gondolkodó, kicsit türelmetlen, olyan „hagyjál békén” hang. A kislány hangjában sok érzelem jelenik meg. Keltsétek fel magatokban ezeket az érzéseket, figyeljétek, hogy változik meg tőle a hangotok!)

− Ez egy pocsolya, víz van benne – szólt a fiú.

− Gyere be, olyan vicces!

− Piszkos leszek, nem megyek be. Különben is nem érek rá, mert gondolkodom. Csak azért jöttem ide, hogy hagyd abba a kiabálást.

− Ó, miért nem örülsz velem? – kérdezte csalódottan Pikk.

− Mert gondolkodom, nem érek rá, mondtam.

− Pukkadj meg! Én akkor is élvezem – válaszolt a kislány, és kimászott a vízből.

Lábai sárosak voltak, de szélesen mosolygott. (Idézd fel, milyen érzés, amikor sáros a lábad! Először hideg, kicsit csúszós, aztán ahogy szárad, olyanná válik, mint egy szoros zokni.) Indult tovább a fényes folt felé. Gyalogolt a hideg földön (Ismét jön a döngölt föld képe, illata, simasága) , kicsit csúszott még a sáros lába, de ment előre rendületlenül.

Amikor odaért, azt hitte, csoda történt. ( Érezd, mikor mondod! A hidegből hirtelen melegre kerülsz. Sötétből fénybe.) Ebben a foltban minden más volt. A talaj száraz volt és langyos. ( Itt a föld száraz, langyos, kicsit poros, csöppet repedezett.)

− Ez a fény nagyon kellemes, körbefog, melenget – gondolta. (Érezd, ahogy cirógat a napsugár, milyen kellemes, meleg, még az illat is más.)

 Pikk boldog volt, táncolt, forgott a napfényben, ami a tetőboltozat egy nyílásán keresztül áradt be a barlangba.

( A párbeszéd során Pikk megint nagyon izgatott, örömében kiabál.)

− Pakk, Pakk, gyere ide!

− Már megint nem hagysz gondolkodni! Miért zavarsz?

− Nagyszerű dolgot találtam, gyere, nézd meg!

− Jövök, jövök – mormogta a fiú, miközben kikerülte a pocsolyát és indult a pörgő-forgó, ugráló kislány felé.

Amint a fénybe ért, hirtelen megváltozott minden. (Ismét a nagy változás. Hidegből a melegre, sötétből a fényre.) Itt meleg volt. Eddig észre sem vette, hogy fázik.

− Pikk, ez tényleg jó – ismerte be.

A lány felé szaladt. Kergetőztek, bolondoztak és jól elfáradtak. Kacagva roskadtak le a langyos földre.

(Párbeszéd. Gondolj arra, amikor valamilyen örömteli mozgás - sport, tánc - után lerogysz pihenni. Na, ilyen hangon beszélnek most a pálcikák.)

− Pakk, mi ez a fény?

− Ez a Nap. A Napból jön a fény és a meleg. Nem tudtam, hogy ez ilyen kellemes érzés. Köszönöm, hogy idehívtál és nem hagytál szomorúan, morcosan töprengeni – mondta a pálcikafiú.

De Pikk ezt már nem hallotta. A simogató napsugarak karjában elaludt. (Érezd a meleget! Olyan, mint amikor elalszol a strandon, csak nincs naptej- és sült hal illat.)  Pakk is behunyta a szemeit, és álomba merült.

Csodálatos álmot láttak.

 

 

2. mese

Pikk és Pakk álma

( Ebben a részben folytatjuk a képeket és kicsit játszhattok a hangotokkal. Nagyon jó móka! A blogban részletesebben is írok róla!)

2. mese

Pikk és Pakk álma

Pikk ébredt elsőként. Valami nagyon nyomta az oldalát. (Idézd fel az emléket, amikor a te oldaladat nyomta a párod, vagy éppen a gyermek karja!) Kinyitotta a szemét (Erre mindenki emlékszik, hiszen naponta megteszi. Érezd, hogy milyen, amikor alvás után kinyitod a szemed!), és megnyugodott, hogy csak Pakk keze az. A kisfiú mosolygott álmában, a kislány meg zsibbadt ébren. Kicsit mocorogni kezdett, hogy elgémberedett tagjaiba visszatérjen az élet, és persze azt sem bánta volna, ha a fiú felébred, mert nagyon fontos közlendője volt. A kemény padló alulról nyomta, Pakk keze meg felülről (Kemény padló nyomása alulról, a kar súlya felülről.), a feje fölött a fényben apró porszemek táncoltak. Nagyon nagynak érezte a barlangot, sötétnek és nyomasztónak. ( Ez nem egyszerű, próbáld meg érezni a hatalmas, zárt teret!) A hosszú út, amit idáig megtett, szinte csak távoli emlék volt. Nem is szívesen gondolt rá, olyan hideg és sötét. (Gyors képként idézd fel az első mese képei közül az utat. Hideg, döngölt föld, sötét, nyirkosság.) Még a pocsolya emléke sem hozta lázba, bár az elég jó móka volt. Elvigyorodott, amikor a csúszkálásra gondolt. (Gyors csúszkálás emlék.) Végül a ficergés megtette a magáét, Pakk szeme felpattant.

(Játssz a hangoddal! Itt a pálcikagyerekek sokféle módon fognak megszólalni. Ez úgy megy a legkönnyebben, hogyha elképzeled, mit éreznek, ha te érzed azt, amit ők. Egyszerű hangokkal fogunk most dolgozni, ezzel alapozzuk meg a későbbi, bonyolultabb gyakorlatokat.)

− Azt álmodtam, hogy minden színes, és ez a ragyogó fény nemcsak ebben a körben érezhető, hanem mindenhol – szólalt meg azonnal. (Képzeld el, a ragyogó fényességet, a napsütést!)

− És olyan gyönyörűséges színek voltak, amiket elképzelni sem lehet! – folytatta a kislány. (Csodás színek! Eddig a két gyerek csak a barlang szürke árnyalatait látta.)

− És mindenhol nagyon jó illat lengett – mondta Pakk. (Kellemes illat, leginkább a fák, a virágok illatát gondolnám. A szagokat és az ízeket nem mindenkinek könnyű elképzelni. Ha nem megy, akkor egyelőre ne foglalkozz vele!)

− És csoda dolgokat láttam – mesélt Pikk.

− Hé, ez az én álmom! Honnan tudsz róla? – kérdezte a fiú. (Hangja megdöbbent, kissé éles)

− Te honnan tudod az én álmomat? – válaszolt azonnal a kislány.

− Sajnálom, ez az én álmom – erősködött Pakk. (Határozott hang)

− Nem, az enyém – fordult pityergősre Pikk hangja. – Miért akarod elvenni az álmomat? (Még nem sír, csak fojtogatja a torkát a sírás.)

− Jaj, dehogyis akarom elvenni – Pakk kicsit megrémült a sírós hangtól –, én csak elmeséltem neked, hogy mit álmodtam − simogatta meg Pikk haját. ( A fiú hangja nagyon kedves, megnyugtatni akarja a lányt.)

− De azt én álmodtam – szipogott tovább a lányka. (Még mindig pityeregne.)

− Várjunk csak egy kicsit! Tudod, mit? Meséld el, hogy miről álmodtál! (Az ötlet hangja. Ezt minden szülő jól ismeri.)

− Jó – suttogta Pikk. – Azt álmodtam, hogy egy óriási helyen voltunk, aminek nem volt teteje. Nagyon magasan, végtelen, kék kakaóban tejszínhabok úsztak. A föld nem hideg volt, hanem zöld bársony takarta, amin színes, csodálatos valamik lengedeztek. És a levegő mozgott, mozgatta a hajamat. Csiklandozott mindenhol. Nagyon örültem, mesevilág volt. (Hangja suttogásból indul, kicsit érezni benne a sírás fojtogatását az elején, aztán elragadja a csodalátás öröme. Érezzétek, lássátok, amiről beszél: zöld fűtakaró virágokkal, szellő kócolja a hajat.)

− Figyelj, rám, Pikk! Ennek ugyan egy csöpp esélye sincs, ilyen nem lehet, de az a helyzet, hogy én ugyanezen a helyen voltam álmomban. (Hangja kissé megdöbbent, de megnyugtató.)

− És te is láttad azokat a furcsa hangszereket, amik a levegőben száguldoztak?

− Igen, láttam.  Azok a madarak.

− Ugye, milyen szép volt? – kérdezte Pikk. (Áhitattal mondja)

− Igen, nagyon. De nem értem, hogy hogyan álmodhattuk ugyanazt – válaszolt a kisfiú.

− Hát, biztosan ez is a csoda része – merengett a lány –, az is különös, hogy életre keltünk, azt sem érted – mosolygott Pakkra. (Hangja elgondolkodó)

− Lehet. Lehet, hogy Csodaországban vagyunk – nyugtatta meg a kislányt és saját magát is.

Hallgattak, merengtek, süttették magukat a napon. Nagy-nagy csend ereszkedett rájuk. ( Érezd a csendet! Nagyon mély, amit felerősít a barlang óriási terének érzete.) Akkora nagy csend, hogy egy gyereklégy zümmögése is trombitaszólónak hangzott volna, ha lett volna ott bármi kettejükön kívül. Végül a pálcika kislány felsóhajtott.

− Mit gondolsz, létezik az a csodálatos világ? Vagy mindig aludnunk kell, ha látni akarjuk? – lehelte a halk kérdést. ( A nagy csendből, egy alig lehelt, reménykedő kérdés)

− Biztosan létezik, különben nem tudnám a madarakat, a virágokat, meg a fákat – felelt a fiú. (És a bizakodó válasz)

− És hol van? Meg tudjuk találni igaziból is?

− Nem tudom, hol van. És azt sem, hogy meg tudjuk-e találni. De azért legalább megpróbálhatnánk – jelentette ki elszántan Pakk. ( A hangján lehet érezni, hogy döntést hozott.)

− Tényleg, tényleg, elmegyünk és megkeressük? – lelkendezett a lányka  – Ez nagyszerű, juj, de jó! – ugrott fel örömében. (Nagyon örül, lelkendezik, a hangja is ilyen.) 

− Igen, elmegyünk. Ebben a barlangban hideg van és sötét. Sokkal jobban érezzük magunkat itt a fényben, de nem élhetünk egy fényfoltban. Főleg akkor nem, ha ilyen különös dolog történt velünk, hogy ugyanazt álmodtuk. Ha létezik ez a Csodaország, akkor biztosan megtaláljuk. (Magának magyarázza a döntését, nagyon elszántan.)

− Induljunk, most! Fussunk! – kiáltott fel Pikk. (Boldogan kiabál)

Útra keltek hát. Nem volt könnyű a meleg fényből visszamenni a hidegbe. ( Érezd, hogy milyen, amikor melegből hűvösbe lépsz! Pincébe, barlangba. A légkondicionált hipermarket képe nem igazán jó.) Kézenfogták egymást, ezzel bátorítva magukat. Azt sem tudták, hogy melyik irányba menjenek. Láttak egy nagyon sötét foltot, arra indultak, mert a többi irányban a barlang fala sejlett. Félősen lépkedtek, ahogy egyre sötétebb lett. (Lásd, érezd, ahogy egyre sötétebb lesz!)  A hűvös, agyagos padló és nedves kipárolgása libabőrössé tette őket. (Ismét, a hideg, döngölt föld érzete. A levegő hűvösségét érezd a testeden!) Az első pocsolyát kikerülték, azonban a következőt nem vették észre időben, és bizony beletrappoltak. (Újra érezd a hideg vizet, de most úgy, hogy nem vágysz rá, nem esik jól! Ugye, milyen különös, hogy ugyanazon dolog érzékelése mennyire különböző érzéseket tud létrehozni?) Most nem esett jól a hideg víz. Gyorsan visszaléptek, a csúszkálás sem vonzotta egyiküket sem. Pikk odabújt Pakkhoz.

− Én félek – suttogta a fülébe. (Nagyon fél, ez érződik a suttogásán.)

− Én is félek, de ki kell jutnunk innen valahogy, ahhoz pedig át kell kelnünk ezen a borzasztó sötétségen. Ha feladjuk, akkor sosem tudjuk meg, létezik-e Csodaország – vigasztalta a fiú. ( A bátor férfi megnyugtató hangja)

− Jó, menjünk – szinte nem is mondta, csak gondolta Pikk. (Próbáld olyan halkan mondani, ahogy csak bírod!)

Bátran folytatta hát útját a két kis pálcikagyerek. Egyre sötétebb lett és egyre hidegebb, de ők mentek rendületlenül. ( Lásd, érezd: egyre sötétebb, egyre hidegebb!)

Hirtelen megmozdult a levegő, és furcsa villanást láttak messze maguk előtt. ( Ez fontos! Ez az első kép, ami kivezet a sötétségből. Érezd, ahogy hirtelen szélfuvallat legyint meg! A furcsa villanás úgy keletkezett, hogy egy fa lombja eltakarja a bejáratot, a szél odébbfújta az ágakat, így jött be több fény.) Megijedtek, összebújtak.

− Pakk, mi volt ez? – kérdezte a kislány. (Rémült hangon)

− Pontosan nem tudom, de úgy érzem ez szél volt. És az a villanás azt jelzi, hogy valahol a közelben fény van. Gyere, menjünk, hátha véget ér ez a sötétség! – válaszolt Pakk.

Kicsit sietősebbre vették lépteiket, és mentek az előbb látott világosság felé. (Idézd fel, hogy mit érzel olyankor, amikor sietni kezdesz! )

 

 

 

 

 

 

 

 

 

4. mese

Pikk és Pakk átkel a nagy vízen

4. mese

Pikk és Pakk átkel a nagy vízen

A két pálcikagyerek folytatta útját, most már egy falevelet cipelve. Pikk olyan jókedvre kerekedett, hogy azt is elfelejtette, hogy púp van a fején.

Nem volt könnyű dolguk a levéllel. Igaz, hogy nem volt nehéz, de nagyon nagy volt a két gyerekhez képest. Eleinte Pakk ment elöl, középen a levél, amit hátul Pikk tartott. (Próbáljátok elképzelni ezt a cipekedést! Mint amikor sokáig kell vinnetek néhány papírdobozt. Nem nehéz, de hosszú távon kényelmetlen. Aki elöl megy, annak hátrafelé fordul a karja. A hátsó embernek kicsit könnyebb, mert a karjai előre állnak, viszont ő meg nem lát...) Addig nem is volt gond, míg el nem fáradt a kezük. Pakk meresztette  szemeit a félhomályban, minden akadályt elkerülve igyekezett kifelé. (Idézd fel az emléket, amikor félhomályban nagyon kellett figyelned. A ködös, őszi esték ilyenek.)  Jó darab utat maguk mögött hagytak már, ám kénytelenek voltak pihenőt tartani. Karjuk teljesen elzsibbadt a cipekedéstől. Óvatosan letették a levélcsónakot, majd maguk is mellérogytak a hideg földre. (Idézz fel egy olyan élményt, amikor úgy elfáradtál, hogy csak lerogyni voltál képes! Ebből az állapotból, ilyen hangon, indul a párbeszéd.)

− Jaj, teljesen elgémberedett a karom! – panaszkodott Pikk –, meg a hátam is – nyavalygott tovább. (Nyafog.)

− Én is elfáradtam, de tovább kell mennünk! – mondta a kisfiú. – Gyere, tornáztassuk meg a kezünket! (A hangja először komoly, majd megint jön az ötlethang.)

− Akkor jobb lesz? – kérdezte a lány.

− Sokkal jobb − mondta bölcsen Pakk.

Tornáztattak. Először jól kifeszítették az ujjaikat, majd ökölbe szorították kis mancsukat. Utána virágosat játszottak. Kitárták az ujjaikat, aztán kinyújtott ujjacskáikat összezárták, ahogy a virág csukódik be éjszakára. (Csináljátok ti is a gyerekekkel együtt! Jól feszítsétek ki az ujjaitokat, majd a kinyújtott ujjaitokat érintsétek össze, mint egy kelyhet! Fontos, hogy nagyon-nagyon lassan végezzétek a gyakorlatot!)

− Figyelj, Pakk, az én virágom nagyon álmos, gyorsan összecsukódik, hogy tudjon aludni – mutatta Pikk.

− A virágoknak lassan kell becsukódniuk, különben a bogárkák nem tudnak kimászni belőlük. És akkor egész éjjel be lesznek zárva, azt pedig nem szereti senki – válaszolt a fiú.

− Az én kezem, most lepke lesz! – újságolta a lány. – Nézd csak!

Kicsi tenyereit egymáshoz szorította, majd úgy tárta őket ki-be, ahogy egy pillangó mozgatja a szárnyait. (A tenyerek alul összeérnek, így lesz a kézfejekből két lepkeszárny. Lassan reptessétek a pillangót!)

− Nagyon óvatosan kell csinálni, mert ha hangosan csattan a kezed, akkor elrepül a lepke! – intette óva a fiút.

− Jaj, de vicces vagy, hiszen te vagy a lepke! − nevetett a fiú.

Kacagva reptették a kezüket, majd nyújtózkodtak. Nem állva, dehogyis! Fekve. Azt képzelték, hogy vitorlák, amiket hol kifeszít a szél, hol pedig elernyednek, ha épp szélcsend van. (Feküdjetek hanyatt, és nyújtózzatok! Próbáljátok meg elérni kezetekkel, lábatokkal a falakat! Persze, tudjuk, hogy ez nem fog sikerülni, de ha mégis erre gondoltok, akkor sokkal jobban dolgoznak majd az izmok! Képzeljétek azt, hogy vitorlaként fúj benneteket a szél! Ez egy nagyon remek gyakorlat arra, hogy az egész testeteket egyszerre figyeljétek meg.) A játék közben kipihenték magukat annyira, hogy újra elinduljanak. Most Pikk ment elöl, középen a hajó, hátul a kisfiú.

Nahát, a kislány olyan figyelmetlen volt, hogy szegény Pakk alig győzött megállni a lábán. Vagy kavicsos útra vezette, amikben lépten-nyomon megbotlott, hiszen a csónaktól nem látott, vagy sáros nyomon mentek, ahol meg összevissza csúszkált a lába. (Képzeljétek magatokat egy hasonló szituációba: nem láttok, a talaj pedig rengeteg nehézséget, buktatót rejt – mondjuk egy éjszakai túrán.) Végül a lány szó nélkül megállt, még jó, hogy Pakk nem ejtette el a levélhajót, mert megérkeztek a nagy vízhez. (Ez megint egy hirtelen dolog. Valami olyasmi érzés, mint amikor a gyerek hirtelen megáll előttetek menetközben, ti pedig majdnem átestek rajta. Ebből a hirtelen változásból fakad Pakk dühe.)

Pakk kicsit dühös volt. Összeszedte erejét, hogy képes legyen kedvesen elmondani a lánynak, várjon egy kicsit, ő elmegy körülnézni.

Pikk lecsücsült a víz partján. (A talaj hideg és nyirkos.) Kicsit kifújta magát, aztán unatkozni kezdett. A földet nagyon hidegnek érezte, így felállt és járkálni kezdett. (Most a talpán jelentkezik a hideg, nyirkos föld érzete.) Ahogy mendegélt a talaj hirtelen süppedőssé változott. Nem csúszott, mint a pocsolya, hanem léptei alatt kicsit benyomódott. (Mint a tengerparti nedves homok. Persze a Balaton homokja pont ilyen jó, csak kevés helyen van természetes part.)  Ezzel eljátszott egy darabig, várta, hogy Pakk visszajöjjön, de egyelőre sehol, senki.

Persze, hogy nem. Pakk elsétált a víz mentén, míg talált egy nagy követ. Felmászott rá, hogy körbekémleljen, vajon mekkora is ez a víz, ami az útjukat állja.(Idézzétek fel azt az érzést, amikor igyekeztek nagyon messzire nézni!) Hát, nem volt kicsi... Óriási pocsolya volt a víz. Pakk csak remélni tudta, hogy baj nélkül átevickélnek rajta. Utána kicsit még elüldögélt a hűvös kövön, fájó lábát tapogatta, amit bizony több helyen felsértettek a kövek, amikbe belerúgott. (Hűvös, kemény kő nyomja a hátsóját. Az összekaristolt láb érzetét se feledjétek felidézni!) Azon gondolkozott, hogy milyen furcsa, hogy Pikk az egyik pillanatban erős és okos, a másikban meg kifejezetten idegesítő.

Úgy érezte, hogy nehéz neki mindig a lányra figyelni és hozzáigazodni. Aztán belátta, hogy a közös álmuk nyomán közös az útjuk, és az is eszébe jutott, hogy milyen türelmes volt vele, amikor ő volt rosszkedvű. Ettől megnyugodott és visszaindult.

Még szerencse, mert Pikk közben, megunva a várakozást, a vízben keresett szórakozást. Először csak beletapicskolt a lábaival, élvezte, ahogy körülöleli a lábát a hűvös érzés, aztán ugrándozni kezdett, mulattatta, ahogy ezer felé fröccsennek az apró cseppek. (Hideg víz a láb körül, úgy bokáig, majd a szétfröccsenő vízcseppek érzete. Feljebb is éri a testet, ne feledjétek a hangját sem, ahogy visszahullik a vízbe!) Közben egyre beljebb merészkedett, tetszett neki, ahogy egyre magasabbra ér a víz. (Érezd, ahogy egyre magasabban ér a hideg víz!) És ekkor történt a baj. Ugrándozás közben megcsúszott és elesett. (Csúszás és esés érzése!) Ijedtében akkorát kortyolt a koszos pocsolyából, hogy alig bírt partra kecmeregni. (Biztosan kortyoltatok már hatalmasat valamely nem egészen ivásra szolgáló vízből. Nekem a Balatonból elkövetett kortyolásaim a legemlékezetesebbek. Most ezt az érzést igyekezzetek felidézni!) Köhögött, köpködött és kapkodta a levegőt, amikor Pakk odaért.

− Mi történt veled? – kérdezte aggódva. (Aggódó a hangja)

− Bele..., beleestem a vízbe – köhögte a lány. (Kicsit fuldoklik, ahogy ilyen kortyolások után szokás.)

− És mégis hogyan estél be a partról?

− Belementem ugrándozni, aztán megcsúsztam és elestem – mondta halkan Pikk.

− Azért el tudunk indulni? – nézett rá, kissé szemrehányóan.

− Igen, persze, menjünk – felelt a kislány.

− Akkor vízre kell tennünk a csónakot. Gyere, segíts!

Behúzták a levelet a pocsolyába, majd megpróbáltak ráülni. (Ez elég jó móka! Először a húzzuk, vonjuk, toljuk a csónakot, érezzétek az izmok munkáját! Majd megpróbálunk beszállni egy csónakba, ami inog, billeg és úgy tűnik, sosem fogjuk egyenesben tartani…)   Még jó, hogy Pikk már eleve vizes volt. Így csak Pakknak esett rosszul, amikor belefordult a vízbe. (Valami olyasmi érzés, mint amikor gumimatracról belefordultok a hideg vízbe. Esetleg valaki beledob benneteket egy medencébe…) Nem volt könnyű ráülni a levélhajóra. Hol erre billent, hol arra. Amikor végre stabilan tartották magukat, akkor rájöttek, hogy így meg nem tudnak evezni. Végül sikerült elhelyezkedniük úgy, hogy kicsi karjaik beleérjenek a vízbe.

És elindultak. Pakk ült elöl, a kislány hátul. A nagy koncentrálástól elszótlanodtak. Meg fáztak is, hiszen vizesek voltak, a barlang pedig hűvös. (Borzongós fázás és a ringó csónak érzete. Érezzétek karjaitokban a izmok munkáját evezés közben!) Alattuk ringott a csónak, karjuk evezett rendületlenül.

Ekkor egy fekete árny tűnt fel a távolban, és jött egyre közelebb. Gyorsabban jött, mint ahogy ők haladtak. A csónak mozgása felerősödött, annyira felerősödött, hogy már nem eveztek, csak kapaszkodtak. (Egyre nagyobb hullámok jönnek, mint amikor egy nagy hajó elhalad a közeletekben.) Egyszerre két szem tűnt fel a csónak előtt.

− Jaj, elsodorsz bennünket! – kiáltott fel Pikk. (Kétségbeesett, figyelmeztető a hangja.)

− Hol vagytok, kik vagytok? – kérdezte kissé rémülten Sün mama, mert ő volt az, éppen hazatérőben a fiaihoz. (Az ő hangja is riadt. Valami ilyesmi van benne: Kik ezek, mit csinálnak, ugye, nem bántották a fiacskáimat?)

− Itt vagyunk az orrod előtt a levélhajóban – szólalt meg Pakk is.

Sün mama megkönnyebbülten vette észre a pálcikagyerekeket. Fellélegzett, hiszen két ilyen kis satnya figura biztosan nem bántotta otthon hagyott fiacskáit.

− Én Pikk vagyok, ő meg Pakk – csivitelte a kislány. – Te vagy a süngyerekek anyukája?

− Igen, én. Szóval találkoztatok velük? – kérdezte. (Hangja nyugodt, hiszen nincs veszély.)

− Igen, tőlük kaptuk ezt a csónakot. Nagyon kedvesek – válaszolt Pakk. – Kérlek, igazíts útba minket! Azt a helyet keressük, ahol mindig fény van és meleg.

− Hamarosan partot értek, aztán menjetek csak egyenesen előre. Egy kanyar után meglátjátok a barlang kijáratát. Vagy bejáratát... – gondolkodott el. − Amikor én jöttem, akkor a bejárata volt, de ha ti mentek, akkor a kijárata lesz – morfondírozott tovább.

− Köszönjük az útbaigazítást!

− Várjatok, segítek egy kicsit, kapaszkodjatok meg jól! – szólt Sün mama, és orrával hatalmasat lökött a picinyke hajón.

A pálcikagyerekekbe beleszorult a szó annyira gyorsan mentek.  (Ahhoz hasonló az érzés, mint amikor sodrásban megy egy apró hajó. Ha nem volt még ilyen élményed, akkor mgfelelő lesz az is, ha felidézel egy gyors csúszdázást. ) Mikor lassulni kezdett a csónak, majd végül partot ért, kiabálva szaladtak tovább.(A következő folyamatot kell elképzelni: a csónak lassulni kezd, már nem kell annyira kapaszkodni, a csónak alja talajt ér, majd hirtelen megfeneklik és megáll. Amikor kiszállsz egy csónakból, akkor kicsit furcsa érzés a stabil talaj. Idézd fel ezt az élményt!)  A kanyarig meg sem álltak, itt már könnyebben haladtak, mert jóval több volt a fény. (Idézzetek fel egy olyan képet, ahol a napfény felé közeledve egyre több fényt érzékeltetek! Sajnos, egyre nehezebb hozzájutni ehhez az élményhez, mert mindenhová villanyt szerelnek…) A levegő is melegebb volt és különös illatok vegyültek bele. (A teljes testeden érezd, hogy melegszik a levegő, melybe belevegyül a kinti természet friss illata!)

Ahogy a kanyarba értek, még a lélegzetük is elakadt. Valami csodálatos dolgot pillantottak meg. (A teljes áhitat, a katarzis érzése, amikor egy csoda részesének érzed magad. Idézz fel egy olyan emléket, amikor ezt érezted! Velem ez általában impresszionista mesterek képei előtt történik, vagy akkor ha a nagyfiam szólózik egy koncerten.) Színes volt. Zöld színű. (Képzeld el, hogy most először látsz zöld színt, élénk színt! Eddig csak a szürke, barna, fekete volt a palettán.)  És lágyan mozgott a fényben. (Egy fa lombját borzolja a szél. Képzeljétek el!) A gyerekek most először láttak zöld színt. Megszorították egymás kezét, és futni kezdtek a ki-bejárat felé.

 

 

5. mese

Pikk és Pakk Csodaországba ér

(Ebben a mesében nagyon sok szín jelenik meg. Akármilyen furcsán hangzik, ezeket a színeket is érdemes elképzelni, amikor mesélünk. Ha elképzeled, akkor a gyerek nemcsak hallja, hanem érzi azt a minőséget.)

A két pálcikagyerek a barlang kijáratáig szaladt. Most nem érezték azt sem, hogy sokkal melegebb a levegő, különben is kicsit izzadtak voltak a futástól.(Attól mi még érezhetjük. Meleg van) A gyönyörű zöld susogás teljesen elvarázsolta őket. (Képzeljétek el a levelek játékát!)

Elakadó lélegzettel léptek át a zöld függönyön. Káprázatos világ tárult a szemük elé. Először meg sem tudtak szólalni az élménytől. A színek olyan kavalkádja fogadta őket, amihez képest az álmuk megfakult falikárpit volt csak. (Próbáljátok elképzelni, hogy először láttok színeket! Talán segít, ha egy hihetetlennek tűnő kilátást idéztek fel, vagy a kedvenc festő képeit. Olyan csodára gondoljatok, amit most láttok először!)

Pikk és Pakk csak nézett és ámult. (Még mindig ámulatban.)

A fejük felett tényleg kék (KÉK.) kakaóban úsztak tejszínhab kupacok (FEHÉR felhők), lábuk különös meleg talajt érintett (Kellemesen langyos talaj.), ami kellemesen csiklandós érzést adott. Távolabb valóban zöld bársony borított mindent.(ZÖLD pázsitszőnyeg) A levegő repülő hangszerei szimfóniát zengtek( madárcsivitelés), szeretően ölelte őket és borzolta hajukat a nyári szellő.(Kócol a szellő. Érezzétek a bőrötökön is!)

És olyan, de olyan nagy fényességben voltak, hogy kicsi szemük pislogott egy darabig, míg hozzászokott. (Sötétből kilépve a fény érzete.)

Egymásra néztek, mindkettejük arcán ragyogott az öröm: Megtaláltuk. (Óriási, ragyogó öröm érzése)

Pikk pörögni és forogni kezdett, és boldogan kántálta:

- Csodaországban vagyok, Csodaországban vagyoooooook! (Nagyon boldogan kiabál, kántál. Tanuljátok el a gyerekektől!)

Aztán szaladgálni kezdett, megérintve minden kavicsot, fűszálat, fadarabot. Lelkendezésének egy szúrós növény felfedezése vetett végett. (Hopp, megszúr egy növény. Az a mezei szúrós.)

- Aúúúú! Pakk ez a valami bántott! – kiáltott fel fájdalmasan, a kezét rázogatva.

- Ez egy szúrós bogáncsvirág – állapította meg a fiú. – Ne aggódj, mindjárt elmúlik. Óvatosabbnak kellene lenned! – intette a lánykát.

- Óvatosabb leszek, megígérem. De nem könnyű megtenni. Legszívesebben magamhoz ölelnék mindent, olyan csodaszép.

- Igen, gyönyörű itt – vallotta be a fiú.

- Menjünk tovább, ki tudja mennyi varázslatos dolog vár még ránk!

- Pikk, nem mehetünk most tovább!

- Jaj, dehogynem, miért vagy ilyen komoly? – kérdezte a kislány.

- Azért, mert épp az imént derült ki, hogy vannak itt veszélyek is. Azonkívül halálosan fáradtak vagyunk, akkor is, ha most az örömtől nem érezzük. Kell keresnünk egy biztonságos helyet éjszakára. Vagy visszamenjünk a barlangba? (rábeszélő, okos hang)

- Nem. Soha többet nem akarok visszamenni abba a sötétbe.(bármi mást, de azt biztos nem hang) Itt akarok maradni Csodaországban – toppantotta határozottan Pikk. – Mi az az éjszaka? – bökte ki aztán, mert ezt nem értette.(kíváncsiskodó hang)

- Az a nagy sárga tányér az égen, a Nap.(Lássátok a Napot!) Belőle jön a fény. És a Nap mindennap elmegy néhány órára, és akkor itt Csodaországban is sötét van.(Éjszaka képe. Csend és sötét.)

- Teljesen sötét? – álmélkodott a kislány.

- Nem teljesen, mert van a Napnak egy barátja, a Hold. Őt küldi ide, amikor neki dolga van. – válaszolt a fiú.

- Ez butaság. Ha már van egy ilyen barátja, akkor miért nem őt küldi el, hogy intézze el a dolgokat? Akkor nyugodtan itt maradhatna és nem lenne sötét. – jelentette ki Pikk.

- Nem tudom. Nem tudom, hogy miért van így, csak azt tudom, hogy éjszaka idején sötét van és a Hold figyel az égen, nappal meg itt a Nap és világos minden – válaszolt a kisfiú.

- Ezt meg kell tudnunk valakitől – szólt határozottan a pálcikalány, majd elgondolkodva folytatta - szóval itt is sötét lesz majd?

- Igen, aztán reggel megint világos – mondta a fiú.

- És az az éjszaka félelmetes? – kérdezte Pikk.

- Nem, nem félelmetes, csak akkor lehűl a levegő és akár egy zivatar is jöhet.

- Hát az meg mi a csuda? Veszélyes dolog? Megesz bennünket? Az jobban fáj, mint amikor beütöttem a fejemet? – kezdte a végtelen kérdezősködést a kislány (Indul a kérdéshullám. Szülőknek ez nem idegen)

- Jaj, hagyd abba ezt a kérdés-záport! – szakította félbe Pakk. – A zivatar azt jelenti, hogy feltámad a szél, nagyon erősen fúj, aztán eső esik. Azok a tejszínhabtornyok az égen néha elsötétülnek és víz potyog belőlük. Úgy hívják őket, hogy felhő.(Képzeljétek el a vihart. A zúgó szelet, a koppanó vizcseppeket.)

- Jaj, de szép neve van – örült Pikk – És miért baj a zivatar? A szél kellemes, a vízcseppek viccesek.

- De ha együtt jön a kettő, és a szél nagyon erősen fúj, akkor nagyon hideg van. Ha sokáig vagy hidegben és csupa víz vagy, akkor könnyen megfázol. Ezért kell egy rejtekhelyet találnunk, ahová bebújhatunk szükség esetén – magyarázta a pálcikafiú.

- Ha te mondod... – felelt a lány – Hogyan kell ilyen helyet keresni?

- Gyere, megmutatom! – fogta kézen Pakk a kislányt.

Felkerekedtek hát búvóhelyet keresni. A barlanghoz vezető út, ami ugye a barlangtól vezető út is, meleg volt és poros. Pikk nagyon élvezte, ahogy beletoppant a porba. (Ugye, emlékeztek milyen jó a porban topogni. Puhára érkezik a talp és száll körülötte a porfelhő.) Az ösvény egy kicsiny tisztáson keresztül vezett be az erdőbe. Nem volt ez sűrű, sötét erdő, inkább csak egy kis liget.(Liget képe)

A tisztáson a fűben gyönyörű virágok nyíltak.( Fűben, gyönyörű virágok) A pálcikagyerekek nagyon elégedettek voltak Csodaország berendezésével.  Pikk szeretett volna megölelni mindenegyes virágot, így olyan lassan ment, hogy Pakk megelégelte a dolgot. 

- Figyelj, Pikk! Te maradj itt, beszélgess a virágokkal, én meg keresek egy alkalmas odút. De ne menj messze, mert akkor nem talállak meg!

A kislány megígérte, hogy nem kószál el, a fiú pedig a fák felé vette az irányt. Nehezen haladt. Átverekedte magát egy ágkupacon, kikerült néhány pocsolyát.( Nehezen halad, képzeljétek el, hogy egy bozóton keltek át.) Az első bokor aljában megpillantott egy eldobott bakancsot, melynek orrán hatalmas lyuk tátongott.(Óriási lyukas bakancs egy bokor alatt.) Odament, előbb óvatosan körüljárta, megbökdöste egy bottal.(Érezzétek a feszült figyelmet, ahogy felfedezünk valami újat.) Tudni akarta nem veszélyes-e. Mivel a cipő továbbra is békésen hevert, még közelebb merészkedett, és belesett a lukon. A bakancs üres volt és elég tágasnak látszott. Pakk úgy gondolta, hogy egyelőre megfelel búvóhelynek. Azért bemászott, hogy biztosan ne érje őket meglepetés. Belülről is biztonságosnak találta.(Milyen lehet egy cipő belülről? Képzeljétek el a zártság érzését. Ez nagy kontraszt az égnézés után.) Kimászott hát a résen, és szembe találta magát egy rigóval. (Hopp, egy óriási madár)Kicsit megszeppent.

- Elnézést, tiéd ez a cipő? – kérdezte kissé idétlenül. (Igazi buta kérdés. Zavarában teszi fel.)

- Már hogy lenne az enyém? – csodálkozott a madár. – Láttál te már rigót bakancsban? ( A rigó elég nagyszájú, kicsit leereszkedő.)

- Nem, nem láttam, de az a helyzet, hogy te vagy az első rigó, akivel találkozom – szólt Pakk kissé nyugodtabban.

- Hát, hol éltél te eddig, hogy nem ismersz bennünket? – kérdezte kicsit kétkedve a rigó.

- Véletlenül keltem életre ma délelőtt, ebben a barlangban – mondta az igazat a fiú.

- Hmm, érdekes... – vélte a madár.

- A nevem Pakk – szólt a fiú.

- Rigoletto, de szólíts csak Lettinek – viszonozta a bemutatkozást a madár. – Mit keresel ebben az ócska bakancsban?

- Búvóhelyet akarok találni éjszakára. Ez a bakancs megfelelő helynek látszik.

- Huzatos. Nagyon huzatos. Ez egy cúgos cipő – mondta Letti – mutatok neked egy tökéletes éjjeli szállást. Gyere csak velem! (Majd én mindent megoldok hang)

- Nem mehetek messzire, mert a barátomat a réten hagytam – mondta bánatosan Pakk.

- Aha, ő az a kerge tündér, aki a virágokkal táncol? Láttam az előbb – szólt a madár.

- Minden bizonnyal ő az. Tudod ő ilyen táncolós. Ha nagyon boldog, akkor táncol. Kedves lány. – mentegetőzött a fiú.(Nagy szeretettel a hangjában mondja)

- Nem kell messze mennünk, itt van a harmadik fa alatt.  Egy biztonságos, száraz odú.

- Jó, nézzük meg. Köszönöm a segítséged!

Azzal a rigó és Pakk elindult az odú felé.

 

6. mese

Pikk táncol a virágokkal

(Maradunk kicsit a színeknél, próbálunk egy kicsit mélyebbre menni, és a hangunkról is tanulunk valamit.) 

 

A kislányt teljesen elvarázsolta a színek kavalkádja. Úgy érezte, ébren álmodik.

Hálás volt Pakknak, hogy nélküle ment szállást keresni.

Csak állt és csodálta a tisztást. Hozzá képest minden óriási volt. A fűszálak fölé tornyosuló virágok, olyanok voltak, mint strandon a napernyők. Lehuppant egy magasabban fekvő fűcsomóra és ámuldozott.

Látott egy sárga virágot, mely borzasan meredt az ég felé. Nagyon mulatságos volt. Megpróbálta elképzelni, milyen érzés lehet, ha valaki ennyire sárga.(Képzeld el, hogy SÁRGA vagy. Te vagy a sárga. Kicsit kettyósnak tűnhet az ötlet, de jó móka.) Öröm járta át, nagyon kellemesnek találta ezt az állapotot. Kacagva dőlt a fűbe, szétvetve karjait.(Érezd - biztosan csináltad már. Ha nehezen megy, akkor próbáld ki most!)

Ekkor meglátta a nagy kékséget. A tejszínhabokkal. Beleveszett kicsit a gyönyörű árnyalatokba. Hogy ez mennyire kék! – gondolta.(Idézd fel az ég kékségét!  Képzeld el, hogy te vagy a KÉK! Érdemes a legközelebbi séta során kicsit belemerülni!) A felhőkben meséket látott. Óriási víziló úszott egy még hatalmasabb egérke felé. (Felhőjáték. A felhőket nézni nagyszerű. Idézd fel magadban az élményt! Lásd a felhőket!)

- Jó napot! – mondta dörrenő hangon a víziló. (Képzeld el a mély dörgő hangot és próbáld úgy mondani!)

- Jó..., jó napot – cincogta halkan az egérke. (Nagyon magas, halk cincogás)

- Hová, merre tart hatalmasságod? – kérdezte Víziló úr.(Mély hang)

- Ha..., hatalmasságom??? Azt kérdezte, hatalmasságom? De hát én egy csöpp kis egérke vagyok. (cérnavékony cincogás)

- Ha-ha-ha – mennydörgött a válasz -, méghogy csöppnyi. Uram, önnek a szemfoga nagyobb, mint én!  (mély, öblös hang)

- Té... tényleg? Biztos ön ebben? – jött a cincogás. (cincogás)

- Hát már hogyne lennék biztos? Hiszen látom! – harsogta a víziló. (harsogás)

- De ön egy víziló, sokkal nagyobb, mint én. Én csak egy kisegér vagyok. (cincogás)

- Ne viccelődjön már velem hatalmasságod! Ön a hatalmas egér, csekélységem pedig egy apró kis víziló csupán – rezgett a válasz. (harsogás)

- Ugyanmár, hiszen hallja, hogy a hangom is milyen vékonyka. (cincogás)

- Azt éppen hallom, de azon könnyen segíthetünk – válaszolt Víziló úr. (harsog)

- Tényleg? Ön tud nekem segíteni, netán ismer valamiféle varázslatot? – érdeklődött a hegynyi egérke. (cincog)

- Varázslatnak nem varázslat, de működik. Mondja szépen ÁÁÁÁ!  (harsog)

- ÁÁÁÁÁÁ   (Ez bizony egy doktor bácsis fojtott hang. Pont úgy kell csinálni, mint ott.)

- Jaj, nem így, nem orvosnál van. Csinálja úgy, mintha énekelne. (harsog)

- ÁÁÁÁÁÁ – cincogta egerünk. (Ez már jobb kicsit. Magas, torokból jövő hang. Olyan MINTHA énekhang lenne, de igyekezzetek, hogy beszédhang legyen. A blogban részletesen leírom!)

- Na, így már jobb. Most próbálja mélyebben! (harsog)

- ÁÁÁÁÁ (próbáljátok mélyíteni a hangotokat!)

- Még mélyebben! (harsog)

- ÁÁÁÁ (még mélyebben, figyeljetek rá, hogy beszédhang maradjon!)

- Ez még mindig nem az igazi. Meg tudná tenni, hogy hatalmas mancsát a mellkasára teszi? Így ni, mutatom. Na, most próbálja úgy, hogy érezze, hogy rezeg a mancsa alatt a hang. (harsog)

- ÁÁÁÁÁ (Ezt csináljátok úgy, ahogy a víziló mondja!)

- Ó, ugye, ön is hallja a különbséget.

- Uram, maga egy varázsló! Vízivarázsló, vagy varázsvíziló. (már nem cincog, mélyebb a hangja)

- Mondtam, hogy sikerülni fog. Gyakorolja sokat, egyre nagyobb lesz az a hang. Csak arra vigyázzon, nehogy mennydörgéssé váljon, mert akkor bizony megázunk. A viszontlátásra! (harsog)

- Viszontlátásra – felelt az egér.

Pikk gurgulázott a nevetéstől. Micsoda világ, mesék úsznak az égen! Boldog volt. Úgy határozott, hogy nem mesél többet magának, majd akkor, ha a kisfiú is itt lesz, úgy még mulatságosabb lesz a dolog.

Felült, a sok harsány színű virág között megpillantott egy szerény kis fehér szirmút.(Lássátok ti is a virágot! Mifelénk a kamillavirágot híjvák pipitérnek.) Felpattant és odasietett hozzá.

- Pikk a nevem. Te ki vagy? – kérdezte

- Az én nevem Pipitér – válaszolt nagyon kedvesen a virág.

- Ó, de szép neved van. Úgy kezdődik, mint az enyém – mondta Pikk.

- Kedves vagy. Nekem is tetszik a neved. Te is hallottad, ahogy az egér és a víziló beszélgetett?

- Tényleg beszélgettek? Azt hittem, csak én találtam ki az egészet – szólt megrökönyödve a kislány.

- Persze, hogy beszélgettek. Lehet, hogy te találtad ki, de én is hallottam. Valahogy furcsán van ez. Ha igazán, de igazán benne vagy egy történetben, akkor azt mások is érzik.

- Hű, ezt nem tudtam – mondta a kislány.

- Tudod, mi sokat mesélünk egymásnak, magunknak. A táncon kívül ez az egyetlen szórakozásunk. Mi nem tudunk innen elmozdulni, csak azt láthatjuk, ami a közelünkbe jön. Így aztán nézzük, mi történik az égen és mesélünk róla – magyarázta a virág.

- Sajnálom, hogy nem tudtok járni – szólt Pikk. – Megtanítanál táncolni? – kérdezte aztán.

- Persze, nagyon szívesen. Táncolni úgy kell, hogy lebegteted magad a szélben. Ha pedig nincs szél, akkor képzelsz magadnak. Kitárod a karod és csak hagyod, hogy vezessen a szellő. (Képzeld el, hogy veled történik, te táncolsz.)

Pikk kitárta karjait, becsukta a szemét és próbált a szélre figyelni. Lassan megmozdultak kicsi kezei, hullámzott a teste. (Érezd, ahogy hullámzik a tested!) Nagyon jó érzés volt. Ringatózott az áramlásban. A virág csendesen gyönyörködött benne, majd megszólalt.

- Ugye, milyen egyszerű?

De Pikk nem válaszolt. Lassan lábacskái is megmozdultak, forogni kezdett, hajladozott. Lebegett. A virág szája tátva maradt a csodálkozástól. Ilyen szépet még sosem látott. Pikk hirtelen kinyitotta a szemét és kacagni kezdett.

- Ez tényleg csodálatos – kiabált boldogan. – Milyen gyönyörű dolgok vannak itt Csodaországban! (boldogan kiabál)

- Kedves Pikk, én még sosem táncoltam így, mert nem tudok, de igazán nagy örömöt okoztál nekem azzal, hogy láthattam. – mondta hálásan a virág.

- Ó, te szegény, pedig az volt a legjobb, mikor foroghattam.

- Láttam az arcodon – felelt a pipitér.

- Tudod mit? Megpróbálok helyetted is mozogni. Táncoljunk együtt! – állt elő Pikk az ötlettel.

- Nehezen tudom elképzelni, de táncoljunk! – szólt a kis fehér virág.

Táncolni kezdtek. A virág levelei kecsesen ringtak a szélben, Pikk megfogta őket, figyelt rá, majd ő is megmozdult. Együtt úsztak, lengedeztek. Pikk körbeforgott a virág körül, apró kezeivel meg-megsimítva a leveleit. A többi virág döbbenten nézte táncukat. Aztán automatikusan ők is táncba kezdtek. Pikk észre sem vette, hogy már rég elhagyta a pipitért és már a mező összes színes csodájával együtt mozog. Hol itt, hol ott érintve őket. (Ezt képzeljétek el. Szabadon, önfeledten táncoltok egy mezőn. Senki nem látja, csak a virágok!)

Ekkor ért vissza Pakk a rigóval. Ahogy jöttek lefelé a lejtőn, hirtelen tárult a szemük elé a látvány. (Most azt képzeljétek el, hogy valaki táncát ti figyelitek. Önfeledt, örömtáncot láttok.)Mindkettejüknek földbe gyökerezett a lába. Ekkora csodát még nem láttak. Ringott, hullámzott a kicsiny tisztás, a virágok különös-áttetsző színűvé változtak, közöttük pedig egy apró fekete alak forgott, lágyan érintve levelüket, szirmaikat. Pakk egyszercsak meghallotta a muzsikát. (Ez megint kicsit hibbantan hangzik. Képzeljétek el, hogy milyen lenne egy gyönyörű kép, vagy egy érzés, ha hangokban jelenne meg!) Gyönyörű volt. A kis rét tiszta esszenciája. Ránézett a rigóra és látta, hogy ő is hallja. Boldogság töltötte el őket.

Pikk hirtelen kacagva hanyatt vetette magát a pipitér mellett. (Hanyattvetés, kacagás)

- Jaj, de jó volt! Ugye, hogy tudsz velem táncolni? – kérdezte nevetve.

- Kislány, te nemcsak velem táncoltál, hanem az egész világgal – szólt kissé fátyolos hangon a virág. – Olyan csodát mutattál nekünk, amiről elképzelni sem tudtuk, hogy létezik.

- Igen, igen gyönyörűséges volt! – kapcsolódott be a többi virág is nevetve. (Örömhangok. Nyugodtan kibővíthetitek a szöveget a saját szavaitokkal!)

Boldogan hullámzott a mező, most már a jókedvüktől. Pakk és a rigó a kislány felé indult. A feladatukat teljesítették, csodát is láttak. Tényleg nagyszerű ez a világ! – gondolták.

 

 

7. mese

Éjszaka a búvóhelyen

(Új szín kerül a palettára, az ízek. És bonyolódnak az illatok. A blogban részletesen írok róla. Nem mindenkinek könnyű elképzelni! Nagyon egyszerű képeket használtam, hogy mégis menjen.)

Pakk és a rigó a kislányhoz ért.

- Pikk, hadd mutassam be új ismerősömet. Rigoletto, Letti – mutatta be udvariasan a madarat a fiú.

- Örvendek. Gyönyörűen táncoltál – nyújtotta szárnyát a madár.

- Én is örülök – mondta a kislány. – Ő pedig itt Pipitér. Ő tanított táncolni – mutatott a szerény virágra Pikk.

- Üdvözöllek benneteket! – szólt a pipitér – El kell búcsúznunk. Közeledik az este, ilyenkor én becsukódom. De szívesen találkozom veletek holnap – mondta. – Talán táncolunk megint...

- A viszontlátásra – búcsúztak tőle.

A kicsi virág szirmai lassan csukódni kezdtek. (Lehet újra eljátszani a kezetekkel!) A gyerekek és a rigó pedig elindult az odú felé. Elfáradtak. Most érezték csak, hogy mennyire. A rigó készségesen segített Pikknek átkelni a nagyobb akadályokon.

- Gyertek, mutatok nektek valamit! Nem kell messzire mennünk. Bizonyára megéheztetek, odavezetlek benneteket, ahol a legfinomabb szamóca terem.

Kicsit jobb felé vették az irányt, a csalitosba. Eddig észre sem vették, hogy megéheztek, annyi izgalmas esemény történt. (Éhségérzet. Eben naponta részünk van, nagyon könnyű előhívni.) A harmadik bokor alján, két hatalmas csiperke gomba állt őrt a szamócás előtt.(Képzeljétek el a gombákat, színüket, illatukat!) Pikk és Pakk most látott először gyümölcsöt, az élénkpiros szamócaszemek harsányan pompáztak a zöld háttér előtt. Illatuk messziről érződött. (Képzeld el! Zöld háttér előtt ragyogó vörös szamócaszemek. Az illatuk is nagyon fontos!) A pálcikagyerekek szájában összefutott a nyál. Letéptek egy-egy szemet és élvezettel beleharaptak. (Ez egy fontos folyamat. Meglátod, érzed az illatát, indulnak az emésztőnedvek, kezedbe veszed, illata még erősebb, beleharapsz és berobban az ízkavalkád.) Elképesztő világra tárult ajtó. Szamócaíz. (Érezd a szamóca ízét!) Édes, csipetnyi fanyarsággal, benne a napsütötte erdő élménye. Ez volt az első íz, amit tapasztaltak. Megszólalni nem bírtak. Egyrészt tele volt a szájuk, másrészt elragadta őket az édes csoda. Pukkadásig ették magukat, mikor alkonyodni kezdett. (Alkony. Képzeld el, lásd!)

- Ideje indulnunk – jelezte a rigó – gyorsan beáll a sötétség és még kicsit kényelmesebbé kell tennünk a kuckótokat!

A két kis figura szótlanul indult. Nagyon fáradtak voltak a rengeteg élménytől. (Idézd fel egy mozgalmasan-kellemes, élményekkel teli nap estéjét. Boldog-fáradt érzés.) Hamar odaértek az odúhoz. Pakk örömmel mutatta a kislánynak a helyet. Kellemes, tágas volt a fa tövében lévő üreg.( Térérzet, ismét behatárolt a hely. Képzeld el!) Korhadó fa és földszag terjengett benne. (Érezd az illatokat!) A bejárati nyílás nem volt túl nagy, így nem kellett veszélyes betolakodóktól tartaniuk. A talajszintnél magasabban feküdt, de szerencsére a fa gyökerei kényelmes lépcsősorba rendeződtek előtte. Két kisebb nyílása is volt, így elegendő fény hatolt be. (Képzeld el az odút! ) Pikk kíváncsian ugrott le az ajtóból. (Ugrás! Képzeld el!)

- Ó, ez nagyon kellemes! Tetszik nekem ez a szállás! – nézett körbe.

- Nem ártana valami kényelmes fekvőhelyről gondoskodni – szólt a rigó, aki nagyon fontosnak érezte magát attól, hogy kalauzolja és segíti a gyerekeket.

- Az tényleg jó lenne! – gondolta végig Pakk.

- Gyertek, néhány pitypang már bóbitát növesztett, biztos szívesen adnak néhány pihét. Azon kényelmes fekvés esik. Én pedig hozok nektek száraz fakérget, amiből ágyat készítünk.

Kimásztak hát, és visszaindultak a mezőre. A pitypangok szerencsére még nem csukódtak be teljesen, és szívesen segítettek. Sőt, egy százszorszép felajánlott néhány szirmot, hogy még kényelmesebb legyen az alvóhely, egy pipitér pedig elhervadt virágainak sárga porzóját kínálta fel párnának. Úgy felpakolt a két kis pálcikagyerek, hogy alig bírtak hazamenni. Hónuk alatt a kamillapárna, kezükben, mint a luftballon ringtak a pitypang bóbiták és a százszorszép fejek. (Itt egy kicsit imbolygó mozgás jelenik meg. Képzeljétek el, hogy egy napernyővel a kezetekben próbáltok haladni!)

Mire új otthonukhoz értek, a rigó már elhelyezte a fakéregből lecsípett ágyakat. A gyerekek puha fekhelyet készítettek a virágok ajándékaiból. Búcsúzóul a rigó meglepte őket két szép szárnytollal, hogy legyen takarójuk, ha hűvös az éjszaka.

- Kedves Letti, köszönjük a segítségedet! Ugye, eljössz holnap is? – kérdezték a madarat.

- Természetesen számíthattok rám. Sok munka van még az odútokkal, és rengeteg hely vár arra, hogy felfedezzétek. Jövök és kalauzollak benneteket – mondta a rigó, azzal elrepült.

Pikk nagyra nyílt szemekkel nézett utána, aztán nyugovóra tértek. Ágyuk kényelmes volt, puha fészek. (Képzeld el, hogy egy fárasztó nap után illatos, puha ágyba bújsz!) De elaludni nem sikerült azonnal. Keringtek bennük az átélt kalandok. (Emlékezzetek, hogy milyen! Hogy milyen jól esik ilyenkor azt a néhány mondatot elmondani a társnak, barátnak!)

- Pakk, csoda szép ez a világ. Örülök, hogy életre keltünk – szólalt meg a kislány.

- Én is örülök. Mennyi minden történt azóta, hogy lemásztunk a falról! – válaszolt a fiú – Emlékszel, hogy milyen hideg és sötét volt a barlang? – (Idézzétek fel a hideg, sötét barlangot!) kérdezte.

- Igen, emlékszem, bár úgy érzem, mintha ezer éve lett volna – mondta Pikk – Te, Pakk, hogy lehet az, hogy itt Csodaországban másképp van sötét, mint a barlangban? (Képzeljétek el a csillagos éjszaka fényviszonyait!)

- Nem tudom. Itt kellemes sötétség van, ott nem volt jó – gondolkodott a fiú.

Pikk kimászott az ágyból és kinézett az ablaknyíláson. (Felkel, odamegy, kinéz. Felfelé néz!)

- Gyere ide! – fordult a kisfiúhoz – Megtaláltam a magyarázatot, hogy itt miért világos a sötétség – mondta izgatottan. (Nagyon különöset lát, ettől izgatott a hangja.) – Világító pöttyök vannak az égen!

- Azok a csillagok – ment Pakk is az ablakhoz.

- De szép nevük van! – mosolygott a lány. – Szeretem a csillagokat is – mondta halkan, és apró fejét a párkányra hajtotta. (Nagyon fáradt, bárhol elalszom érzés.)

- Menjünk aludni, nehéz nap van mögöttünk, ne aludj ülve! Kényelmesebb, ha lefekszel! – kísérte az ágyhoz a már félig alvó kislányt Pakk.

Betakarta a rigótollal, bebújt a saját ágyába és aludtak reggelig.

 

 

8. mese

Pikk és Pakk első találkozása egy erdőlakóval

(Visszajönnek a hangok úgy, hogy már érzelmi töltés van mögötte. Valamint mozgunk egy kicsit.)

A két gyerek madárcsicsergésre ébredt.(Idézd fel ezt az emléked! Halld a madarak hangját!)) Nagyot nyújtóztak, (nyújtózkodás)majd mosolyogva ugrottak ki az ágyból.

- Pakk, nagyon szeretek Csodaországban felébredni! – szólt a kislány.

Kiléptek a reggeli fénybe.(Reggeli fények képe) Éhesek voltak,(éhség) hát indultak a szamócákhoz. A rét felé mentek, mert üdvözölni akarták virágbarátaikat, még egyszer megköszönve nekik puha, kényelmes pihenőhelyüket. Ahogy a fűszálak közé léptek nagy adag víz zúdult a nyakukba. (Nagy adag hideg víz zúdul rád. Képzeld el az érzést!) Kicsit meglepődtek, erre igazán nem számítottak. Meglepődve tapasztalták, hogy a víz hűvös és friss illatú.(Érezd a harmat ilatát!)  Most találkoztak először tiszta vízzel, a barlangbéli pocsolyák poshadtak és sárosak voltak. (poshadt, sáros víz képe) Megborzongtak, majd rájöttek, hogy remek móka vizezni. A növényeken cseppekben állt a reggeli harmat. Megcélozták egymást, meghúzták a leveleket és lőtték a vízgombócokat. (Locsolkodás, itt már változik a kép, mert fel tudsz készülni arra, hogy jön a hideg víz!) Pikk egyszercsak észbe kapott és felkiáltott:

- Ó, kedves növénykék, nem kellemetlen nektek a játékunk?

- Hát, annyira nem jó, hogy cibáltok bennünket – válaszoltak. – Szívesen nektek adjuk a vízgyöngyöket, ha kéritek.

Pikk és Pakk megkérte hát a rét lakóit, ők pedig rájuk záporozták a friss harmatot. (Zuhany érzés) A két gyerek megköszönte, és immár tisztán szaladtak a gyümölcsökhöz. A szamóca ma is édes volt, finom. (szamóca íze) Piros leve lecsurgott az állunkon, miközben majszoltak. (Érezd, ahogy csurog az arcodon a gyümölcs leve!) Jól belaktak, majd visszaindultak otthonukba.

Pikk rendbe tette az ágyakat, Pakk pedig csinos seprűt kötött néhány ágacskából. Felsöpörték a szobát, aztán kiültek az odú elé és várták a rigót. Egyszerre furcsa látvány tárult a szemük elé. Egy ragyogó lény óriási gömböt görgetett tolatás közben. A kisfiú nem tudta visszatartani Pikket, aki ragyogó arccal szaladt az ékszerlény felé.

(Ebben a párbeszédben fontos a két szereplő hangja  közötti kontraszt. Unott kontra érdeklődő)

- Pikk vagyok. Te ki vagy? Miért gyúrtad ezt a hatalmas gombócot és hova viszed? Elmondanád nekem, hogyan lettél ilyen gyönyörű csillogó? És miért van ennyi lábad? – kezdett rá a kérdészuhatagra. (kérdez, kérdez, kérdez érzés és hang)

- Gali vagyok, a galacsinhajtó bogár – válaszolt a lény. – Ilyen színesen születtem. Azt tanultam a szüleimtől, hogy ilyen gömböket kell gyúrnom. Ez a dolgom, ez az életem. Nem gondolkodom rajta, hogy miért csinálom – szólt bágyadtan a bogár. (unott, bágyadt hang)

- Te itt születtél Csodaországban? – tudakolta a kislány. (érdeklődik)

- Csodaországban? Nem tudom, hogy miről beszélsz. Én ebben az unalmas erdőben születtem, itt élek, itt dolgozom – hangzott a fáradt válasz. (Unott, fáradt hang)

- Ó, te nagyon tévedsz! – mondta Pikk. - Ez itt Csodaország. Mi tegnap keltünk életre. Hosszú utat tettünk meg, míg ideértünk a barlangból és közben rengeteg csodában volt részünk. (Mesélő csacsogás)

- Az nem lehet. Csodák nincsenek. Ez csak egy unalmas erdő, ahol galacsint kell hajtani. Nagyon szomorú és kellemetlen hely. (Unott hang. Tényeket közöl fáradtan.)

- Kedves Gali, hadd mutassam meg neked, hogy milyen érdekes a világod! – szólt Pikk.  (Ötletem van, segítek neked hang)

- Nem lehet. Sajnos, nem érek rá. Galacsinokat kell gyúrnom és mindet el kell görgetnem, fáradságos munkával. Ez egy borzasztó hely, nincs itt semmi érdekes. És kérlek, ne tarts fel, dolgoznom kell! – lett egyre mérgesebb a bogár. (unott, méltatlankodó, hagyj békén hang)

Pakk, aki végighallgatta a beszélgetést a kislányhoz ment, és kézen fogva odébbhúzta. Pikk szemében könnyek csillogtak.

- Hallottad, hogy azt mondta, hogy ez egy unalmas hely? – nyelte a könnyeit. (Fojtogatja a sírás. Megbántották.)

- Igen, hallottam. Ne foglalkozz vele! Nagyon rossz kedvű volt. Szerintem remek dolog lehet galacsint gyúrni, gyere, próbáljuk meg! (Megnyugtat és ötlete van!)

A két gyerek, ahogy a bogártól látta, megpróbált gömböt gyúrni a talajból. Persze ők nem tudták, hogy a galacsinhajtó trágyából gyúrja a magáét. Próbálták elölről a kezükkel, próbálták hátulról a lábukkal, de nem sikerült. (Ezt ki lehet próbálni, mondjuk úgy, hogy összegyúrjátok a takarót!)Pikk a nagy kínlódás közepette meglátott néhány sárgás zöld gömböt egy fán. Hirtelen jött ötlettel a fához szaladt, és már mondta is.

- Kedves fa, adnál nekem néhány gömböt? Tudod, szeretnénk úgy játszani, mint az a gyönyörű, de szomorú bogár. És nem sikerül olyan galacsint gyúrnunk. Egyébként Pikk a nevem. Te a gömbfa vagy?

- Kedves Pikk, én a vadalmafa vagyok. Szívesen adok neked néhány gyümölcsöt. Annyi termés van rajtam, hogy úgysem tudom mindet táplálni – szólt, és elhullajtott négy almát. Két nagyobbat és két kisebbet.

- Köszönjük, vadalma! – mondták a gyerekek és már görgették is új szerzeményeiket. (Indul a gurigázás. Próbáljátok majd ki. Lehet, hogy ez nem a legjobb gyakorlat altatáshoz, de lehet csinálni máskor is.)

Először maguk előtt gurították, aztán a lábukkal, ahogy a galacsinhajtótól látták. Nagyokat kacagtak közben, majd fáradtan hömbölödtek a földre. Pakk a kislánynak gurította az egyik almát, gurigázni keztek. Nehezek voltak nekik ezek a nagy almák, inkább a kisebbekért nyúltak. Oda-vissza görögtek a gyümölcsök, majd Pakk felemelte és a lánynak dobta a magáét. Mit is kell ezzel csinálni? – futott át a kósza gondolat Pikk agyán, de már emelte a kezét és elkapta a labdát.

 

Labda, kapta, dobta, lökte,

Ezer földet jár be véle

Csodaország fényes gömb

nem pedig sáros göröngy.

 

Dalolta a kislány, Pakk pedig vele énekelt. (Nyugodtan találjatok ki dallamot a versikéhez. A Boci, bocira rá lehet énekelni, ha felgyorsítjátok az első két sort. Azaz nem tá- tá a ritmus, hanem titi-titi.) Szálltak az almák a melegedő időben. Ekkor érkezett nagy zajjal a rigó, csőrében fűszálakat hozott, így nem tudott rögtön köszönni. A pálcikagyerekek nagy ricsajjal szaladtak felé.

- De jó, hogy megjöttél, Letti! Gyere, labdázz velünk! – kiabálta Pikk.

- Lassabban gyerekek! – szólt a madár, miután letette a fűszálakat az odú bejárata elé. – Reggeliztetek már? – kérdezte.

- Igen, igen és előtte zuhanyoztunk a fűszálakkal. Aztán találkoztunk egy nagyon szomorú bogárral, utána pedig megtanultunk labdázni! – darálta a kicsi lány. – Miért hoztad ezeket a fűszálakat?

- Arra gondoltam, hogy segítek nektek berendezkedni, utána pedig elkísérlek benneteket a patakhoz – mondta a madár. – Gyertek, beszéljük meg, mire van szükségetek – ültette le őket a gyökérlépcsőre a rigó, és nagy tanakodásba kezdtek.

 

 

9. mese

Pikk és Pakk berendezkedik az odúban

(Ebben a mesében már nagyon összetett kép is megjelenik, sőt tartani is megpróbáljuk. A blogban részletesen írok róla. Ezen kívül egy érdekes érzelmi mintázat is feltűnik.)

A két pálcikagyerek felmászott a gyökereken majdnem az ajtónyílásig, így nem kellett felnézniük a rigóra beszélgetés közben.

- No, nézzük csak, mi is kell ahhoz, hogy kényelmes, otthonos legyen a kuckótok! – gondolkodott hangosan a madár. – Feltétlenül szükséges egy asztal és két szék, valamint egy szekrény – vélekedett. (hangosan gondolkodik, nincs kétsége, azt véli, hogy zseniális. Ilyen a hangja is.)

Pikk és Pakk értetlenül meredt rá, de Letti ezt nem vette észre.

- Kell továbbá egy lépcső, hogy ne kelljen ugranotok és másznotok, ha ki-bejártok. Szükséges még egy konyhaszekrény is, valamint szőnyegek, és függönyök az ablakokra. Mit szóltok hozzá? – kérdezte.

Aztán rájött, hogy valami nincs rendben. Két kicsi megdöbbent arcot látott.

- Mi a baj, miért néztek így? Talán nem vagytok elégedettek a tervemmel? (elbizonytalanodik a hangja)

- Kedves Letti, az a helyzet, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz – tért vissza Pakk hangja. (ez van hang)

 

Asztal, szék és szekrény, szőnyeg

Azt sem tudom mi fán nőnek

Ridarári-ridarom

Függöny, konyha meg mire jó?

Vicces ám ez a sok új szó.

Ridarári-ridarom

 

Közölte énekelve a kislány. ( A sárga csikó dallamára énekelhető, de kitalálhattok bármit!) Óriásit nevetett, és kántálni kezdte a dalocskát.

- Pikk, egy kicsit különös, hogy énekelve beszélsz – mondta a fiú. – De egyébként pont erről van szó – fordult a madárhoz. - Nem értjük a szavaidat, nem tudjuk, hogy mit kellene, hova is tennünk.

- Vicceltek? – kérdezte a rigó, de aztán látta, hogy komoly lehet a dolog.

- Nem viccelünk. Kérlek, magyarázd el, hogy mit jelentenek. Például, mi az az asztal? – szólt Pakk.

- Az asztalnál kell enni. Egy vízszintes dolog, aminek lábai vannak, azok emelik és tartják a magasban az asztallapot. Így oda lehet ülni mellé, kényelmesen elfér a lábatok, ha közel húzzátok a széket, amin pedig ülni szokás – hangzott a válasz. (Ebből remek játékot lehet csinálni. A gyerekek könnyebben activity-znek egyszerű tárgyakkal. Ha hagyjátok, hogy ők is körbeírjanak egy-egy tárgyat, akkor ráláthattok, milyen izgalmasan gondolkodnak.)

- Ha asztalnál kell enni, akkor mi hogyan ehettünk szamócát? Vagy volt ott asztal, csak nem vettük észre? – érdeklődött a kisfiú. (hangjában az őszinte nem értés)

- Nem volt asztal, ne beszélj butaságokat! – kezdett felfortyanni a rigó. Szamócát a szamócásban kell enni. (A madár pedig méltatlankodik, mert nem érti, hogy mit nem értenek.)

- Ott is eszünk – mondta Pakk. – Most már értem, hogy mi az az asztal, csak azt nem értem, hogy nekünk minek, ha szamócát eszünk.

- A szamócásban – tette hozzá Pikk.

- Jaj, de furcsák vagytok – kiáltott fel a madár. – Az otthonokban van asztal.  Azon esznek. Tányérról. Pohárból isznak. Ezeket a konyhaszekrényben tartják. Székeken ülnek. A ruháikat ruhásszekrényben tartják. A padlóra szőnyeget terítenek, hogy melegebb legyen, az ablakra pedig függönyt raknak, hogy ne lássanak be a lakásukba. ( Jön a nekem igazam van hang)

- Ez meg nekünk hangzik furán – várta meg a fiú, míg a rigó befejezi mondandóját. – Mi kint eszünk az erdőben. Kézzel. Ruhánk nincs. Az a szőnyeg jól hangzik, szeretjük, ha meleg a padló. A függöny viszont butaság. Szeretnénk összebarátkozni mindenkivel, nyugodtan nézzenek csak be hozzánk!

- Hozzánk szabad benézni, szabad beugrani – kontrázott Pikk.

- Erről jut eszembe, az a lépcső, amit említettél az hasznos volna – szólt a kisfiú. (Végre egy ötlet! Ezzel mindenki megnyugszik.)

Kicsit még magyaráztak, végül megállapodtak abban, hogy a lépcsőt elkészítik, és a szőnyegeket is, a többire nincs szükségük. A madár megmutatta a kislánynak, hogyan kell szőni. A hosszabb fűszálakat két gallyacskára kötözte, Pikknek pedig a rövidebbeket kellett ezekbe belefűzni. A rigó és Pakk ezalatt a lépcsőt készítették. A lányka nagyon élvezte a szövést, hamarosan elkészült az első darabbal.(Képzeljétek el, azt a feszült figyelmet, ahogy dolgozik!) Míg felkötözte a következő hosszú szálait, óriási ötlete támadt. Látta, hogy azok ketten belemerültek a munkába, így szó nélkül kiszaladt a rétre. Kicsit tanácskozott a pipitérrel, majd a virágokhoz fordult:

- Kedves virágok! Kérlek, adjatok nekem néhány fölösleges színes szirmot. Azokkal szeretném az otthonunkat díszíteni, hogy bent is lássam ezeket a gyönyörű színeket!

A szépséges növények boldogan hullatták szirmaikat Pikk kezébe. A borzas pitypang lehajolt a kislányhoz és a fülébe súgott valamit.

- Hazaviszem a szirmokat és jövök hozzád – kiáltotta nevetve Pikk és elszaladt. (Illatos szirmokat cipel)

A virágok színes ajándékát lerakta a készülő szőnyeg elé, és visszaindult a rétre. A pitypang várta őt. Odakínálta egy szélesebb levelét a kislánynak, aki felmászott rá. A sárga virág óvatosan ringatni kezdte. Pikk végigfeküdt a levélen, behunyta a szemét és mosolygott. (Érezzétek, ahogy imbolyog alattatok a levél. Olyan hintaágy érzés.)

- Na, hogy érzed magad? – kérdezte a pitypang.

- Ez nagyszerű! Mit is mondtál, hogy hívják?

 - Hinta – felelt a virág.

Pikk boldogan hintázott egy darabig. Ízlelgette a szót. Játszott vele. (Játsszatok a szóval!)

- Szeretek hintázni – jelentette ki végül -, most azonban vissza kell mennem a szőnyegekhez! – pattant fel. – Köszönöm, hogy megmutattad – mosolygott, és már futott is. (Felpattan, szalad)

Nekilátott ő is a munkának. A virágszirmokból gyönyörű mintákat szőtt a fűszálak közé. Mire elkészült a lépcső, már három szőnyeg feküdt a fa gyökerein. (Képzeljétek el ezeket a szép, színes szőnyegeket! Zöld alapon a virágok színei.)

- Gyere, Pikk, próbáld ki a lépcsőt! – szólt ki az ajtón a fiú. (Nézd meg az alkotásomat hang)

- Jövök – kapott fel a kislány egy szőnyeget és bement az odúba.

Lesétált az új lépcsőn. Megdícsérte a rigó és a fiú munkáját, és a seprűért nyúlt. (Lépcsőn sétál)

- Kérlek, hozzátok be a másik két szőnyeget – kérte őket.

A tiszta padlóra ráterítették Pikk alkotásait, majd a rigó kiadta a parancsot:

- Indulás a patakhoz! Jól fog esni ebben a nagy melegben.

Rövid séta után különös hangra figyeltek fel. Mintha zenélt volna valami.(Vízcsobogás hangjait hallják.) Egyre erősebbé vált a hang, majd megérezték a víz illatát. (Nyári melegben a tiszta víz, a patak illata.) Pikk arca csodaváróra váltott.(Mint a gyerekeké karácsonykor) Két bokor között értek ki a patak partjára. A gyerekek csak tátották a szájukat. A napfény átszivárgott a fák között és csillogó meséket festett a csobogó vízre. A patak nagy köveken görgött lefelé, egy kisebb zúgó után kellemes tavacskát képezve. A víz kristálytiszta volt, friss és illatos. (Ez egy nagyon szép kép. Meleg van, a lombokon átsüt a nap és megcsillan a mozgó vízen. Hallod a csörgedező víz hangját, érzed az illatát.) (Próbáld meg addig tartani a képet, amíg a gyerekek a pataknál időznek. Lehet, hogy nehéz, lehet, hogy elfárad közben a figyelmed, de napról napra jobban megy majd!)

- Ó, de szép! – mondták a gyerekek.

- Ebben a tavacskában biztonságosan lehet fürdeni – mondta a rigó. – Nekem most van némi dolgom, de hamarosan visszajövök hozzátok – szólt, és már indult is.

A gyerekek beszaladtak a hideg vízbe, aztán megálltak.(hideg víz) Gyönyörű kavicsok borították a patak medrét. (Apró kavicsok és nagy kövek. Víz alatt és nedvesen félig vízben és szárazan a parton.) Pikk izgatottan ugrált egyiktől a másikig, felszedte, forgatta, csodálta őket. A part közelében maradtak, mert gyorsan mélyült a patak. Pakk egyszercsak megpillantott kicsit odébb egy nagy vízcsiszolta követ. Fehéren szikrázott a napsütésben. Csak nézte, nézte, aztán elindult. (Elindul egy gondolat, tervvé válik, cselekvést indít.) Óriási ötlete támadt, de előbb ki kellett próbálnia valamit. Odaérve felmászott a kőre, ráült és igen, csúszott! (Felmászik és csúszik. Az, hogy csúszik a kő, azt jelenti, hogy alkalmas csúszdának, ezért a kisfiú nagy örömöt érez.)  A terv tehát megvalósítható – gondolta vigyorogva, miközben a sárban csücsült, ahová érkezett. (Sárban csücsül)

- Pikk, nézd meg, mit találtam! – kiáltott oda a kislánynak. – Ülj rá! – mondta, mikor odaért a lány.

Zummmm, placcs, majd felhangzott a kacagás. (Pikk is csúszik.)

- Ez nagyon jó! – visongott Pikk. – Még egyszer akarom!

- Várj csak, arra gondoltam, hogy hazavihetnénk ezt a követ. Akkor nemcsak a lépcsőn mehetnénk le a kuckóba, hanem le is csúszhatnánk! – ecsetelte tervét a fiú. (Megosztom a tervet hang)

- Ezt akarod hazavinni? Mégis hogyan? – kérdezte a lány, miután megpróbálta megmozdítani. (Tényleg megőrültél hang)

- Ha ügyesek vagyunk, akkor el tudjuk görgetni. Van egy elképzelésem – válaszolt Pakk, és rajzolni kezdett a sárba.

- Hát, ti meg hogy néztek ki? – dörrent a nyakig koszos gyerekekre a visszatérő rigó. – Hoztam nektek néhány málnaszemet, de ilyen piszkosan nem lehet enni. Mosakodjatok meg! ( A rigó egy elképzeléssel érkezik vissza. Hozott málnát, meglepetést akar szerezni, de a két gyerek nem alkalmas a fogadására. Ettől csalódott és haragos lesz. a blogban írok róla!)

- Letti, kitaláltunk valamit, gyere nézd meg – hívta a kisfiú.

- Megnézem, ha megfürdetek – hangzott a válasz. 

A pálcikagyerekek kénytelenek voltak lecsutakolni magukról a sarat, majd málnaevés közben elmesélték barátjuknak az ötletet, nagy tervezgetés következett, aztán belekezdtek a munkába.

 

 

10. mese

Pikk ruhát kap

(Mozgás és hang ennek a mesének feladata. Pihenjünk kicsit, használjátok, amit eddig gyakoroltunk!)

A kő hazacipelése koránt sem volt egyszerű. Szerencsére tanakodásukkal és patak parti mozgolódásukkal felébresztettek egy nagy rákot, aki segített nekik feltolni a követ a partoldalon. (Képzeljétek el a rákot, amit tolja fel a követ!)

Veszélyes vállalkozás volt a kőgörgetés. Félő volt, hogy valamelyikükre rázuhan a leendő csúszda. Még félúton sem jártak, mikor már majd összerogytak a fáradtságtól. Úgy határoztak, hogy inkább segítséget hívnak. A rigó elrepült hát barátaiért. Pikk és Pakk pedig úgy döntött, hogy okosabb, ha a kislány visszamegy az odúhoz és ott foglalatoskodik, hiszen nem nagyon veszik hasznát a nehéz munkában. A fiú megpihent hát a kövön, Pikk pedig hazaindult. (Pakk pihen, ül a kövön.) Az odúhoz érve folytatta a szőnyegkészítést. Élvezte, hogy színekből mintákat varázsol.(Képzeljétek el a szép, színes szőnyegeket!) Elmerült munkájából egy hang riasztotta fel.

- Szervusz kislány, nagyon szép, amit csinálsz – hangzott a magasból. (A pók hangját úgy képzeljétek el, hogy ő mindig egyedül van. Ezért motyorászik, ismételget. Önmagának társasága.)

Pikk felkapta a fejét és körbenézett. Nem látott senkit.

- Itt vagyok, a fa és a bokor között félúton – szólt ismét a hang.

A lány újra körülnézett, végre nagy nehezen észrevett egy fura lényt, aki egy hálóban lógott.

- Te szóltál? – kérdezte.

- Igen, én. Szép, amit készítesz. Miért csinálod? Akárhogy is nézlek, nem sok okod van a szövésre. – mondta a lény

- Már hogyne volna okom – mosolygott Pikk. – Szőnyegeket készítek, ezek melegítik az otthonunk padlóját.

- Fura, fura, fura. Én az egész otthonomat magam szövöm – jött a felelet.

- Hát, mi itt lakunk ebben az odúban. Már készen találtuk. Nagyon kényelmes hely. Csak kicsit otthonosabbá tesszük. Egyébként Pikk a nevem. Te ki vagy? – kérdezte a kislány.

- Én egy keresztespók vagyok. A nevem Elli – mondta a pók.

- Kedves Elli, miért vagy egy hálóban? Talán csapdába estél? Segítsek kiszabadulni? – szólt Pikk.

- Jaj, dehogyis. Én ebben a hálóban lakom. Magam szőttem – jött a válasz.

- Nem kellemetlen ott lógni? – érdeklődött a kislány – Szinte olyan, mintha a levegőben volnál.

- Szeretek itt lenni – válaszolt a pók. - Hintázom egész nap.

- Ó, az remek lehet. Én is hintáztam már egy pitypanglevélen! – újságolta Pikk.

- Szeretsz hintázni? – hangzott a kérdés.

- Nagyon. Nagyon szeretek hintázni! – válaszolt a pálcikalány.

- Ha akarod, segítek neked hintát készíteni. Úgyis halálra unom magam. Örülök, hogy szomszédok lettünk.

- Én is örülök, és szeretnék hintát készíteni! – mondta Pikk.- Akkor szaladj és hozzál leveleket! Ezek a fűszálak jók lesznek, a varrást majd megoldom. Addig keresek valami alkalmas ágat a hintának – szólt a pók, de a lány már nem hallotta, elrohant levelet keresni.

Első útja a pitypanghoz vezetett. (Képzeld el a borzas, sárga virágot!) Megtanácskozták a dolgot, a virág úgy vélte, hogy a tölgyfa levele volna a legalkalmasabb a célra, ráadásul nagyon szép is. Útba igazította a kislányt a tölgyhöz.

- Pikk vagyok, a pálcikalány – szólt megszeppenve, a fa olyan hatalmas volt, hogy akadozott a hangja. (A tölgyfa kívülről is, meg belülről is hatalmas. Több száz év bölcsessége nyugszik benne, ezt érzi a kislány, ettől megszeppent.)

- Én pedig Tölgyanyó vagyok – válaszolt a fa. (Most jön a játék: képzeljetek el egy gyönyörű, szinte éteri, lebegő hangot. Minden kedvesség, minden jóság ott zenél benne. Így beszél a tölgy hölgy)

Pikk sosem hallott ilyen kellemes hangot. A hangban a kétszáz éves tölgy hölgy minden bölcsessége benne rezgett.

- Miben segíthetek neked, kislány?

- Hintát szeretnék csinálni, a keresztespók segítségével. Adnál nekem a leveleidből? – kérdezte Pikk.

- Szívesen – mosolyodott el a tölgyfa és a kislány lába elé hullajtott egy szép, zöld, hullámos szélű levelet. (Könnyű kép: egy tölgylevél.)

Pikk egy kicsit zavartan fordult hozzá ismét.

- Tudnál adni még egyet? Tudod, van egy barátom, hadd legyen hintája neki is!

- Milyen kedves vagy, hogy a barátodra is gondolsz – szólt a fa. – Parancsolj, itt van amit kértél – hullott alá a második levél.

- Köszönöm szépen! – mondta hálásan Pikk. – Szaladok is, hogy mire hazaér készen legyek.

- Menj csak! Meglátogathatsz máskor is, szívesen mesélek neked az életemről! – búcsúzott a fa.

A pókot nagy gondolkodásban találta Pikk, amikor hazaért. Magában mormogva próbálgatta a bokor ágait.

- Megjöttem, kezdhetjük! – ébresztette fel Ellit a morfondírozásból.

- Nem tudom eldönteni. Nem tudom eldönteni, melyik volna a jobb hely a kettő közül – dünnyögte.

- Nem is kell! – kiáltott fel Pikk – Két hintát csinálunk, hogy Pakknak is legyen!

- Jól van, jól van, akkor nem kell dönteni – ereszkedett a földre a keresztespók.

Rámászott a levelekre és mindkét végükre rágott egy-egy lyukat. A lyukakba fűszálat hurkolt, majd megkérte a kislányt, hogy tartsa a leveleket. Villámgyorsan visszamászott a bokorra, és fentről navigálta Pikket.

- Gyere egy kicsit idébb! – kérte, majd jól odakötötte a hinta egyik szárát. – Kérlek, kérlek, emeld egy kicsit magasabbra a levelet – szólt, és odaerősítette a másik oldalt is.(emelés, nyújtózkodás)

Gyorsan elkészültek a másik játékkal is. Ott ingott-bingott a két gyönyörű hintaágy az odú bejárata közelében. Pikk azonnal kipróbálta őket. Nagyon boldog volt.

- Nagyon köszönöm neked a hintákat, Elli! – mosolygott a keresztespókra, aki elgondolkodva közelített felé.

- Nincs mit, nincs mit – ismételte szokása szerint. – Arra gondoltam, hogy készítenék neked egy csinos ruhát. Úgyis csak unatkoznék, unatkoznék – motyogott.

- Mi az a ruha? Nem tudom, mit jelent – válaszolt a lányka.

- A lányok ruhákkal csinosítják magukat. És ékszerekkel. Szoktam látni, ha gyerekek jönnek a tisztásra. Szoknyát viselnek és leszaggatják a virágokat, abból fonnak ékszert maguknak. Olyankor nagyon szépnek érzik magukat – hangzott a válasz.

- Hát, ha gondolod, hogy szükségem van ilyesmire, akkor örömmel elfogadom, de én nem fogom letépni a virágokat. Akkor nem tudnak többé táncolni.

- Akkor most, kérlek állj egy helyben! – mondta a pók.

Megmérte a lánykát egy hosszú pókfonállal, aztán sebesen dolgozni kezdett. Ez alatt Pikk befejezte a félbehagyott szőnyeget, és bevitte az odúba. A maradék szirmokból csinos csokrot kötött és az ablakba tette. Megragadta a seprűt és eltüntette odakint a szemetet.

- Kész is van, kész is van – jött Elli a ruhával. – Gyere, bújj csak bele!

Pikk elmagyaráztatta, hogy mit is kell tennie, aztán belebújt a ruhába. Pompásan festett benne. Jó érzés volt a puhaságot viselni. A szoknya érzete egyenesen lenyűgözte. Kacagva pörgött, forgott benne. (Próbáljátok elképzelni egy nagyon puha, nagyon kellemes textília érzetét a bőrötökön. És azt is, hogy pörög, forog a kislánnyal együtt!)

- Köszönöm! Köszönöm szépen, Elli! – fordult hálásan a keresztespókhoz.

- Szívesen, szívesen, végre volt valami tennivalóm!

Ekkor hallották meg a zajt. Kicsit megriadtak, de ekkor a kislány felismerte Pakk hangját. Hamarosan befutott a menet. Három rigó és a kisfiú húzta-vonta a követ. Egy utolsó erőfeszítéssel leengedték az odúba, Pakk biztonságosan odarögzítette, és készen voltak. (4 munkásember bajlódik valami nehéz tárggyal. Képzeljétek el ennek a hangjait! Azért káromkodni nem kell!)

Fáradtan, de boldogan néztek egymásra. Lettinek ötlete támadt:

- Mit szólnátok hozzá, ha megünnepelnénk a berendezkedéseteket? – kérdezte. – Elröppenünk egy kis harapnivalóért, aztán együtt jól belakmározunk. (Jókedvű, nagy hangú, dolgoztunk-elfáradtunk-ünnepeljünk hang)

- Rendben van. Ünnepeljünk – mondta Pakk, szemével a kislányt keresve.

Pikk hirtelen előperdült új ruhájában.

- Nagyszerű lesz, mulassunk! – forgolódott új szerzeményében. – Mit szóltok a ruhámhoz? – kérdezte. (Őszintén tetszeni akar)

- Nagyon csinos – szólt a rigó. – De mi most röppenünk! (Nem érdekli igazán. Buli van állapot.)

- Gyönyörű vagy! – mondta Pakk. – De honnan lett ruhád?

- Új barátunk, a kedves Elli szőtte nekem. Hálóból van. Hálóruha. – Mutatott a kislány a keresztespókra.

- Köszöntelek, Elli, a nevem Pakk – mutatkozott be a fiú.

- Pakk, hadd mutassak  még valamit! – fogta meg a kisfiú kezét Pikk. – Ezt is Ellivel csináltuk. Hinta. Próbáld ki! (Meglepetésem van hang)

A pálcikagyerekek befeküdtek a hintaágyakba. Pakk nagyon élvezte az új játékot. (Hintázzatok kicsit képzeletben!)

- Ó, Pikk, nem is gondoltam volna, hogy ez a világ ennyi csodát rejteget! – szólt, majd a pókhoz fordult. – Köszönöm, hogy segítettél a barátomnak!  

Ezután csendben, elpilledve, ringatózva várták a madarak visszatértét.

 

 

11. mese

A házavató ünnepség

(Elkezdünk gyakorolni egy nagyon fontos dolgot. A levegővételt. A képek nem bonyolódnak tovább.)

Pikk és Pakk majdnem elaludt a hintaágyon. A keresztespók hangjára eszméltek fel. A fejük fölött csüngött egy pókfonálon. (Himbálózik a levegőben.)

- Gyerekek, gyerekek támadt egy ötletem. Illene feldíszíteni az odú környékét az ünnepségre, mulatságra, mulatságra.

- Hogyan gondoltad, Elli? – szólt álomittas hangon a kislány.

- Arra gondoltam, arra gondoltam, hogy készíthetnénk levélfüzéreket, a virágoktól kérhetnétek színes szirmokat, abból is csudaszalagokat tudnék fonni.

- Ó, az tényleg szép lenne – éledt fel Pikk. – Már szaladok is a rétre!

- Te fiú, te fiú, elmehetnél ezzel az üzenettel a tölgyfa alá – nyújtott egy megrágott levelet Pakk felé – a szentjánosbogaraknak írtam, jöjjenek el ők is, ne maradjuk sötétben.

- Szívesen elmegyek, Elli. De hogyan tudnak ezek a bogarak fényt adni?

- Ó, hát ők maguk világítanak. Különös lények. Meg furcsák is, de nem baj.  Nagyon szépek, nagyon szépek – válaszolt a pók.

Pakk összetekerte a levelet és útnak indult. A rét virágai nagy halom szirmot ajándékoztak a kislánynak. Mialatt Pakk odavolt, Pikk és a keresztespók csodaszép sziromfüzéreket készítettek. Elli olyan gyorsan fonta a szálakat, hogy a lány nem győzte adogatni a színes levélkéket. (Képzeljétek el a színes füzéreket!)  Mikor a fiú visszatért, alig ismert a csöppnyi tisztásra. A földet levélszőnyeg borította, a fák adományaiből szőtte Elli, a bokor ágain pedig a színes virágláncok virítottak. Pakk mögött egy öttagú szentjánosbogár család masírozott. (Képzeljétek el, amint az alkonyban feltűnik  öt zölden világító pöttya!) Pikk tapsolt örömében, amikor meglátta őket.

- Jaj, de szépek vagytok! Nagyon örülök, hogy eljöttetek! – lelkendezett.

- Szervusz, Elli! Köszönjük, hogy meghívtál bennünket! – szólt a bogár mama – A gyerekek már régóta szeretnék kipróbálni a dolgot, és persze mi sem vetjük meg! (Már most gőgös a hangja. Csak azért van itt, mert élni kíván a lehetőséggel.)

- Nagyon szívesen, nagyon szívesen, kedvesem! Nekünk is nagy örömöt fogtok okozni vele – válaszolt a pók.

- Azt hiszem, nem értek valamit – jelezte Pakk. – Miről beszéltek?

- Ó, a szentjánosbogarak legnagyobb mulatsága, ha festhetnek a fényükkel. Virágfüzérekre kapaszkodnak, ott hintáznak, és közben fénymintákat rajzolnak a földre. Ritkán van errefelé alkalom az ünneplésre, ritkán készülnek füzérek, ritkán bizony – dünnyögte a keresztespók.

- Hová ülhetünk, Elli? – kérdezte a mama.

- Fáradjatok ide, itt a helyetek! – mutatta Elli, majd odasúgta a pálcikagyerekeknek – Kicsit furák, csak ízeltlábúakkal állnak szóba. Ne törődjetek vele!

- Gyerünk, gyerekek! – noszogatta csemetéit a szentjánosbogár anyuka. – Jankó, te ide! Janka, te ideülsz, ez pedig a te helyed Jancsi! Gyorsan másszatok fel, erősen sötétedik! – tette hozzá.

Párjával együtt ő is elhelyezkedett a virágokon és ringatózni kezdtek. (Képzeljétek el az imbolygó fényeket! Nagyszerű játék a fényrajzolás, zseblámpával lehet otthon is játszani!)

A rigó és társai nagy zajjal törték meg a beállott csöndet.

- Nocsak, itt meg mi történt? – csodálkozott Letti. – Nagyon csinos – nézett körbe. (Éhes és nem érinti meg különösebben a szépség.)

- Gondoltam, megérdemli az alkalom, hogy felöltöztessük a tisztást – szólt a pók.

- Nézzétek csak, miket hoztunk! – váltott témát a rigó. – Hoztunk szedret és málnát, találtunk néhány szegfűgombát és az este megkoronázásaként itt egy sárgabarack – büszkélkedett.

A vacsora nem tartott sokáig. Mindannyian éhesek voltak. A rigók faltak. A gyerekek meg tobzódtak. Ismét új ételeket kóstolhattak. A gomba illata fantasztikus volt. Az íze még inkább. Ez volt az első nem édes ételük. Föld, meleg és a rét íze-illata keveredett benne. A sárgabarack is csodálatos volt. Pompás lakomával ünnepeltek. (Érezzétek, képzeljétek el az új ízeket!)

A vacsora közben történt egy apró baleset. Janka, a legkisebb szentjánosbogárgyerek, leesett a virágfüzérről.(Lássátok a lehulló bogárkát!) Mamája nagyon mérges lett, azt határozta, hogy nem mehet vissza, lent kell maradnia.

Az étkezés végeztével a madarak hazarepültek. Nagyon fáradtak voltak mindnyájan. Pikk és Pakk a levélszőnyegre heveredett, onnan figyelték a teljes sötétség beálltát. Pikk egyszercsak suttogásra lett figyelmes. Cérnavékony hangocska rebegte, alig hallhatóan.

- Kislány, szia! (Nagyon magas hangon suttog. Úgy suttog, hogy nem szeretné, ha a mamája észrevenné.)

A kicsi szentjánosbogárlányka állt mellette.

- Ne szólj a mamának, mert megharagszik – hangzott a suttogás – szerintem nem jó, hogy nem beszélgethetek veled. Olyan kedves vagy. Nem tehetsz róla, hogy kevesebb a lábad.

- Hogyhogy most nem világítasz? – kérdezte szintén suttogva Pikk.

- Ki tudjuk kapcsolni. A mama azt hiszi, hogy még kicsi vagyok hozzá, de én már megtanultam. Ha alszunk, akkor nem világítunk. Ha elhisszük, hogy alszunk, akkor sem. Most úgy csinálok – hallatszott a hangocska.

- És miért csinálsz úgy?

- Azért, mert játszani szeretnék veled – jött a suttogó válasz.

- Hogyan szeretnél játszani?

- Úgy, hogy felmászom a hasadra, te pedig hintáztatsz. Még kicsi vagyok, hogy jól tudjak hintázni, de te tudsz nekem segíteni.

- Jó, gyere, mássz fel! – egyezett bele Pikk a játékba.

A kicsi bogárlányka felkapaszkodott, és elhelyezkedett. Pikk alig bírta türtőztetni magát. Nagyon csiklandozta a hat lábacska. (Érezzétek, hogy mennyi csiklandozhat !) Hogy is tudnám hintáztatni? – gondolkodott, közben sóhajtott egy hatalmasat. (Ezzel a sóhajtással kezdődik a légzőgyakorlat. Nagyon fontos, hogyha kipróbáljátok, és próbáljátok ki, akkor hanyatt feküdjetek, ahogy Pikk is teszi.)

- Jaj, ez nagyon jó! – suttogta Janka.

Aha, szóval így – kapta meg a választ Pikk. Vett egy mély levegőt, a hasán csücsülő bogárka felemelkedett. Aztán lassan kifújta, majd megint beszívta a levegőt,  és megint kifújta. Így hintázott a kis bogár fel, le. Fel, le. Pikk vészesen közeledett az elalváshoz. (Lassan beszívjuk a levegőt és lassan kifújjuk. Próbáljátok a lehető leglassabban kifújni!)

Halkan odaszólt Jankának.

- No, most kapaszkodj!

Vett egy mély levegőt és nagyon gyorsan kifújta. (Új gyakorlat: Lassan beszívjuk, és nagyon gyorsan kifújjuk. Ez a gyakorlat megerősiti a rekeszizom érzetét, ugyanis azzal préseled ki a levegőt.)

- Juj, de jó! – viháncolt volna Janka, ha nem kell suttognia.

Pikk folytatta hát. Nagy levegő, gyorsan kifúj. Nagy levegő, gyorsan kifúj. Közben eszébe jutott még egy lehetőség.

- Vigyázz, ez nagyon vad lesz! – figyelmeztette játszótársát.

- Jó, vigyázok – súgta a kicsi.

Pikk elkezdte nagyon gyorsan kifújni-beszívni a levegőt. (Ismét új dolog, az előbb megfigyeltük és dolgoztattuk a rekeszizmot. Most is ez fog dolgozni, csak gyorsabban. Gyors levegővétel, kipréseljük, megint gyorsan be, megint préselés. Ha szédülést éreztek, akkor hagyjátok abba. ) A hasa úgy ugrált, mintha béka lakna benne. Hamar elfáradt így, ezért visszatért az első mókához. Lassan szívta be és lassan fújta ki a levegőt. A kicsi lány annyira élvezte a játékot, hogy elfelejtkezett arról, hogy nem szabad világítania.(Megpihenünk egy képpel, a bogár fénye újra felragyog.) No, amikor meglátta ezt a mamája, akkor bizony nem örült. Megköszörülte a torkát, hogy lehordja mindkettőjüket,(Idézzétek fel ezt az érzést, milyen az, amikor dühösek lesztek?) de ekkor közbelépett szentjánosbogár papa.

- Kedvesem, már figyelem egy ideje őket. Ez a kislány semmi rosszat nem tesz a mi Jankánkkal. Nézd meg, milyen boldog az a gyerek! Szerintem örülj neki. Soha nem értettem, hogy miért nem állsz szóba a többi lénnyel. Boldogabb lennél te is, ha hagynád, hogy társaságod legyen! (Szeretettel mondja, de nagyon határozottan.)

A mama kicsit megsértődött, de ahogy tovább figyelte a lányát, ráébredt, hogy a párjának igaza van.

- Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Nem vettem észre, hogy bután viselkedem. Nagyon örülök, hogy ilyen boldognak látom ezt a Kisbogarat – mondta, majd a földön termett. – Kedves Pikk, engedd meg, hogy bocsánatot kérjek tőled, amiért olyan gőgösen viselkedtem. Köszönöm szépen, hogy játszol a kislányommal! – állt a pálcikalány elé. (Belátja, megnyugszik. Ilyen a hangja is.)

Janka felragyogott boldogságában.

- Mama, mama, olyan jó, hogy kedves lettél – mászott oda édesanyjához. (Mérhetetlen öröm. Ugyanis amíg valaki gőgös és dühös, addig a környezete nem érzékeli a figyelmét. Nem kap örömöt tőle.)

- Nagyon szívesen tettem – felelt Pikk. – Máskor is eljöhettek hozzánk játszani! Mi köszönjük, hogy világítottatok nekünk!

- Igazán nincs mit, és megígérem, hogy máskor is meglátogatunk benneteket! – búcsúzkodott bogár asszonyság – Itt az ideje, hogy hazamenjünk!

- Köszönjük ezt a szép estét! – szólt bogár úr is, maga előtt terelve fiait. – A viszontlátásra!

- Viszontlátásra! Jó utat! – búcsúztak a gyerekek.

Majd jó éjszakát kívántak a keresztespóknak, lecsúszdáztak az odúba és amint befeküdtek az ágyukban, azon nyomban elnyomta őket az álom. (Csúszás és azonnali elalvás.)

 

 

12. mese

Felhőjáték

( A képekkel továbbra is pihenünk, nem jön új elem. Viszont a beszédhangok formálásához érkezik egy nagyon komoly segítség. Leírom a blogban pontosan.)

 

Napsütéses reggelre ébredtek a gyerekek. (Reggel képe) Elballagtak a szamócásba (Ide érkezzetek meg, lássátok a képet!), megreggeliztek (szamóca íze), majd úgy határoztak, hogy ma semmit tesznek. Azt teszik, ami jól esik, és nem állnak ellen egyetlen ötletnek sem.

A rét felé vették az irányt, mert Pikk szerette volna megmutatni a fiúnak a felhők játékát. Köszöntötték virágbarátaikat, kicsit hintáztak a pitypang levelein, majd leheveredtek a fűbe. (Hintázás képe, aztán fűbe heveredés. Csikiznek a fűszálak, meleg a talaj.)

Vakítóan kék volt az ég, telve megannyi bárányfelhővel, felhőmesével.(Lássátok az eget!) A borzas sárga virág óvón szólt feléjük. (Amikor beszél, akkor legyen előttetek a képe!)

- Gyerekek, óvatosnak kell lennetek, gyertek szépen ide a leveleim árnyéka alá. Nagyon erősen tűz a nap. Na, hempergőzzetek csak ide!

- Hogyan kell hempergőzni? – kérdezte Pikk.

- Ó, az nagyon egyszerű – válaszolt a virág. – Úgy, ahogy most fekszetek, guruljatok szépen ide hozzám! (És most csapjatok egy nagy hempergőzést! a blogban adok útmutatást hozzá.)

Ebből lett ám a nagy kacagás! Ahogy ráéreztek az ízére, olyan hempergőzést csaptak, hogy az egész mező a boldogságukban fürdött. Végül elpilledve begurultak a védelmet adó levelek alá. Lihegtek, fújtattak, nevetgéltek még egy ideig, aztán csak nézték az eget. (Lássátok ti is!) Először a színekben gyönyörködtek. Hány árnyalatban is tud pompázni egy tejszínhabkupac. Voltak kócosak és jólfésültek. Világítóan fehérek és szürke szélűek. Komótosan úsztak az égen. Hol gyorsabban, hol lassabban. Egyszerre feltűnt egy óriási fagylalt az égen és vészesen közeledett egy bohócfejhez.

- Fagylalt úr, kérem térjen ki az utamból, nekem fog ütközni – hangzott egy elnyújtott hang.

- Nagyon sajnálom, nem tehetem, mert nem tudom tenni – jött a fagyos válasz. (Egy fagyinak csak hideg lehet a hangja...)

- Mégis hogy képzeli ezt? Ne viccelődjön velem! Tréfálni csak nekem szabad! – méltatlankodott a bohóc.

- Nem viccelek, tényleg nem tudok odébb menni. Csak sodor a szél – válaszolt hidegen a fagyi.

További vitájuk értelmetlenné vált azzal, hogy a fagylaltfelhő arcon találta a bohócot.

- Áááááá, ez hideg – sipította.

A fagylalt már nem válaszolhatott, mert szétkenődött a bohóc arcán. Maradványaiból kiscica formálódott.

- Ó, te szerencsés bohóc, mennyi finom fagyid van! – nyávogta

- Egyáltalán nem vagyok szerencsés, most mi lesz így velem? Nem tudom letörölni magamról, nem látod, hogy nincsen kezem?

- Ó, ez nem baj, nyald le magadról! – javasolta a kiscica.

- Hogyan nyaljam, le, hát nem látom magam!

(Most jön a nyelvtorna! Nagyon hatékony gyakorlat, játsszatok, használjátok!)

- Majd én segítek neked, mert én látlak – mondta a cirmos. – Először nyald le jobb oldalt! Dugd ki jobban a nyelvedet, még egy kicsi van az arcodon! Most nyald le a bal oldalt! – irányított a kismacska. – Még egy kicsit, na, még, úgy, most jó! Milyen fagyi, tejszín?

- Nem, kókusz. Nem szeretem a kókuszfagyit – morgott a bohóc. – Kicsit feltámadt a szél, tudnál sietni? – kérdezte nem túl kedvesen.

- Tudnék, ha akarnék... – vágott vissza a cicus. – Nem tehetek róla, hogy rossz kedved van, én most épp segítek neked rendbehozni valamit, ami elromlott. Megtennéd, hogy kedvesebb vagy?

- Miért legyek kedves? Zavar a fagylalt az arcomon. Így nem tudok kedves lenni! – mondta a bohóc.

- Akkor oldd meg magad a dolgot! – válaszolt a kiscica és nyalogatni kezdte a saját mancsát.

- Segítened kell! Nem hagyhatsz így itt! Mit fognak szólni hozzá mások, ha meglátnak fagylaltos arccal!

- Ez a te bajod, és nekem nem kell segítenem. Én döntöm el, hogy segítek, vagy nem segítek. Segítek, ha kedves leszel – mosdott tovább.

- Segíts már! Igenis, segítened kell!

- Elnézést, szóltál? – nézett fel a cica.

- Igen, igen szóltam – vett kicsit vissza a bohóc. Rövid szünet után folytatta. – Khm, khm, izé, öööö, Cica, megtennéd, hogy segítesz nekem? – próbált kedves lenni. 

- Szívesen! Mit szeretnél? – kérdezte

- Khm, ööö, kérlek, mondd meg nekem, hogy hol fagylaltos még az arcom – próbált még kedvesebb lenni.

- Az orrod alatt és az álladon – hangzott a válasz

- Cica, kérlek, segíts nekem, ügyetlen vagyok nélküled – szólt végre őszintén a bohóc.

- Ó, hát persze, hogy segítek – mosolyodott el a macska. – Nyújtsd ki jobban a nyelvedet, lejjebb, még lejjebb, most egy kicsit jobbra, most balra, kész. Most pedig nyújtsd felfelé a nyelved! Még jobban, na, még egy kicsit! Most jobbra, még jobban! Most már csak bal oldalon vagy fagyis. Nyújtsd ki jobban! Na, most tiszta vagy!

- Köszönöm szépen! – mondta a bohóc.

- Nagyon szívesen! A viszontlátásra! – búcsúzott a cica, akit egy fuvallat odébb lökött.

Most megint csak tejszínhabok voltak az égen, akárhogy néztek, nem láttak mást. Közben felgyorsult a felhők mozgása.

- Hogyan csinálta a bohóc? Így? – kérdezte Pakk, kidugva a nyelvét.

Ez remek szórakozásnak bizonyult. Nyújtogatták a nyelvüket, próbálták lenyalni a nem létező fagylaltot. Közben a felhők még gyorsabban repültek. (Vihar közeledik, lássátok a képeit!) Arra lettek figyelmesek, mikor újra ráértek az égre nézni, hogy egy óriási szürke hegy közeledik feléjük. A bárányfelhők menekültek a hatalmas gomoly elől. Mintha egy pulikutya kergetné őket. Nagyon mulatságosnak találták az új történetet. Hirtelen feltámadt a szél, borzongva érzékelték, hogy lehűl a levegő.(Érezzétek a szelet és a lehűlést!) A pulihegy új módszert talált a bárányok terelésére. Szörnyű morgások hagyták el a torkát, majd csattanva fel-felugatott és villogni kezdett. (Jönnek a villámok. Idézzétek fel a hangjukat is!)

- Jaj, de furcsa – szólalt meg Pikk. – Ez egy robot kutya. És nagyon falánk. Nem tudta elkapni a báránykákat, ezért megette a meleget.

- Nagyon szép ez a felhő, bár kicsit félelmetes – mondta Pakk.

Ekkor a fejük fölé ért a nagy, sötét szürke pulihegy. Egyedül uralta az eget, és sírni kezdett. (Elkezd csöpögni ez eső. Idézzétek fel az érzetet, ahogy a bőrötökre cseppen.)

- Szegény kutya, addig morgott, míg egyedül maradt. És most milyen szomorú! – sajnálta meg a kislány.

- Gyerekek, gyerekek! - hallatszott egy dörmögés. – Gyorsan fussatok ide hozzám! – hallatszott ismét egy óriási lapulevél hangja. – Gyertek, fussatok!

- Tényleg jobb, ha odamentek – noszogatta őket a pitypang is.

A kutya egyre mérgesebb és egyre szomorúbb lett. Mire a két pálcikagyerek a lapulevél alá ért, már patakokban záporzott a könnye. (Tető alá érünk az esőről.)

- Na, végre – brummogott a lapulevél. – Másszatok fel gyorsan ide, arra a levelemre, a másikkal majd védelek benneteket! – parancsolta.

- Te tudod, hogy miért sír a kutya? – kérdezte Pikk.

- Úgy hívják eső. Nyári zápor. Nagy szükségünk volt már rá, száraz a föld. Mi növények akkor tudunk táplálkozni, ha van elegendő víz a talajban. De nagyon rég esett már. Kemény a talaj, nem fogja tudni beszívni azonnal a vizet. Itt azonban biztonságban vagytok – magyarázta az óriáslevelű.

És igaza lett. Úgy esett, mintha dézsából öntenék, a réten állt a víz. (Lássátok a képeket!) A talaj apró repedésein nem tudott elég gyorsan leszivározni a mélybe. És egyre magasabb lett, miközben a kutya csak sírt, sírt. Pikk felpattant és kiállt a levél szélére. Minden erejét összeszedte és hatalmasat kiáltott.

- Kedves felhőkutya! Nagyon bután viselkedtél, hogy a morgásoddal mindenkit elzavartál! De ne légy ennyire szomorú, én szívesen játszom veled felhőmesélést!

- Ugyan, hagyd! Úgysem hallja – dörmögött a levél.

Pikk nem hagyta. Azt akarta, hogy hallja a pulihegy. Erősen koncentrált, vett egy nagy levegőt és újra kiáltott. (Ez ismét egy nagyon fontos dolog, a blogban leírom, miért.)

- Szerintem nagyon kedves kutya lennél, ha abbahagynád ezt a morgást! Akkor tudnék veled játszani!

És lássatok csodát, a morgás halkabb lett, a könnyzápor ritkább, majd lassan elállt. A kutyahegy fáradtan lihegett még egyet-kettőt, aztán csendben maradt.(A csendesülő vihar, majd az elálló eső képe. Érezzétek az illatokat, ahogy a pára mozog a még meleg talaj fölött.) Újra feltűnt az égen a nap, megállt a hideg szél. Pikk és Pakk a lapulevélről figyelték, hogyan issza be a szomjas föld az utolsó csepp esőt is. Leugrottak a levélről, kicsit sáros lett ugyan a lábuk, de nagyon megéheztek, enniük kellett. Elbúcsúztak a lapulevéltől, megköszönték a védelmét, és a szamócás felé indultak.

 

 

 

13. mese

Eső után köpönyeg

(Pihenünk kicsit, visszatérünk a színekhez, mert ez egy színpompás mese.)

- A szamóca továbbra is nagyon finom – jelentette ki Pikk – soha nem fogom megunni! (szamóca íze)

- A piros szamóca nagyon finom – javította ki Pakk, aki ma megkóstolt egy zöld, éretlen szemet és az bizony összehúzta a száját, olyan savanyú volt. (savanyú íz)

Ebéd után sétálni indultak az erdőben, aztán visszafordultak, mert a fák leveleiről a nyakukba csöpögött a víz. Hát, persze, hogy a réten kötöttek ki! A zöld mező fölött pára gomolygott, de a levelekről felszáradt már az eső. A virágok csodálatos színekben pompáztak. Mintha mindet kifényesítették volna. Elragadtatva nézték a törökszegfű liláját a szarkalábak kékje mellett. A pitypangok szinte világítottak. A margaréták vakító fehéren tündököltek, közepük, mint megannyi napocska, ragyogott. (Lássátok a virágok gyönyörű színeit, ringassátok bele magatokat egy kicsit a szépségükbe!)

Csodálatos illat terjengett. A virágok és a vadkakukkfű illata keveredett a nedves föld nehéz szagával. (Ez nagyon jellegzetes illat, idézzétek fel!) Nem jutott eszükbe semmi tennivaló, így a pitypanghoz ballagtak, hogy hintázzanak. Keresztespók barátjuk ott várta őket.

- Nagyon aggódtam, aggódtam értetek – kezdte rá. – Ekkora esőben, ekkora esőben nem jó kóborolni. Veszélybe is kerülhettetek volna – zsörtölődött.

- Kedves vagy, hogy aggódsz, de kérlek, hagyd abba! Nem kerültünk veszélybe. Biztonságban voltunk – szólt Pakk.

- Mert Lapi apó volt olyan kedves, hogy megvédett bennünket – újságolta Pikk.

- Tudom, tudom,tudom – motyogott a pók. – Már elmesélték a virágok. Szeretném, ha idejönnétek! Megbeszéltem Lapival, hogy készítek nektek esőkabátot az egyik leveléből. Akkor esőben is bóklászhattok. Nem esik bajotok, ha esik – szólt, majd fürgén méretet vett a gyerekekről, és munkához látott.

Pikk eközben észrevett egy bokrot kicsit távolabb, és már indult is. Valósággal vonzotta, amit látott. Száját tátva állt meg a bokor előtt. (Képzeljétek el a teljes pompájában virágzó csipkebokrot!)

- Hogy te milyen gyönyörű vagy! – szólította meg áhitattal. – Még sosem láttam ilyen szépséges színt.

- Rózsaszínnek hívják – felelt kedvesen a bokor. – Vadrózsa vagyok.

- Az én nevem Pikk – mutatkozott be a kislány is. - Nem baj, ha gyönyörködöm benned? – kérdezte.

- Nem, nem baj. Örülök, ha tetszem – válaszolt a vadrózsa.

Pikk alig tudott betelni a rózsaszín virágok látványával és a helyes kis porzókkal. Egyszerre zümmögésre lett figyelmes. Nagy, áttetsző szárnyú lények landoltak a rózsa virágain. Pikket észre sem véve nekiláttak, hogy kis seprűlábaikkal óvatosan apró vödrökbe söprögessék a virágok közepén lévő sárga port. (Halljátok a méhek hangját is!)

- Kik ezek? Talán valami takarítószolgálat? – kérdezte a pálcikalány. – Szerintem nem voltál piszkos.

- Ó, dehogyis! – csilingelt fel Vadrózsa kacagása. – Ők a méhek. Virágport gyűjtenek rólam, amiből mézet készítenek. Közben pedig nagyon fontos dolgot végeznek el, beporozzák a virágaimat – mondta kedvesen.

- Jaj, nem! Ezt rosszul tudod, kedves Rózsa, nem beporoznak, hanem kiporolnak. Nem hozzák, hanem viszik a port! – mondta figyelmeztetően Pikk.

A vadrózsa úgy nevetett, hogy a méhek abbahagyták a munkát, mert nem találták el seprűikkel a rázkódó porzókat.

- Kérlek, maradj nyugton! – zümmögött fel egyikük. – Így nem tudjuk végezni a dolgunkat.

- Bocsássatok meg! Igyekezni fogok, de ez a kislány olyan mulatságos dolgokat mond – szabadkozott a rózsa.

- Kedves Pikk, a beporzás azt jelenti, hogy egy másik virág hímporát idehozzák nekem. Rátapad a lábukra  úgy szállítják virágról, virágra. A beporzott virágból termés lesz, őket nevelgetem egész őszön át.

- Elmúlnak a virágaid? – kérdezte csalódottan a kislány.

- Igen, elmúlnak – mosolygott a bokor. – Gyönyörű bogyók nőnek a helyükön. Szép, piros, gyógyító gyümölcsök.

- Ó, de szomorú, hogy nem lesznek rajtad mindig ezek a gyönyörűségek!

- Nem örökre tűnnek el. Minden évben tavasszal újra kivirágzom, termést érlelek, télen pihenek, aztán tavasszal ismét kibontom a virágaimat.

- Hát, jó – sóhajtott fel a kislány. – Hogyan gyógyítanak a gyümölcseid? Orvosok lesznek?

- Jaj, ne nevetess, kérlek! Szegény méhek nem tudnak dolgozni! – kérte a vadrózsa. – A gyümölcseimből, a csipkebogyókból, készített...

- Nagyon szép nevük van! – tapsikolt közben Pikk, majd egy pillanatra megakadt. – Te vagy Csipkerózsika? – meredt rá a bokorra.

- Ne nevetess, kérlek! – kacagott fel a rózsa. – Nem, nem én vagyok Csipkerózsika. Vadrózsa vagyok, és néha hívnak csipkebokornak is, de együtt a kettőt nem használják – magyarázta a rózsa.

- Értem – bólogatott a kislány.

- A bogyóimból készített ital gyógyítja a betegeket. Ha a méhek mézéből is teszel bele, akkor még gyorsabb a gyógyulás – mondta Vadrózsa. – Télire feltétlenül adok majd belőle.

- És a méhek is adnak mézet? – kérdezte Pikk.

- Biztosan. De azt tőlük kell megkérdezned.

- Méhecskék! – kiáltott át a halk zümmögésen a lány. – Ugye, adtok majd nekem mézet télen, hogy meggyógyuljak?

- Szívesen adunk, örülünk, ha mézet eszel – zümmögött a válasz. – De nem csak akkor lehet mézet enni, ha beteg vagy!

- Akkor a méz valami finom dolog? – kérdezte a lányka.

- Te még sosem ettél mézet? – hangzott fel a zümmögőkórus, mert erre az összes méh felkapta a fejét.

- Még nem – válaszolt a pálcikagyerek.

Zimi-zümi, zimi-zümi, a méhek gyors tanácskozást tartottak, majd egyikük elrepült. Térült, fordult, majd visszaérkezett negyedmagával. Egy makkcsészét hoztak, és Pikkhez repültek. (Ilyen nincs, ezt csak elképzelni lehet, próbáljátok meg!)

- Hoztunk neked mézet. Kóstold meg magad! – zümmögték.

Pikk elvette a mézet és beledugta az ujját az aranyló masszába. Kicsit kavarta, forgatta, nagyon tetszett neki a színe, és mókásnak találta, hogy olyan lustán folyik. Lenyalta az ujjait, és mosoly ragyogott fel az arcán. (Idézzétek fel a méz állagát, színét! Azokat a helyes kis buborékokat, amik keverés közben belemennek.)

- Nagyon finom – csettintett a nyelvével. – Köszönöm szépen, hogy hoztatok nekem! – nyalt bele újra a mézbe.(Méz íze) – Most azonban mennem kell. A barátom, Pakk, Lapi apónál vár rám. Szeretném, ha ő is megkóstolná ezt a csudamézet. A viszontlátásra, máskor is eljövök hozzád – fordult a vadrózsához.

- Szeretettel látlak bármikor! – búcsúzott a virág.

Pikk átölelte a makkcsészét és nagyon óvatosan lépegetett vele. Nem látta Pakkot. A pitypang alatt csak egy zöld manó ácsorgott a keresztespókkal.

- Elli, Elli, nem láttad Pakkot? – kiáltott oda a kislány.

A póknak mind a nyolc szemöldöke felugrott a csodálkozástól.

- De hát itt vagyok! – fordult meg a zöld manó.

Pikk felismerte barátját a nagy levélkabát alatt.

- Ó, azt hittem egy manó – nevetett a lány. – Gyere csak! Valami különösen finomat kaptam a méhektől. Méz a neve – mutatta szerzeményét.

- Állj, állj, állj! – szólt közbe a keresztespók. – Előbb próbáld fel a köpönyegedet! – kérte ellentmondást nem tűrő hangon.

Pikk tudta, hogy értelmetlen volna vitatkoznia, belebújt hát a vadonatúj kabátba. A pók még egy csöppet szorgoskodott, aztán kijelentette.

- Pompásan néztek ki! Most aztán nyugodtan sétálhattok esőben is.

- Köszönjük szépen! – mondták a gyerekek - De most levesszük, mert nagyon melegünk van.

Kibújtak a köpenyekből, és letelepedtek a pitypang árnyékában, hogy elfogyasszák a méhek ajándékát.

- Így kell! Dugd bele az ujjad! – mutatta a kislány.

- Pikk, ez csuda finom! Hogy szerezted? – kérdezte Pakk.

- Az úgy volt, hogy elmentem a vadrózsához, gyönyörködtem a virágaiban, amikor odazümmögtek a méhek kiporozni és beporozni, hogy meggyógyuljak télen. Aztán a rózsa elmesélte, hogy a virágaiból csipkebogyó lesz, de ettől ő még nem Csipkerózsika, aztán kiderült, hogy nem ettem még mézet, és akkor a méhecskék hoztak nekem – darálta egy szuszra a lányka. – De most együnk! (Érezzétek a méz ízét!)

Boldogan nyalták-falták a finomságot, amikor igazán furcsa dolog történt az égen. A láthatár szélén különös színek keveredtek-kavarodtak. A két gyerek tátott szájjal bámult. A felhők narancs, piros, lila árnyalatokban pompáztak, a Nap pedig komótosan ballagott mögöttük. Eltartott egy ideig, mire becsukták a szájukat és képesek voltak megszólalni. (Ez egy gyönyörű naplemente. Idézzétek fel a felhő csodálatos árnyalatait!)

- Ó, de szép! – sóhajtott fel Pikk, majd megkérdezte: - Vajon hova megy?

- Nem tudom – válaszolt a fiú -, de biztosan valami nagyon fontos helyre, ha ilyen színpompás kísérettel kell mennie.

- Szerintem Meseországba tartanak – vélte a kislány.

Közben elfogyott a méz, a Nap alászállt, megfogták hát új köpönyegeiket, kétfelől belekapaszkodtak a makkcsészébe, és hazaballagtak.

 

14. mese

Kalapos mese

(Ebben a történetben sok a meseelem, hogy az eddig megtanultakat, most alkotásra fordítsuk.)

- Jaj, de csuda álmom volt! – szólt Pakk, amikor reggel felébredtek. – Álmomban elkísértem a Napot Meseországba. (Napkirály és kísérete)Fogadta őt a király, aki szentjánosbogár koronát viselt.(Mesekirály, fején a szentjánosbogár koronával, szamócák alabárddal.) Szamóca katonák vették körül. A király meginvitált bennünket egy nagy ünnepségre, ahol mindenki mézben fürdött.(Milyen lehet mézben fürdeni? Képzeljétek el!) Hirtelen hatalmas förgeteg keveredett, pitypangtámadás érte az országot. (Szélvihar, melyben milliónyi pitypangernyő száll.) Csak úgy röpködött a sok pitypangernyő, és mindenkit elborítottak, mert beleragadtak a mézbe. (Mindenki beborítva a pitypangmagokkal.) Aztán felébredtem, nem tudom, mi lett velünk – mesélte a kislánynak, akinek a könnye potyogott, annyira nevetett. (Pikk nevetése)

- Na, gyerünk a szamócákhoz, megéheztem! – vezényelt a fiú.

Már jó meleg volt odakint. (Nyári reggel képe)Szokás szerint a rét felé mentek. Örültek, hogy minden reggel köszönthetik barátaikat. Már úgy ismerték az utat, hogy nem kellett a lábuk elé nézni. Pikk újra elmeséltette a fiúval az álmát, nevetgéltek, beszélgettek, aztán a kislány hirtelen elterült a földön. Valami nagyon furcsa történt a mezőn. A földből kicsike buckák tűntek elő. Ezek egyikében botlott meg Pikk. (Lássátok az apró gombákat a fűben!)

- Hát, ez meg micsoda? – hökkentek meg.

- Lapi bácsi, mi történt itt? – kérdezték.

- Ó, hát kinőttek a gombák. Minden eső után előbújnak seregestől. Rengetegen vannak. Többnyire kedvesek, de vannak köztük mérgesek is. Őket jobb, ha elkerülitek! – intette őket a lapulevél.

 

A gyerekek most már óvatosabban haladtak. A szamócás bejáratánál őrt álló két csiperke hatalmasat nőtt az éjjel, apró gombák koszorúja vette őket körül. (Ez is egy szép kép. Elöl a két nagy gomba, melletük a kicsik, háttérben a vöröslő szamócák.)

Pikk, új ismeretei birtokában eléjük állt. (Pikk óvatosan bizonyosságot szerez.)

- Jó kedvetek van? – kérdezte.

- Igen, jó – felelték a gombák.

- Örülök. Örülök, hogy jókedvű gombák vagytok – szólt elgondolkodva a kislány. – Boldogok vagytok? – jött az újabb kérdés.

- Igen, boldogok – felelték a gombák.

- Nagyszerű! – mondta Pikk. – Szoktatok nevetgélni is?

- Igen, szoktunk. De miért érdekel ennyire a hangulatunk? – néztek kicsit furcsán a lányra.

- Hát, azért, mert Lapi apó azt mondta, hogy kerüljük el a mérges gombákat. De ha ti boldogok és jókedvűek vagytok, akkor veletek nincsen baj – mondta Pikk, majd lekapott egy gyönyörű, illatos szamócát, és beleharapott. (Szamóca íze)

Pakk, immár tele gyomorral, odaballagott a csiperkékhez, és nagy komolyan megszólalt:

- Csiper apó, engem nagyon foglalkoztat valami. Te talán tudnál nekem segíteni.

- Mondd csak, Pakk, ha tudok, akkor válaszolok.

- Tudod, mi általában gyümölcsöket eszünk. Megkérjük a bokrot, vagy a fát, hogy adjon a terméseiből. Mindig többet hagyunk ott, mint amennyit elfogyasztunk. A múltkor, amikor ünnepséget tartottunk az odúnknál, a rigók hoztak néhány gombát is a lakomához.

Ti egyedül álltok, nem látom, hogy bokrok lennétek. Ha megeszünk egy gombát, akkor ahelyett hogyan nő másik?

- Nagyon jó kérdés! Éppen erről akartam mesélni, ezeknek a frissen kibújt csiperkécskéknek. Foglaljatok helyet, és hallgassátok ti is a történetet!

(Mese a mesében. Képzeljétek el a képeit! A fantáziátokra bízom.)

Valamikor réges-régen a gombák hatalmas és büszke lények voltak. Magányosan álltak az erdőkben, akkor még egyformák voltak. Okosságuk miatt az erdők-mezők lakói tanácsért jártak hozzájuk. Így ment ez évszázadokon, évezredeken át. A gombák kevesen voltak, hűvösen viselkedtek, félve tisztelték őket. Ha egyikük ideje lejárt, elhullatott egy magot, hogy tudását legyen, aki továbbviszi.

Egyszer a Napkirály óriási vitába bonyolódott Meseország uralkodójával. A mesekirály egyszerűen magának akarta a Napot. A Nap sokat volt akkor távol, a mesék birodalmában, hogy szeretettel meggyőzze a királyt, hogy kérése lehetetlen. Nem járt sikerrel. Addig fajult a dolog, hogy a mesekirály foglyul ejtette a Nap legkisebb leányát, Vénuszt.

Nagy haragra gerjedt a Nap, hiszen igen szerette a gyermekét. Felsorakoztatta hát a felhőkatonákat és elindult kiszabadítani a lányát. A Nap mindennap meglátogatott bennünket, de a felhőkatonák Meseországot ostromolták. Sokáig tartott a harc. Több hónapig nem esett egy csepp eső sem.

Szörnyű időszak köszöntött a világra. A növények szomjaztak. A gombák is. A legöregebb és legbölcsebb gomba egyszer álmot látott. Csodás földön járt, ahol rengeteg színes gomba élt. Kicsik, nagyok, kékek, zöldek, barnák, sárgák, gömbölyűek, soványak, pöttyösek, csíkosak, fel sem tudom sorolni, hány félék. Boldogan és biztonságban éltek királynőjük, Őzi, vezetése alatt. Álmában a bölcs gomba kapott Őzi királynőtől egy tanácsot.

„ Nem csak az okosságotokkal kellene törődnötök. Ezzel nagyon keveset tudtok adni a többieknek. Ha megtaláljátok, hogy igazából kik is vagytok, akkor ugyan nem lesztek többé nagy,  büszke és magányos lények, akiket mindenki félve és messziről tisztel, de szépségetekkel mindenkit elbűvöltök majd. Keressétek meg, ki lakik az okosság mögött. És még egy jótanács: Csak akkor fog sikerülni, ha összefogtok! Csak akkor marad életben a néped.”

A bölcs, öreg gombát nem hagyta nyugodni ez az álom. Nem is hagyhatta, hiszen a gombanemzetség egyre fogyott. Az öreg magába fordult hát, hogy megkeresse a választ. Egyre kisebb lett, egyre kisebb. Végül eltűnt a többiek szeme elől. Nagy keresésében a föld alá húzódott. És akkor megértett valamit. Befelé figyelt erősen, masszív gyökerei visszatértek a testébe, majd szándéka szerint apró fonalakká lettek, és messze futottak a talajban. Nagy békét érzett. Apró fonalaival más gombák felé indult és szeretettel átölelve gyökereiket, átadta nekik tudását.

Közben a Napkirály kiszabadította Vénuszt, a felhőkatonák visszatértek, és újra esők öntözték a kiszáradt földet. A víz erejétől egyszerre kidugták fejüket a gombák is, és csodát láttak. Elsőként a bölcs, álomlátó gomba szakította át a talajt. Meglepetten tapasztalta új valóját. Gyönyörű kék színben játszó kalapot viselt, lába vastag lett, biztosan támaszkodott, mert alul fogta a többiek gyökérkezét. Ebből merítette az erejét. Hajdani büszkesége megértő szeretetté alakult. Galambgombának nevezték el a többiek.

Hetekig tartott a csuda. Alig győztek betelni ennyi szépséggel. A többi lény is a csodájukra járt, ők pedig szeretettel osztották meg szépségüket. Minden leszakított gomba nyomán kettő bújt elő. Az állatok megették a színes gombákat. Nemcsak az éhségüket csillapította, hanem békét és szépséget  is tapasztaltak.

Néhány gomba azonban nem tudott megbirkózni a büszkeségével. Gőgősen különültek el a többiektől. Úgy döntöttek, hogy ők itt is különbek lesznek. Átalakulásuk nehéz volt. Harag gyúlt bennük, gyűlölték a boldog, színes gombákat. Őket okolták sikertelenségükért, és a gombák régi dicsőségét kérték számon rajtuk. Többségüket nagy türelemmel sikerült lassacskán megszelidíteni, de néhányan szomorú és mérges gombák maradtak.

Eddig a mese gyerekek. Okuljatok belőle!

- Pakk, te is megkaptad a választ a kérdésedre, ugye? Nyugodtan egyétek csak a gombákat! Mi a föld alatt erősebbek vagyunk, mint felette. Sőt, nagyon jó lenne, ha azonnal a fejetekre tennétek egy-egy kalapot! Ilyen erős napsütésben nem lehet fedetlen fővel üldögélni! Ezek a szegfűgombák épp a ti méretetek.

A gyerekek nagy nevetve a fejükre tették a kalapokat, megköszönték Csiper apónak a mesét, majd a rétre indultak, mert Pikk azonnal ki akarta próbálni a pitypangfújást, és persze szerette volna megmutatni új kalapját is.

 

 

 

15. mese

Csupa repülés

(Ismét jön egy nagyon fontos gyakorlat. Folytatjuk a légzés megfigyelését és kipróbálunk egy új játékot. Természetesen vannak képek is a mesében, azokat tartjuk, illetve megint lesznek mesebeli elképzelendők.)

Rengeteget nevettek útközben. Kalapjaikban masíroztak, mint a katonák, oroszlánra vadásztak Afrikában, amiket most a szöcskék helyettesítettek. (Képzeljétek el, amint a két kis figura szegfűgomba kalapban játszik. Fontosak a játékok, mert kiderül, hogy mennyi mindent el lehet képzelni.) Pikk be akart köszönni a vadrózsának, vagyis inkább a kalapját akarta megmutatni.

A csipkebokor nagyon örült feltűnésüknek, mert meglepetést tartogatott a kislánynak.

- Szervusz, Vadrózsa! Mit szólsz a szépséges kalapomhoz? – kérdezte Pikk.

- Szervusztok! Káprázatosan festetek – mosolygott rájuk a rózsa.

- Ő itt a barátom, Pakk – mutatta be a fiút.

- Hogy ízlett a méz, Pakk? – érdeklődött a rózsa.

- Csuda finom volt! – felelt a fiú. – Most nincsenek itt a méhek? Szeretném megköszönni nekik.

- Nincsenek itt. Elvitték az összes virágporom, csak akkor jönnek újra, ha ismét lesz. Nagyon szigorú királynő az uralkodójuk, muszáj, hogy teli vödrökkel térjenek haza. Ezért mindig odamennek, ahol biztosan teli vannak a porzók.

- Ó, szegénykék! – sajnálkozott Pikk.

- Nem kell sajnálnod őket! Nagyon szervezett ugyan az életük, de repülni csoda jó. Ők szebbnél szebb virágok között szálldosnak egész nap, gyönyörű dolgokat látnak, és mindenki szereti őket.

Kedves Pikk, van egy ajándékom a számodra! Gyere át ide a másik oldalamra! Nézd – mozdította meg egyik alsó ágát a bokor –, itt van! (A rózsa hangja a meglepetésem van számodra hang. Idézzétek fel az érzést, akkor magától jön a hangszín!)

Pikk ugrálni kezdett örömében. (Felismeri a tárgyat, nagyon örül neki. Idézzetek fel egy hasonló helyzetet a saját életetekből!)

- Ez tényleg az enyém? Teljesen az enyém, elvihetem? Jaj, de szép!

- Igen, a tiéd – mosolygott a rózsa. – Bújj csak bele!

Pikk óvatos mozdulatokkal leemelte az ágról, és belebújt a gyönyörű, rózsaszínű ruhába.

- Olyan kedves vagy, hogy nekem adtad a szirmaidat! Neked nem fognak hiányozni? – aggódott a kislány.

- Tudod, nekem már nincs szükségem a szirmaimra. Csak azért vannak ilyen feltűnően szép, színes virágaim, hogy a méhek és más rovarok idetaláljanak. Nélkülük nem tudnék termést hozni. Tegnap a méhek elvégezték szolgálatuk nagy részét. Hamarosan lehullanak a szirmaim. Már csak a bogyók növekedésére fogok figyelni. Megkértem a keresztespókot, hogy varrjon neked ruhát a fölösleges szirmokból – magyarázta a pörgő-forgó kislánynak a vadrózsa.

- Nagyon, nagyon tetszik nekem az ajándékod!

Pikk valóban csodaszép volt az új, rózsaszínű ruhában és a kalapjában.

- Köszönöm szépen, Rózsa! Megengeded, hogy megöleljelek? – kérdezte.

- Sajnos, nem tehetem – mondta a csipkebokor -, nem vetted még észre, hogy milyen hegyes tüskéim vannak? Ha megölelsz, megszúrlak.

- Miért vagy ilyen szúrós? – kérdezte Pakk.

- Nagyon gyengék az ágaim, szépek a virágaim és nagyon értékesek a bogyóim. Ha letörnék az ágaimat, hogy hazavigyék a virágokat, akkor nem lennének csipkebogyók. Tüskés vagyok, így békén hagynak.

- Nagyon okos ötlet – vélte a kisfiú.

- Örülök, hogy benéztetek, gyertek máskor is, de most nagyon elfáradtam. A kicsi termések igénylik minden erőmet. A viszontlátásra!

- Viszontlátásra! – köszöntek a gyerekek. – És még egyszer köszönöm a ruhát! – kiáltott vissza Pikk.

A kislány úgy vonult a mezőn, mint egy királynő. Annak is érezte magát. (Érezzétek ezt a királynői minőséget!) Odakiáltott minden virágnak, hogy biztosan lássák új ajándékát. A pitypanghoz mentek, aki ámuldozott a ruha láttán, azonban Pikk egy röpke pörgés-forgás után előállt egy kérdéssel. (A gyerekek konkrétan a fújkálás miatt mennek a pitypanghoz, csak előtte szeretnék kideríteni, hogy nem kérnek-e túl nagyot a virágtól.)

- Pitypang, te hogyan szórod szét a magjaidat? – szegezte neki egyenesen.

- Amikor a bóbitám teljesen megérleli a magokat, akkor csak egy kicsi szelet kell várnom. A szél belekapaszkodik az apró kis ernyőkbe, és nagyon messzire tudja őket repíteni – felelt a virág.

- És ha nincs szél, akkor mi történik? – nézett rá a kislány.

- Előbb-utóbb mindig van . Addig a magok itt csücsülnek. Nem kell sietniük.

- Lehetne, hogy mi megpróbálnánk elfújni őket? – tette fel legfőbb kérdésüket Pakk.

- Természetesen – felelt a pitypang -, nekem mindegy, hogy mitől repülnek el!

- Tudod, Pakknak borzasztó érdekes álma volt egy pitypangtámadással, és én is nagyon szeretném látni, hogy hogyan szállnak az ernyők.

-Akkor fújjatok csak! – mosolygott a borzas, sárga fej.

Hát, nem volt könnyű dolguk! A bóbiták többsége jóval magasabb volt náluk, így hiába fújtak nagyokat, a levegőfuvallatnak nem volt elég ereje, hogy elröptesse a magokat.

(Most jön a légzőgyakorlat. Amit az ünnepséges mesében gyakoroltunk, azt kicsit megbonyolítjuk, most állva végezzük a gyakorlatot.)

Pedig próbáltak óriási lélegzetet venni. Pikk megmutatta a fiúnak, hogyan kell teleszívnia a tüdejét. Ő gyakorolta épp eleget, amikor Jankát hintáztatta.

Beszívták a levegőt, kicsi karjukat a pocakjukra tették, hogy érezzék fér-e még oda levegő, aztán hatalmasat fújtak. (Ezt pont így kell csinálni. Tenyeret a hasra helyezni, úgy szívni be a levegőt. )

Belátták, hogy ez így nem fog sikerülni. Ekkor Pakknak eszébe jutott valami, eliramodott, majd visszatért egy hosszú bottal. Aládúcolt egy pitypanglevelet, és fürgén felmászott rá. Feje így épp egy magaságba került a bóbitát formáló magokkal. Mély lélegzetet vett, aztán fújt. Vígan repültek szanaszét az aprócska ernyők. Pikk boldogan tapsikolt.

- Nagyon ügyes vagy, Pakk! Nézd, hogy szállnak, jaj, de szépek! – kiabálta.

Pakk lemászott, keresett egy másik alkalmas levelet, megtámasztotta, és szólt Pikknek, hogy most ő jön. Pikk nagyon koncentrált. Óriási levegőt vett, és nagyot fújt. Ő is sikerrel járt. Így mentek egyik bóbitától a másikig, hamarosan több száz pitypangernyő szállingózott a rét fölött. (Ez egy szép kép, lássátok a sok kis ejtőernyőst a virágzó rét fölött!) Kicsit unalmasnak találta a várakozást, ezért a kislány új mulatságot talált ki. A lefelé tartó magocskák alá állt, és megpróbálta fenntartani őket.

(Ez már levegőgazdálkodási gyakorlat. Lehet élesben pitypangokkal játszani, de előre gyakorolni is úgy, hogy minél lassabban, óvatosabban fújjátok ki a levegőt. A blogban írok még róla.)

Óvatosan, lassan fújt felfelé, hogy terelgesse az ernyőcskét. Először nagyobbat fújt, de akkor messzire repültek a magok. Izgalmasabb volt sétálgatva irányítani őket a feje fölött.

Játékuknak a rigó érkezése vetett véget. Csőrében néhány szem cseresznye lógott. Megdicsérte kalapjukat és a kislány új ruháját, majd elmesélte, merre járt az elmúlt napon. A rigó sokfelé megfordult, ismerte az egész környéket.

A cseresznye nagyon ízlett nekik. (Cseresznye íze!) A madár elmesélte, hogy fákon terem, olyanok a cseresznyefák ilyenkor, mintha felakasztgatnák rájuk a gyümölcsöket.

A gyerekek elregélték neki az óriási esőt, a gombák meséjét és a pitypangmagok reptetését.

Pikk elpilledt a sok élménytől, felmászott a pitypang hintalevelére, és elszundított. (Hintaágyon elaludni.) Ezalatt a rigó és Pakk fontos dolgokról beszélgettek. A madár azt tanácsolta, hogy járják be a vidéket, mert télire nem lesz megfelelő szállás az odú. Keresniük kell egy magasabban fekvő, melegebb helyet. Ha megtalálják, akkor még jó sok időbe beletelik majd, mire kényelmessé teszik.

A kislány felriadt egy arra járó légy zümmögésére. ( Halljátok, ahogy zümmög az a piszok!)Álomittasan bámult utána, majd gyorsan-gyorsan a többieknél termett. (Pikk néz, ÖTLET, azonnal cselekszik.)

- Repülni szeretnék! Olyan sokan repülnek. A rovarok, a madarak, a pitypangmagok, én is szeretném tudni, hogy milyen! – állt elő legújabb ötletével.

- Pikk, neked nincsen szárnyad! Mivel akarsz repülni? – kérdezte a fiú.

- Rigó, te fel tudnál engem repíteni? Nagyon szeretném, kérlek! – fordult a madárhoz.

- Semmi akadálya! Gyere, ülj a hátamra! Nagyon erősen kapaszkodj a tollaimba, gyorsan fogunk menni!

Pikk a rigó hátán termett és repültek egy nagy kört az erdő fölött. (Próbáljátok elképzelni a repülést! Szél sűvít, magasan vagytok. Annak a szélnek hangja is van! Lássátok felülről a terepet!) A kislány látta a hegyet, mely a barlangot rejtette,  látta a patak kanyargását, a fák leveleinek csudazöldjét, ahogy játszik rajtuk az alkonyi napsugár, látta az óriási tölgyfát. És a távolban különös dolgokat is észrevett, de a madár leszálláshoz készülődött. (Leszállás)

- Köszönöm, Letti! – ölelte át hálásan a madár nyakát. – Ez óriási élmény volt! Elmehetek majd máskor is veled? – kérdezte. (Pikk nagyon boldog)

- Persze, hogy eljöhetsz. Eddig eszembe sem jutott, hogy felajánljam. Azt hittem nem szerettek repülni.

- Nagyon szeretünk, nagyon szeretünk repülni! – kiáltott a pálcikalány, majd a rigó fejéhez hajolt, és súgott neki valamit.

- Pakk, gyere, téged is szívesen elviszlek egy körre! – rikkantotta a rigó.

- Köszönöm! Jövök! – és hálásan rámosolygott a kislányra.

- Én addig hazamegyek, megköszönöm a póknak is a ruhámat! Oda gyertek majd! – szólt Pikk.

Szívében a repülés élményét ringatta még jó darabig. Elbeszélgetett Ellivel, aztán becsúszott az odúba.

Mire Pakk hazaérkezett, addigra már aludt. Gyönyörű, új ruhája az ágya szélére terítve vigyázta az álmát.

 

 

16.mese

Ugri-bugri

(Ma tornászunk. Úgy tűnhet, hogy ennek semmi köze a mentális képek rajzolásához és a meséléshez, azonban szükségesnek éreztem, hogy ebbe is belefogjunk. Ugyanis nem különválaszthatók a dolgok. A szép beszéd, a helyes, képekben megformált információ - kevés, hiszen, aki mondja, annak a kiállása, megjelenése is a kommunikáció része. Ezért elkezdünk gyakorolni néhány elemet, amit nagyszerű segítség az egyensúly megtalálásához és fenntartásához. Részletek a blogban!)

Pikket egy csinos margarétaszoknya várta az odú előtt, a hozzáillő felsőrésszel. Elli még ott szorgoskodott körülötte. (Ezt lehet elképzelni!)

- Jó reggelt, Elli! – köszönt a kislány.

- Jó reggelt! Nézd csak, mit ütöttem gyorsan össze neked hajnalban! – mutatta a pók a ruhát.

- Jaj, de szép! Hogy te milyen ügyes vagy! – lelkendezett a lányka.

Azonnal bele is bújt az új ajándékokba, majd letelepedett a gyökérlépcsőre.

- Elli, olyan kedves vagy hozzánk! – simogatta meg az öreg keresztespókot.(Ebben a párbeszédben nagyon mély érzelmek jelennek meg, őszintén, az érzéseikről beszélnek a szereplők. )

- Ugyan, ugyan! Semmiség ez. Tudod, mielőtt idejöttetek, állandóan csak unatkoztam. A hálóm erős, nagyon ritkán akad rajta javítanivaló. Eleinte csak vártam, hogy majd történik valami, aztán megszoktam a semmittevést. Mivel nem történt velem semmi, nem voltak élményeim, nem volt kedvem sehová sem elmenni, hisz nem volt mit megosztanom másokkal. Most hirtelen új életre keltem. Úgy érzem, hogy van dolgom. Annyi csodás ötletem van még, örömmel tölt el, ha alkothatok valamit. Végre igazán hasznos pók lett belőlem.

- És nem fáraszt ennyi munka? – kérdezte aggódva a kislány.

- Ó, drágám, hidd el, hogy nem dolgozom annyit, csak te látod annak, mert nagyra értékeled az ajándékokat. Hidd el, ha örömmel készítesz valamit, az nem fáraszt el.

- Köszönöm Elli! A ruhát is és a tanácsot is. Amit örömmel teszel, az nem fáraszt el – ismételte Pikk.

Pakk is felébredt, elindultak hát szokásos reggeli körútjukra. Útközben csipegettek egy kis gombát, majd a jól bevált szamócával fejezték be reggelijüket. (Reggeli kép, gombák, szamócák)

Haza kellett menniük, mert a rigót várták. Házuk előtt valami furcsa kupac várta őket. Mintha hosszú, sárga fűszálak lettek volna, de hogy hogyan került oda, azt el sem tudták képzelni. (Bekerül egy ismeretlen tárgy a környezetbe. Lássátok a képét, és keressetek rá az érzésre magatokban!)

Becsapódása után a rigó megadta a választ. (Rigó, telve aktivitással, már megint a tervem van állapot.)

- Jó reggelt! – rikkantotta. – Sikerült rafiaszálakat szereznem, kint felejtették a szőlők között. Készítünk gyorsan valami alkalmas tárolóhelyet a ruháitoknak – jelentette ki -, hiszen most már vannak! – kacsintott a kisfiúra.

A madár és Pakk fúrni, faragni kezdett. Pikk ráébredt, hogy itt bizony nincs rá szükség, így hát kisétált a rétre.

A pitypang mellett egy termetes sáska állt. Nagy beszélgetésbe csöppent bele a lányka. (Rét, pitypang, sáska képzelhetitek mesebelinek is!)

- Szervusztok! – köszönt a kislány.

- Szervusz, Pikk! Ő itt Ugri mama, eljött kicsit panaszkodni. Nagyon meggyűlt a baja a fiacskáival.

- Szervusz, Pikk, örülök, hogy megismerlek. Már az egész mező rólatok és a bolondos ötleteitekről beszél. Kíváncsi voltam rád, de az az öt átkozott gyerek annyi munkát ad, hogy nincs nekem időm semmire! (Áldozat vagyok hang)

- Mi rosszat tettek a gyerekeid, Ugri mama? – kérdezte a kislány.

- Nem hajlandók ugróiskolázni! Mindig csak a játékon törik a fejüket. Márpedig minden valamirevaló sáskának meg kell tanulnia ugrani! Nem hiszik el, hogy edzeni kell a lábaikat. (panaszkodás)

- Figyelj csak, nekem van egy ötletem! Lehet, hogy segíthetek neked. Mondd el, hogy milyen gyakorlatokat kell megtanulniuk, én meg kitalálok valami jó kis játékot, és játszom velük. Közben úgy tanulják meg, hogy észre sem veszik. (kedves, segítőkész hang)

- Hát, megpróbálhatjuk – merengett el a sáska asszonyság -, de szép is volna, ha sikerülne! (Nem nagyon hiszi, hogy sikerül, egy áldozat soha nem hisz a sikerekben... De azért ad egy esélyt.)

Pikk és Ugri a pitypang levelére telepedtek, és a sáska elmondta, hogy most az a legfontosabb, hogy megérezzék, hogyan is mozog a lábfejük, mert csak így tudják majd megerősíteni. És az ugrásban ez egy alapvető fontosságú dolog. Mire megbeszélték a többi tudnivalót is, befutott az öt csemete az édesapjukkal.

- Köszönöm, Pikk, hogy játszol velük – mondta Ugri mama -, nekünk most fontos dolgunk van. A sáskajárást gyakoroljuk a többiekkel.

- Hű, de fura vagy! Milyen kevés lábad van! – szólt az egyik kis sáska. (Csodálkozó hang. Nem bántó!)

- Pikk vagyok, a pálcikalány. Nekem csak két lábam van, de így is nagyszerűen érzem magam. Játszani fogok, szeretném, ha békén hagynátok! (Pikk itt szerepet játszik)

(Most jön a gyakorlat. Mindent leírtam, csak csinálni kell. A szakmai részletek a blogban.)

Azzal lábujjhegyre állt, és masírozni kezdett a réten. Nagy hangon közölte mindenkivel, hogy ő egy óriás. A sáskagyerekek csak figyelték, de nem szóltak. Pikk, lábujjhegyen feléjük indult. (A karok lent vannak, nem kell a megszokott magastartás! Csak a lábujjhegyen állás.)

- Mit kerestek itt, törpék? – kérdezte mély hangon. (Óriáshangot próbál megütni.)

- Nem vagyunk törpék! – kiáltották dacosan. – Mi is óriások vagyunk!

- Az óriások így járnak, mint én. Ti nem vagytok óriások!

- De, igen! – csattantak fel a sáskafiak és ők is peckesen, lábujjhegyen kezdtek sétálgatni a mezőn.

- Az óriások egyenesen járnak, nem dugják ki a feneküket! – igazította meg a mozdulataikat Pikk. (Egyenesek legyetek! )

Hagyta, hogy azt képzeljék, hogy mindenkit lenéznek, aztán hirtelen a sarkára állt.

- Most meg mit csinálsz? Te törpe! – kiabáltak a fiúk. – Az óriások így járnak!

- Már nem vagyok óriás. Varázsló vagyok, a sarkon fordulást gyakorlom. Ne zavarjatok! (A sarkon járásnál általában van egy rossz megszokás. A csipő rossz tartásából adódóan egyensúlyozni szoktunk. Figyeljetek arra, hogy a feneküket ne dugják ki a gyerekek, akkor szükségtelen az egyensúlyozás. A többi a blogban.)

A kislány körbe-körbe járt a virágok között, miközben a sarkán lépegetett.  Naná, hogy követték a sáskafiúk!

- Ügyes varázslók egyenesen járnak, nem hadonásznak a kezükkel, mert valakit véletlenül békává varázsolnak, és szépen behúzzák a feneküket. A sarkon fordulás nagyon fontos varázslat, jól be kell gyakorolni a mozdulatokat, mielőtt valaki kimondja a varázsigét.

- Mi a varázsige? – kérdezték kórusban a fiúk.

- Hadd lássam, jól csináljátok-e! Rendben van, ügyesek vagytok! Gyertek, elmondom a varázs szavakat!

Sarkon fordulok, hipp, hopp

Ott legyek, ahol akarok! – súgta halkan

Titkos dolog, nem szabad csak úgy kikiabálni! – intette őket.

A fiúk nagy igyekezettel forogtak a sarkukon, közben mondogatták a titkos mondatot.

- Hipp-hopp! Imbolygóországban termettünk. Óvatosak legyetek! Itt nem szeretik az idegeneket! Úgy kell tennünk, mintha helybéliek volnánk. Itt nappal mindenki a külső talpélén jár, mintha egy labda volna a lábai között. Gyerünk, hadd lássam, mielőtt valaki meglát bennünket! (Ha jó helyen van a csípő, akkor itt sem kell egyensúlyozni!)

A kicsi sáskagyerekek megszeppenve tették, amit mond. Ügyesen sétálgattak a külső talpéleiken. Pikk igazgatta a mozdulataikat.

- Jaj, ez így nem lesz jó, fiúk. Az itteniek nagyon büszke népek, nagyon egyenesen járnak. Behúzzák a hátsójukat, felemelik a fejüket. Na, most jó lesz! Gyalogoljatok csak még egy kicsit!

Ő is így járt, odament a pitypanghoz, és valamit suttogott vele. Ezután a gyerekekhez fordult.

- Most nagyon fontos, hogy rám figyeljetek! Megkértem Pitypangot, hogy segítsen nekünk. Ő fog őrködni, míg mi begyakoroljuk az imbolygók éjszakai járását. Titokban kell csinálnunk, hisz nappal  van, de ő majd kémlel, és jelez nekünk, ha közeledik valaki.

- Juj, de izgalmas – suttogták a kicsi sáskák.

- Figyelem, az imbolygók éjszaka a belső talpéleiken mennek. Ezzel mutatják ki tiszteletüket a Nap iránt. Ha velük van, úgy tesznek, mintha tartanák a térdükkel, ha nincs itt, akkor a hiányát mutatják. Gyorsan, gyorsan, hadd lássam! Hű, de ügyesek vagytok! De ezt is peckesen ám! Be a hátsót, föl a fejet! Így, most jó lesz! – javítgatta Pikk a mozdulataikat. (Egyensúlyozni nem kell, csak egyenesen behúzott csípővel sétálgatni. Ha kipróbáljátok, akkor megérzitek!)

Hirtelen pisszegést hallottak.

- Valakik közelednek! – szólt a sárga virág.

- Gyorsan, fiúk, külső talpél! Tartsátok a Napocskát a térdeitek között! – vezényelt a kislány. (Jaj, jaj, veszély közeledik hang)

A sáskagyerekek megszeppenve masíroztak.  Oda sem mertek nézni, csak álltak a kitekert lábaikon. A szüleik érkeztek, akik döbbenten néztek fiaikra.

- Pikk, ezt hogy csináltad? – kérdezte Ugri mama.

- Ó, Ugri, veszélyben vagytok! Bármikor erre jöhet egy imbolygó és ők nem szeretik az idegeneket! Nektek is így kell állni!

- Gyorsan, mama! – aggódtak a kicsik is.

A szülők természetesen megfogadták a tanácsot. Pikk hamarosan kiadta az újabb parancsot!

- Akkor most menjünk haza! Sarkon fordulás! Mondjátok a varázsigét!

- Sarkonfordulok, hipp, hopp

  Ott leszek, ahol akarok – mondták halkan a fiúk.

- Na, most már biztonságban vagyunk – mondta a kislány.

- Mama, Papa, olyan jót játszottunk! Mikor lehetünk megint Pikkel? Mikor lesz a legközelebbi sáskajárás? – kiabáltak, miközben élményeiket mesélték és mutatták a szüleiknek, hogy hogyan járnak az óriások, hogyan a varázslók. (A gyerekek boldogan kiáltoznak, egyszerre beszélnek, szóval normális módon megosztják szüleikkel az élményeiket.)

- Pikk, nagyon köszönöm! – mosolygott végre a sáska anyuka.

- Nagyon szívesen. Jól szórakoztunk! – felelt a kislány. – Csak játszani kellett, és mindent megtanultak.

Ekkor megérkezett Pakk és a rigó.

- Készen vagyunk a szekrénnyel, gyere, elmegyünk az erdő túloldalára! – mondta Pakk, miután köszöntött mindenkit.

- Pattanjatok fel a hátamra, és kapaszkodjatok jól! Repülni fogunk, úgy a leggyorsabb – szólt a madár.

- Viszontlátásra! Gyertek máskor is játszani! – kiáltotta Pikk új barátainak, majd útra keltek.

A sáskák sokáig integettek utánuk a szárnyaikkal.

 

 

17. mese

A tóparton

(Ma egy kicsit a tapintással dolgozunk, illetve kibővítjük a teljes bőrön keresztüli érzékeléssel. A többi kép sem bonyolódik, de azért felidézzük őket.)

 

A rigó magasra repült, a gyerekek kapaszkodtak, és csak néztek, néztek.(A repülés nemcsak látvánnyal jár, hanem széllel és annak hangjával is. Olyasmi hang, mint amikor menet közben letekered az autó ablakát.) Csodálatos volt újra látni innen fentről a világukat. És nagyszerű érzés volt tudni, hogy amit ők most egy zöld takarónak érzékelnek, az barátok lakhelye, ott várják őket a virágok, a fák és az ott élő állatok. Boldogok voltak.

A madár óriási kört tett velük, majd Délnek fordult. Először meg akarta mutatni a két pálcikagyereknek a cseresznyefákat, amik a közeli szőlőhegyen álltak. Utána pedig azt tervezte, hogy átvizsgálnak egy területet, melyen alkalmas téli szállást gyanított.

A rigó tudta, hogy miért siet ennyire. Közel két hónap ugyan volt még a nyárból, de az őszi szelek hideg esőt hoznak, a tél pedig faggyal jár (Képzeljétek el ezeket a képeket és érzeteket. A hideget, a szelet, a megváltozott fényviszonyokat, a fagyot.) és éhezéssel, ha nem gondoskodnak előre magukról. A hideg ellen nem lesz elegendő a lapulevél köpeny és a virágszirom ruha. A madár olyan búvóhelyben gondolkodott, ahol fűteni is tud a két gyerek. Végső esetben persze melegíti őket a testével, de ha lelnének egy megfelelő kuckót, az mindenkinek egyszerűbb volna.

Annyira elgondolkodott, hogy túlrepült a szőlőkön, a város határából kellett visszafordulnia.

A gyerekek megdöbbenve figyelték a táj változását. (Próbáljátok meg olyan szemmel nézni a városokat, mintha nem volna róla ismeretetek. Csak forma és szín!) Az erdőket és a mezőket széles, fekete kígyók szabdalták, amiken fura, színes bogarak szaladgáltak. Kissé esetlenek és hangosak voltak. Azt pedig el sem tudták képzelni, hogy mi az a sok-sok óriási szögletes valami, amik  gomba módra piros kalapot viselnek, és tele van velük egy kígyóktól hemzsegő hatalmas tisztás.

Szerencsére megérkeztek a cseresznyefák fölé. Letti ügyelt, hogy óvatosan érkezzen a földre. Pikk és Pakk csak ámult, bámult a gyönyörűséges fák láttán. Mert nemcsak cseresznye, hanem meggy, kajszi- és őszibarack is kellette magát. Pikk azt képzelte, hogy pöttyös ruhába bújt fatündérek. (Lássátok a fákat a gyümölcsökkel!)

A rigó felröppent, és mindegyik gyümölcsből szakított a gyerekeknek, akik ízekben tobzódva ebédeltek meg. Először cseresznyét és sárgabarackot ettek, mert ezeket már ismerték. Aztán meggyet kóstoltak, ami a kisfiúnak nagyon ízlett, Pikknek kevésbé. Inkább az őszibarackba harapott. (Idézzétek fel a gyümölcsök ízét! Jó játék, ha étkezés közben beszélgettek róluk, mindenki elmondja, mit érez benne, akár színekként is lehet!)

- Pakk, Pakk, ennek a gyümölcsnek napfény íze van, és olyan édes, mint a méz! – lelkendezett.

Ebédjük végeztével ismét barátjuk hátára kapaszkodtak, aki rövid repülés után egy tavacska szélén álló sziklán landolt. Fák között bújt meg a víz, mészkő sziklák ölelésében. A rigó azt remélte, hogy ráakadnak egy csinos kis barlangodúra. A szikláról remek kilátás nyílt. A tó partját homok borította, vize zöldes árnyalatú, a homoksávot gyér növényzet övezte, majd kezdődött az erdő. (Ez egy szép és összetett kép. Lássátok, érezzétek a vízpart illatát is!)

A szikla kellemes meleg volt, de nem forró. Pikk hanyatt feküdt rajta, élvezte a hőmérsékletét.(Kellemes érzés, végig a testen hátul.) A felületén lévő apró göröngyök jólesően masszírozták a kislányt. (Ez egy kicsit göröngyös szikla. Nincsenek éles, hegyes felületei, minden kerekített. Képzeljétek el, vagy idézzétek föl, hogy milyen érzés feküdni rajta, hol és hogyan nyomja a hátatokat!) Úgy határoztak, hogy közvetlenül a tóparton kezdik a keresést. Óvatosan leereszkedtek a szikláról egy kavicsokkal borított ösvényen. Lassan haladtak, mert lábukat bökték az apró kövek.(Kavicsok böködik a talpat. Mindenkinek van ilyen élménye. Most idézzétek fel!) A száraz homok igazi felüdülést jelentett a talpuknak, egy darabig. (Hűvös, száraz homok érzete. Besüpped kicsit a talpa alatt, a lépések felkavarják a port, finoman belepik a lábfejet.) Amíg a szikla árnyékában haladtak. A napsütötte, szürke homok túl meleg volt a lábaiknak. (Most forró a homok!)

- Fussatok át rajta! – tanácsolta a rigó. – A víz melletti homok jóval hidegebb!

Hát, persze, hogy szaladtak, csak úgy porzott mögöttük az út. A madárnak igaza volt, a nedves talaj nem melegedett át annyira. (Érezzétek a nedves homokot! Meleg, de elviselhető.) Nagy volt a hőség, így hát a vízben gyalogoltak tovább. Élvezték, ahogy körbeveszi lábacskáikat a hűvös folyadék. (Érezzétek azt a pillanatot, amikor beleléptek a hideg vízbe, majd kicsit beljebb lépve körülöleli a lábatokat.)Ha valami felkeltette a figyelmüket, akkor Letti odarepült és szemügyre vette. Egyelőre nem találtak semmit, viszont rettenetesen elfáradtak. Pihenőt kellett tartaniuk. A két gyerek óriási fröcskölést csapott először,(Fröcskölés! A felhevült testet hideg vízcseppek érik.) hogy testük lehűljön, aztán letelepedtek egy fűcsomó árnyékába. Élvezték a homok puhaságát,(Most a testeteken is érezzétek a homok érzetét!) Pikk egyik kezéből a másikba folyatta, (Ezt is érezzétek, biztosan csináltátok már!) majd rájött, hogy nagyon könnyű ábrákat rajzolni bele. Először az ujjával,(Ujjatok ábrákat rajzol a homokba.) majd egy kicsi bottal felrajzolta eddigi életük legfontosabb szereplőit. Pitypangot, Lapi apót, Ellit, a keresztespókot, a gombákat, a vadrózsabokrot, a sáskacsaládot, Szentjánosbogárékat, a méheket. Kicsit tétovázott, majd Galit, a rosszkedvű galacsinhajtót is megörökítette.

- Nézzétek, most mindenki itt van velünk! – kiabált tanácskozásba merült társainak.

- Mindjárt jövünk! – biztosították. – Csak befejezzük a tanakodást!

Persze a kislány elunta a várakozást. A homokban ülve lábaival rugdosni kezdte a nedves masszát. (Itt már nedves a homok. Érezzétek, hogy a sarkatok árkot váj bele. A nedves homok alul még hűvösebb!) Nagyon meglepődött, amikor csinos kis domb lett belőle. Odaguggolt és kezeivel is formázni kezdte. Belemerült az új játékba.(Homokozás élménye. Idézzétek fel!) Észre sem vette, mikor Pakk és Letti melléértek. A dombba barlangot rejtett, patakocskát vájt elé, megformázta bogár barátaikat is. Élvezte az alkotást és a nedves homok érintését. Közben persze a feje búbjáig bepiszkolódott. Míg társai megcsodálták alkotásait, addig ő megmosdott a tóban.(Fürdés a hideg vízben.) Továbbindultak, még be akarták cserkészni a környéket.

Felvillant az első reménysugár. Az egyik szikla alatt megpillantottak egy sötéten tátongó üreget. Letti jól megnézte, de azt javasolta, hogy inkább menjenek tovább, attól tartott, hogyha átfagy a talaj, akkor nagyon hideg lesz az üregben, és talán nedves is. Bandukoltak hát. Pakk hirtelen meglátott valamit az egyik sziklán. A rigó odarepült, aztán sokáig nem tért vissza. Addig a gyerekek homokvárat építettek. Az általuk ásott patak fölé híd került egy fadarabból. Kavicsokkal rakták ki a vár alját.(Homokozás megint. A kavicsok tapintását, érzetét se feledjétek!) Remekül szórakoztak, míg barátjuk végre-valahára visszatért.

- Gyorsan fürödjetek meg, aztán indulunk! – szólt a madár határozottan.

- Megtaláltuk? – kérdezte Pakk.

- Lehet – válaszolt Letti -, de most tisztálkodj meg! Így nem ülhetsz a hátamra, másképp pedig egyelőre nem tudtok felmenni.

Megfürödtek hát. Kellemes volt a simogató, hűvös víz.(Megint hideg víz.) Sajnálták itthagyni a várat, de tudták, hogy nem vihetik magukkal. Pikk javaslatára elbúcsúztak tőle és belesuttogták, hogy milyen jó volt itt lenni és mindezt megépíteni.

Letti nagyon óvatosan közelítette meg a sziklán lévő hasadékot. Épp, hogy meg tudott kapaszkodni egy keskeny párkányon, a gyerekeknek rögvest az üregbe kellett ugraniuk a hátáról.

Nagyon kellemes helyet találtak . A szűk bejárat mögött tágas tér rejtőzött. (Ismét behatárolt a tér, az eddigi határtalansággal szemben.)Akkora volt, hogy hat rigó is kényelmesen táncolhatott benne. Szóval éppen megfelelő a téli tüzelő, az élelmiszerkészlet tárolására, és elegendő hely marad arra is, hogy fogadják a barátaikat. Feltéve, hogy nem egyszerre érkeznek majd.

A hasadék keskeny volt és Dél felé nézett. Így egyrészt elkerülik a hideg, téli szelek, másrészt könnyen befedhetik a nyílást, ami szükséges lesz majd a nagy fagyok idején. Pakk és a madár alaposan megvizsgáltak minden zugot, Pikk gyönyörködött a kilátásban, ami még két kisebb hasadékon át is látható volt (Képzeljétek el ezt a szép képet, akár a gyereket is bele lehet vonni, beszélgessetek róla!), aztán hazaindultak. Megcsillantak már az alkonyat fényei, mikor a rigó felszállt.(Alkonyati fények)

Annyi élmény kavargott a két gyerekben, hogy nem is figyelték a gyönyörű tájat. A naplemente színei sem hozták különösebben lázba ma őket. Elfáradtak.

Hazatérve gombavacsorát csaptak, (Gomba íze, fáradtság, hazaértünk érzés.) miközben alaposan átbeszélték a tennivalókat. Pikk befeküdt a hintaágyba (Érezzétek a hinta finom ringatózását!) és elmesélte Ellinek, hogy mennyi mindent láttak ma.

 

 

18. mese 

Pancsolás a pataknál

(Testérzetekkel dolgozunk ebben a mesében. Hideg-meleg, vizes-száraz, valamint utazunk egy teknős hátán - ha már elpusztult szegény és át kellett költöztetnem ide a mesébe... -, és felidézzük a vízben való lebegést is.)

 

Rekkenő hőség volt (Fülledt,rekkenő meleg), mikor felébredtek a gyerekek. Szokásos reggeli köszönő körútjuk végén, hálásan pihentek meg Csiper apó és Csiper anyó árnyékában. Még enni sem nagyon volt kedvük.

Mivel a rigó délutánra jelezte jövetelét, úgy határoztak, hogy lemennek a patakhoz, ott hűsítik magukat a friss vízzel.

A fák árnyéka sem nyújtott igazi felüdülést. Rezzentéstelen, forró kánikula volt. A patakhoz közeledve a csobogó hangok ígértek egyedül enyhülést.(Vízcsobogás és a közelben lévő víz illata)

Végre odaértek. Örömmel szaladtak be a hűs vízbe.(Nagyon melegből rohanás a hűvös vízbe. Érezzétek az egész testeteken a hőmérséklet különbséget!) Fröcskölték egymást (Érezzétek, ahogy a vízcseppek eltalálnak!), futkároztak a parti vízben, apró kavicsokat dobáltak, élvezettel figyelték a felcsapódó hullámok gyűrűjét. (A kavicsdobálásnak hangja is van! Felfröccsen a víz és utána megjelennek a karikák.)

Kellemes volt a hideg vízben játszani, de lassan elfogytak az ötleteik. Furcsa lényre lettek figyelmesek, aki a víz tetején szaladgált. Mulatságosnak találták.  A lény egyenesen feléjük tartott.

- Szervusztok! Kik vagytok? Az én nevem Vivi. Vízipók vagyok.

- Én Pakk vagyok – mutatkozott be a fiú -, ő pedig a barátom, Pikk. Pálcikagyerekek vagyunk. Miért járkálsz a vízen?

- Sosem gondolkodtam még ezen – válaszolt a lény. – Amióta élek, azóta csinálom. Ilyen forróságban ez különösen kellemes. Gyertek, próbáljátok ki ti is!

A két gyerek elindult és megpróbált a vízen járni. (Megvitattam a gyerekekel, ők is próbálták már, tehát nem hibbantság, hogy én is próbáltam . Ne aggódjatok, nem sikerült... Szóval, aki próbálta, az emlékezzen rá, aki meg nem, az próbálja ki, mert elég vicces érzés. Ezt kéne most felidézni!) Hát, nem igazán sikerült, sőt, egyáltalán nem. Újrakezdték, és egyre beljebb merészkedtek. (Hideg víz, egyre magasabban) A vízipók nem értette, hogy miért kéretik magukat. Csak figyelte őket, néha alábukott, hogy felfrissítse magát. A gyerekek szorgalmasan rohangáltak ki-be, remélve, hogy egyszer majd sikerül. Aztán megtörtént a baj. Pikk nagy lendülettel beszaladt a vízbe, majd hirtelen elfogyott lába alól a talaj. Fordult volna vissza, de nem boldogult, hiszen nem volt, ahol megvethetné a lábát. (A fuldoklást nem feltétlenül kell átérezni, de azt nyugodtan, hogy már nem ér le a lábatok. Mint amikor kifelé úszol a tengerből, és ellenőrzöd, hogy le tudsz-e már állni. )  Szerencsére Vivi épp arra szaladgált, örömmel látta, hogy valaki végre lebukik, hogy játszon vele. Ő is alámerült és várta, hogy a kislány reagáljon, de ő csak kalimpált kétségbeesetten. Pakk riadt kiáltozása értette meg a vízipókkal, hogy itt nem játékról van szó. Gyorsan Pikk alá úszott és feltolta a felszínre, majd partra segítette.

- Mi történt? – kérdezte. – Miért nem játszatok velem a vízben? (Őszinte nem értés van a hangjában.)

- Mert nem tudunk fennmaradni rajta – válaszolt a kisfiú, aggódva figyelve Pikket, aki rémülten lihegett.

- Jól érzed magad? – kérdezte a fiú.

- Igen, most már jól. Nem kaptam levegőt a víz alatt – szólt a lányka. – Nagyon megijedtem.

- Ti nem tudtok úszni? – döbbent meg a vízipók.

- Mit jelent az, hogy úszni? – meredt rá Pakk.

- Hát, úszni azt jelenti, hogy tudod magad irányítani, akár a víz felett vagy, akár a víz alatt – válaszolta Vivi.

- Hát, a jelek szerint, ilyet nem tudunk – jegyezte meg a kislány.

- Még soha nem találkoztam olyanokkal, akik nem tudtak – gondolkodott el a pók. – Nektek nincsen légnadrágotok?

- Nekünk semmilyen nadrágunk sincs – mondta Pakk.

- Ez nagyon érdekes – jegyezte meg a pók. – Mi tudunk magunknak légnadrágot készíteni.

- Vivi, lehet, hogy nekünk is tudnál ilyet csinálni? - támadt egy ötlete a fiúnak.

- Nem tudom – válaszolt a vízipók -, de próbáljuk meg! Gyere, Pakk, állj bele a vízbe!

A kisfiú derékig besétált a hűs habokba, a vízipók pedig munkához látott.  Egyszerre Pakk emelkedni kezdett. Ahogy nőtt a nadrág, úgy emelkedett a fiú. Most már fenn tudott maradni, de nem tudta irányítani magát, és ez nem volt kényelmes.( Ahhoz hasonlíthat ez az érzés, mint amikor ráülünk egy labdára a vízben. Egyensúlyozós, billegős.) Tehát a légnadrág náluk nem vált be. Vivi egy hatalmas rúgással kilyukasztotta a levegőbuborékot, így Pakk lábai földet értek.

- Vivi, arra gondoltam, hogy építs ilyen levegőkarikát a karjaim köré, akkor benne leszek a vízben, de nem süllyedek el, és talán tudok megfelelően kalimpálni.

Pakk beljebb ment a vízbe, a vízipók pedig újrakezdte a dolgát. Hamarosan emelkedni kezdett a fiú. (Ezt próbáljátok megérezni! Hogy milyen az a pillanat, amikor éppen elkezdtek lebegni.) Képes volt lebegni a felszínen. Vivi megmutatta, hogy mit tegyen a kezével és a lábával. Eleinte ügyetlenül csapkodott, aztán egyre határozottabbá lettek a mozdulatai. Szorgalmasan ismételte a tanultakat, míg hamarosan ráérzett az ízére, és egyre jobban élvezte az egészet.

- Pikk, ez csuda jó! – kiabálta a kisfiú. – Gyere, Vivi neked is csinál lufit a karodra!

- Biztos, hogy nem fogok elmerülni? – kérdezte a kislány.

- Én nem merülök el, szerintem te sem fogsz.

Pikk bemasírozott a vízbe és odatartotta a karjait a vízipóknak. Gyorsan elkészültek a légkarikák, a kislány figyelmesen eltanulta Pakktól a mozdulatokat, így hamarosan  vidáman úszkáltak a hűvös habokban. (Úszkálás, lebegés) Vivi nagyszerű játszópajtásnak bizonyult. Most már nagyon ügyelt két új barátjára, rendszeresen ellenőrizte a karukon körbefutó levegőbuborék állapotát.

Rengeteget úszkáltak, majd a pók új mulatságot talált ki. Felmásztak egy nagy kőre, és onnan ugráltak a tóba.(Érezzétek a követ a talpatok alatt, majd a vízbe érkezést is!)  A végére úgy belejöttek, hogy akrobatákat megszégyenítő ugrásokkal szórakoztatták egymást és persze magukat. Aztán belefáradtak a nagy ugrándozásba, így kifeküdtek a kőre.(A kő langyos, kemény és göröngyös a felülete. Érezzétek a hátatokon, vagy a hasatokon! Attól függ, hogyan képzelitek a fekvést! Lábakon és karokon is!) A nagy felületet langyosra fűtötte a nap, kellemes pihenés esett rajta.

- Köszönjük, Vivi, hogy segítettél nekünk és most ilyen jó kis mókában van részünk – fordult a kisfiú a vízipókhoz.

- Igazán nincs mit, nekem is nagy öröm veletek játszani – mosolygott a póklány.

Elpilledésükből egy kissé reszelős hang riasztotta fel őket.

- Khm,khm... elnézést, egy pillanatig sem szeretnék zavarni, de esetleg volna egy ötletem – hallatszott a víz felől. (A teknős szégyenlős, zavarban van, ilyen a hangja is!)

Mindannyian a vízbe bámultak, ahol egy teknős himbálózott, kissé szégyenlősen. (Lássátok, ahogy himbálózik a vízben!)

- Khm, figyeltelek benneteket, ahogy játszottatok, örömmel csatlakoznék én is, khm, khm – szólt bátortalanul.

- Persze, hogy játszhatsz velünk! – kiáltott fel Pikk, aki rögtön megkedvelte a tébláboló lényt. – Miért vagy ilyen szégyenlős? – kérdezte.

- Új vagyok még, most érkeztem ide a mesébe, nem ismerek senkit – szólt a teknős. –  A nevem Péter, eddig a városban éltem. Nagyon kedves gyerekek voltak a gazdáim, de egyszer sem jöttek be a vízbe, hogy játszanak velem. A szárazon, a szobában pedig én nem tudok olyan jól szórakozni.

- Örülünk neked, Péter! Az én nevem Pikk, ő a barátom, Pakk és itt van még Vivi is, a vízipók, aki megtanított minket úszni – mutatott be mindenkit a kislány.

- Bejöttök a vízbe? – kérdezte Péter. – Annyira szeretnék úszkálva játszani! Aztán felülhetnétek a hátamra és én lennék a hajótok!

- Jaj, de jó! – ugrottak be a vízbe. (Ugrás a hideg vízbe!)

Óriási pancsolást csaptak, majd vízitúrára indultak a teknős hátán.(Próbáljátok elképzelni, milyen lehet egy teknős hátán utazni!) Lefelé hajóztak a patakon, és élvezettel figyelték, milyen gyönyörű formákat rajzolt ki az áramlat a partoldalra. Egy szakaszon a vízig nyúló szederbokrok tűntek az éhes hajósok szeme elé. Péter kimászott a vízből, és megebédeltek.(Teknős partot ér) A két gyerek arcán csurgott lefelé az édes, szinte fekete lé. (Érezzétek a nyármeleg szeder ízét, azt is, hogy folyik az arcotokon a leve!) Nagyon ízlett nekik az új fajta gyümölcs. A teknős is élvezettel csettintgetett az édes ízt érezve.

Evés után visszafordultak, hisz a pálcikagyerekek megbeszéltek egy találkozót a rigóval. A sodrással szemben lassabban haladtak.(Újra hajóznak.) Pakk egyszerre megálljt vezényelt. A part melletti nagy sziklán egy hasadékot vett észre. A teknős a partra evickélt, (Ismét partot érnek.) a kisfiú pedig felmászott a hatalmas kőre.(Meleg, göröngyös a kő.) Nem ment könnyen a feljutás, de a nyíláson betekintve megdobbant a szíve. Kellemes, tágas üreg bújt meg a sziklában, nagyobb, mint a tegnapi.(Képzeljétek el, milyen érzetekkel jár betekinteni egy hűvös barlangba a nyári melegben! A szikla felszíne ontja a meleget, de a nyilásból hűvös árad.) Körülnézett, aztán visszaereszkedett barátaihoz.

- Mit találtál, Pakk? – kérdezte a kislány.

- Egy nagyon jónak tűnő barlangocskát – felelte csillogó szemmel a fiú. – Tudod, nem szeretnék messze menni innen. Szomorú lennék, ha itt kéne hagyni a barátainkat. Délután idejövünk Lettivel, megmutatjuk neki ezt a helyet.

- Ó, Pakk, de jó lenne, ha ittmaradhatnánk! – sóhajtott fel Pikk.

- De most irány hazafelé, mert a rigó már vár bennünket! (Újra hajózás!)

Péter teknős minden erejét beleadta az evezésbe, így hamarosan visszaértek a picinyke tóhoz.(Partot érnek, innentől gyalogolnak az erdei talajon.) A gyerekek búcsút intettek játszópajtásaiknak, biztosítva őket, hogy hamarosan újra találkoznak. Sietve tették meg szárazföldi útjukat az otthonukig, ahol Lettit egy színes madár társaságában találták.

 

 

19.mese 

Kopogós tánc

(Ez egy pihenős mese. Nincs új elem, csak a régieket gyakoroljuk.)

A gyerekek megilletődötten bámulták a piros fejű, gyönyörű madarat.

- Hát, ti merre jártatok? – dörrent rájuk a rigó.

- Fürödtünk a patakban, megtanultunk úszni, hajókáztunk, és Pakk talált valamit – darálta Pikk.

- Elnézést, hogy megvárakoztattunk benneteket – szabadkozott a kisfiú -, találtam egy fantasztikus odút a patak mellett. Szeretném, ha megnéznéd. Egyébként Pakk vagyok – mutatkozott be a piros fejűnek.

- Kopi vagyok, a harkály – felelt amaz. – Rigó barátom megkért, hogy legyek a segítségetekre.

- Ez nagyon kedves tőled – szólt hálásan a fiú. – Letti, megbeszéltük Pikkel, hogy ha lehetséges, akkor nem mennénk innen nagyon messzire télen. Annyi barátunk van már, szomorú volna itthagyni őket. A barlangocska, amit találtam, reméljük alkalmas szállás lesz. Kérlek, menjünk oda és vizsgáld meg te is! – fordult a rigóhoz.

- Rendben van, akkor induljunk! – vezényelt a rigó.

A melegre való tekintettel ismét repültek. A fekete madár haladt elöl, hátán a gyerekekkel,(Repülés élmény) őket követte a harkály. Pakk még felszállás előtt elmagyarázta az utat, így a rigó könnyen megtalálta a sziklát. Érdekes volt a környék. (Itt most jön egy szépen felépített, eléggé bonyolult természeti kép. Szerintem elboldogultok vele.) Ez az egyetlen kődarab, mintha őrtorony lett volna a mögötte magasodó kővár előtt. Nem voltak óriási sziklák, nem alkottak hegyet. A fák ölelésében őrizték a patak csörgedezését.(Hangok! VÍz illata!) Az odút rejtő szikla aljában tömérdek virág bújt meg. Mivel igen közel volt a patak, mindig elegendő nedvességhez jutottak. A hatalmas kő előtti part lapos volt, apró, gömbölyű kavicsok borították. Érdekesen kiszélesedett itt a víz, lassult a sodrás. A hasadékot alulról és felülről is könnyű volt elérni. Persze néha mászni kellett, de azért kicsit egyszerűbb volt, mint repülni. A nyílást egyébként csak a vízről lehetett észrevenni, a másik oldalról eltakarta a felfutó borostyán. A körben álló fák eléggé távol voltak ahhoz, hogy beengedjék a nap fényét, de elég közel ahhoz, hogy megfogják a szelet.

Maga az odú tágas és száraz volt. (Zárt tér!) A bejárati nyílás mellett még négy apróbb résen áramlott be a fény. Egy szép nagy üregben léptek be, melyet hátul kiegészített néhány kisebb bemélyedés. (Hőmérsékleti különbség is van! A barlang hűvösebb, mint a kinti levegő.)

A rigó nagyon elégedett volt. Megdicsérte a fiút, majd hárman óriási tanácskozásba kezdtek, hogyan is alakítsák a legjobban használhatóvá a teret. Pikkre most nem volt szükség, így lesétált a patakhoz. Péter és Vivi egy bokor árnyékában hűsölt a vízben. (Bokor árnyéka, a csobogás erősebben hallható.A parti talaj nedves és kicsit süppedős.)

- Képzeljétek, úgy tűnik, maradhatunk! – ujjongott a kislány. – Annyira örülök. Itt Csodaországban az a legjobb, hogy ilyen kedves lények lakják. (Felhőtlen öröm hangja.)

- Ó, Pikk, mi is nagyon örülünk nektek, már híre ment, hogy mennyire tudsz örülni és mennyit segítettél az ötleteiddel. Az egész erdő nagy szeretettel beszél rólatok.

- Én nem tudok erről, de örülök, hogy veletek lehetek – szólt halkan a teknős. (Ő még mindig kicsit visszahúzódó...)

- Játsszunk valamit! – javasolta Pikk. – Fedezzük fel a környéket!

Nekiindultak. Úgy határoztak, hogy a vízen mennek, mert a vízipók nem szívesen hagyta el a patakot, Péter pedig nagyon lassú volt a szárazföldön.(Hajózás élmény.)

Lefelé tartottak, hogy megvizsgálják, mi van a szedresen túl. Útközben megálltak és szakítottak az édes gyümölcsből.(Szeder íze.) A szederbokrok hosszú indái mélyen benyúltak a habokba. Alattuk csinos kis kőpárkány húzódott meg, mely lassította a víz folyását. A köveket gömbölyűre csiszolta az áramló víztömeg. Péternek az jutott az eszébe, hogy készíthetnének egy biztonságos átjárót egyik partról a másikra. Hiszen barátaik nagy része az ellentétes oldalon lakik, a gyerekek pedig nem tudnak segítség nélkül átkelni a vízen. A kőösvény használhatónak látszott, éppencsak biztonsági megerősítésre szorult és valami kapaszkodó alkalmasságról kellett gondoskodniuk. A szederbokor készségesen felajánlotta indáit, bár jelezte, hogy belé ugyan lehet kapaszkodni, de ez nem túl kellemes, hiszen tüskéi hegyesek. Szerencséjükre ismét felbukkant a rák, aki egyszer már a segítségükre volt. Ollóival megszabadított egy szederágat a tüskéktől, így pompás kapaszkodóra tettek szert. Az inda elég hosszú volt ahhoz, hogy a szemközti mogyoró alsó ágaival összefűzzék.(Képzeljétek el ezt a szorgos munkát!) Pikk vízi barátai óvó pillantásainak védelmében az új kötélkorlátba kapaszkodva egyedül kelt át a patakon. (Ez egy érdekes kép. Pikk lába a hűvös vízben. Taplai alatt vízkoptatta nagy, sima kövek. A lábán érzi az áramlás erejét, kapaszkodik egy mozgó korlátba, ami megtartja, ha baj van, de támaszkodni nem tud rá. Ügyelnie kell az egyensúlyára.)

Továbbhajóztak.(Ismét hajózás) Kicsit lejjebb vadalmafák és szelídgesztenyék álltak. Az erdő alja rengeteg gombát rejtett.(Ezeket a vízről látják.) Pikk úgy határozott, hogy ideje visszatérniük, hátha akad valami neki való feladat.

Annyit mindenesetre megtett, hogy gondoskodott némi élelemről a szorgoskodók számára. Egy gyönyörű, illatos, zöld ánizsgomba került a teknős hátára és néhány lédús, sötét szeder.(Igyekezzetek elképzelni ezeket az illatos terméseket!) Péter óvatosan úszott felfelé, nehogy leguruljon az értékes zsákmány.

Pakk a parton járkál, amikor visszaértek. Megörült a finomságoknak, és falatozás közben elmesélte a terveket. Kisebb átalakításra szükség volt ugyan, de a barlangodú alkalmas lesz arra, hogy átvészeljék a telet. Mindnyájan ágakat kerestek ezután. A berendezés elkészítéséhez sok-sok faanyagra volt szükségük. A patak mentén rengeteg ágacska volt, amit a víz sodra már megtisztított a kérgétől. Hamarosan óriási kupac halmozódott fel masszívabb ágakból és kéreg darabokból. Egyelőre egy bokor alatt helyezték el a gondosan kiválogatott anyagot. (Ez egy összetett kép. Illatok: faanyag szaga, víz, növények, vízparti sár. Tapintés: fa simesága, fakéreg felszíne. A munka heve is egy kép.)

Egyszerre különös muzsikára lettek figyelmesek. Tompa kopogás verte fel az erdő csendjét. Dá-dá-dá-dáá-ti-tip-ti-tip, dá-dáá-dá-dá-ti-tip-ti-tip hangzott ütemesen. Kopi harkály kezdett munkába az odúban. Erős csőre ütemesen dolgozott. Ebben nem tudtak segíteni, sőt jobb volt, ha távol maradnak, nehogy a lehulló faldarabok eltalálják őket. A parton üldögéltek, tervezgettek. (A képbe becsatlakozik a kopogás. Pikk, aki nagyon szeret énekelni, rögtön gyárt hozzá egy dalocskát. Bármilyen dal lehet, nekem a Kék Duna keringő járt a fejemben.)

Itt maradunk, de jó, de jó

Minden barát közel lakó

Ne bánthat minket a téli fagy

Minden barát velünk mulat 

– fakadt dalra Pikk. Hamarosan együtt énekelt a csöppnyi társaság, a harkály adta hozzá a ritmust. Aztán Pikk felugrott és mókás táncba fogott. Megérintette a parti növényeket, belegázolt a patakba, ütemesen ugrált kavicsról kavicsra. Követték a többiek is, sőt a rák is előkerült egy kő alól. A teknős komótosan pakolgatta a lábait, a rák az ollójával támogatta az ütemet. A két gyerek kézenfogva lejtett, míg a vízipók a patak közepén mutatta be kűrjét. Észre sem vették, hogy közben elhallgatott a kopácsolás, már csak a dal zengett a part fölött. A bokrok, fák együtt susogtak a ritmusra, még a víz is másképp csobogott. (Ez egy közös tánc. Képzeljétek el! Idilli környezetben együtt táncol mindenki.)

A rigó és a harkály is becsatlakozott egy utolsó körre, aztán Letti megtörte a tánc áhitatát.

- Ki kell söpörnünk új otthonotokat. Mindenki vonuljon távolabb, ti pedig gyertek segíteni!

Felvonultak a sziklaodúba. Először a két madár söpörte ki a nagyobb kődarabokat a szárnyával, aztán a gyerekek láttak munkához frissen kötött seprűikkel. Megizzadtak mire készen lettek. Kis testüket vastagon borította a por, de mosolyogtak, amikor látták milyen csinosra, lakályosra kopogta a harkály a kis barlangot. (Ebben a munkűban van mozgás. Más a nehéz kövek söprése, és más a kicsi daraboké. És közben száll a por! Homályosabb a hely, megtelik az orr.)

Közben érzékelték a fények változását. Rájuk köszöntött az alkonyat. (Alkonyati fények) Leszaladtak a patak partjára, ahol iziben feltűntek új barátaik is. Vivi ismét felszerelte rájuk a levegőkarikákat és egy hatalmas közös pancsolással mosták le testükről a piszkot és ünnepelték új otthonukat. (Koszosan a hideg vízbe. )

A madarak búcsút vettek tőlük másnapig, a gyerekek pedig Péter hátán felhajóztak a vízen, majd hazatértek. (Hajózás, majd gyalog haza.) Nagyon fáradtak voltak, de nem állhatták meg, hogy el ne újságolják az örömhírt barátaiknak, ezért a rétre indultak, ahol a pitypang levelén hintázva (Hintázás testérzetei) elmesélték a virágoknak, Lapinak, a sáskacsaládnak és Ellinek, a keresztespóknak, hogy mennyire örülnek annak, hogy itt maradhatnak a közelben és télen is beszélgethetnek, mesélhetnek és megoszthatják velük az élményeket.

Lapi apó megköszörülte a torkát:

- Gyerekek, tisztában vagytok vele, hogy velünk nem tudtok télen találkozni? – tette fel a kérdést. (Biztosan voltatok már úgy, hogy meg kellett mondanotok valamit egy tévedésben lévő embernek, akit ráadásul nagyon kedveltetek. Na, ez a hang ilyen.)

- Miért, elköltöztök? – kérdezte Pikk.

- Nem, nem költözünk el, hanem a hideg elől visszahúzódunk a föld alá. A gyökereinkbe küldjük az erőnket, hogy tavasszal az első napsugár hívószavára újra levelet bontsunk, bimbót hozzunk és virágainkkal ünnepeljük meg az új tavasz eljöttét – felelt bölcsen Lapi apó.

- Ó, de kár! – szomorodott el egy pillanatra a kislány, de hirtelen felragyogott az arca. – Akkor majd tavasszal, ha előbújtok itt foglak várni benneteket és elmesélem, hogy milyen a tél! – kiáltotta felvillanyozva.

- Nagyszerű lesz, Pikk! Köszönjük! – pihegte a pitypang, aki már jócskán összehúzta sárga virágát.

- Gyertek, menjünk haza! Hagyjuk pihenni a virágokat! – javasolta a keresztespók.

Így tettek hát. Hazatérve becsúsztak a lapos kövön, és amint letették fejüket a kamillapárnákra, nyomban mély álomba merültek. (Csúszás, alvás)