A játékról

Először is tisztáznám, hogy én mit értek játék alatt. Sajnálom, hogy fontos ez a tisztázás, sajnálom, hogy lényegét veszítette a fogalom.

A játék a szabadság. A létezés biztonságának alapja, jele és a megtapasztalás, az elmélyülés módszere.

A kisgyermek mindennel játszik. És mindenhogyan játszik. Ül a homokozóban, tapicskol, szórja a homokszemeket, aztán összetapasztja, igen, megszagolja, meg is kóstolja. Megfogja a zöldségeket, órákig eljátszik egy krumplival vagy almával. Később szerepeket talál ki. Óperenciás tengeren hajózó kapitány – miközben a konyhaasztalon csücsül. Királylány, akit elrabolt a sárkány – így üldögél egy bokorban. Virágárus, illatszer készítő mester, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász. És nem csak ő gondolja így, hanem mi felnőttek sem kételkedünk ebben. (Vagyis biztosan vannak, akik kételkednek, de szerintem ők ezt az írást nem fogják elolvasni.)

Aztán a gyereket lassacskán megtanítjuk játszani. Ó, egek, mi tanítjuk őket! Szépen, szabályosan. Amit ő nem ért. Mert számára a játék nem szabályok betartása és nem verseny. De mi felnőttek azért társasozunk, kártyázunk velük lankadatlan, így torzítva bennük a játék jelentését.

Félreértés ne essék! Fontos dolog, hogy szabályokat tanuljon, hiszen közösségben élünk. Csak ez nem játék.

A fogyasztói társadalom gyártói leleményessége végtelennek látszik. Mindenféle dolog kapható az üzletekben, amikről azt állítják, hogy játékszer. Mindenféle holmi megvásárolható, ami nemcsak, hogy nem játékszer, de valójában a játék kibontakozását gátolja. A reklámok pedig azt súgják nekünk, hogy kutya rossz szülők vagyunk, ha pont ezt, pont most nem vásároljuk meg.

Az aprócska gyereknek elmagyarázzuk, hogy a játékban győzni szokás. Az győz, aki a legügyesebb, legokosabb. Ezek után, pedig csodálkozunk, amikor ennek szellemében cselekszik. Vagyis nem tartja be azokat a szabályokat, amiket nem is ért. Viszont győzni akar, mert ha anya, apa szerint a leg-leg győz, akkor az ő akar lenni. Mert ő tudja, hiszi, hogy ő a legjobb. És brutálisan ledorongolva és megalázva érzi magát, ha megkérjük, hogy ne csaljon. Ugye, értitek, hogy mi is történik ilyenkor?

Aztán nagyobb lesz, megtanulja a szabályokat, hellyel-közzel be is tartja őket, már nem kalózkirály és nem királylány többé, házi feladatot ír a megadott rend szerint, társasozik a családdal a szabályok szerint, sportversenyen indul, zenei versenyen vesz részt, pályázatokra küld rajzot stb. stb. Mi pedig csodálkozunk, hogy sápadt, túlterhelt, ideges, beteg.

Vajon hányszor kérdezzük meg a gyerekeinktől: játszottatok ma már?

Nos, a fentiek fényében nem csoda, ha elfelejtünk játszani.

Pedig a biztonságérzetünkhöz, az önbizalmunk stabilitásához, a belső békénkhez elengedhetetlenül fontos volna.

Ha nem éljük a saját életünket, akkor valakit másét éljük. És ettől bizony boldogtalannak érezzük magunkat. Ó, igen, a boldogság szó jelentését is jó eltorzítottuk, mert az mégiscsak kínos, hogy jaj, de boldogtalanok vagyunk. Illetve a boldogság fogalmát feltételekhez kötöttük. Boldogok vagyunk, ha párt találunk, gyermekünk lesz, szép lakásunk stb. stb. Mondjuk szerencse, hogy ebből legalább a lakásnak nem lesz megfelelési kényszere.

Abbahagyom a lapáttal fejbe csapkodást. Inkább arra kérlek benneteket, hogy játsszatok! Mindennap! Egy fűszállal, a kávé ízével, a kenyértésztával, a borsófőzelékkel. A saprűvel, az esőcseppekkel, mindennel. Csodálkozzatok rá minden apróságra! És élvezzétek a változást! Nem kell büszkének lenni rá, nem kell beszélni róla, csak hagyjátok, hogy időzzetek a pillanatban és örüljetek neki! Ez a játék.