Pikk és Pakk Csodaországban                                                                                          

                                                      Daninak és Katának

1. mese

Pikk és Pakk életre kel

Egy nyári kirándulás után történt az egész. Nagy csapat gyerek érkezett a kőbarlangba. A part melletti táborból jöttek. Meglehetősen unták magukat, szívesebben fürödtek volna a tóban, nem értették, miért kell itt lenniük. Egy kisfiú és egy kislány kissé hátramaradt és egy széndarabbal két pálcikaembert rajzolt a barlang falára. Egy pálcika kisfiút és egy pálcika kislányt. Még gyorsan elsuttogták a nevüket is - Pikk lett a lány és Pakk a fiú -, aztán menniük kellett tovább.

A kőbarlang falán ottmaradt hát Pikk és Pakk.

Varázserejű volt ez a nap. Léteznek csodanapok, amikor minden dolog, aminek neve van, életre kel.

Úgy történt, hogy a hűvös, félhomályos barlang falán, egyszercsak megmozdult valami. Nem volt különösebben látványos csoda, vagyis nem látszott annak. De Pikk életében azért elég nagy dolog volt. Életre kelt és pálcika szíve dobbanásával együtt kicsi teste is megmozdult.

Érezte Pakk jelenlétét, majd hirtelen meglátta a fiút. Odament hozzá, megérintette. Pakk ekkor mozdult meg, így kelt életre.

- Mi történt? – kérdezte

- Nem tudom - válaszolta Pikk – valami történt, és mi rajzokból élővé változtunk.

- És ez vajon miért és hogyan történt? – kérdezte a fiú

- Nem tudom. És nem is akarok gondolkodni rajta. Nekem tetszik ez az élet. Kíváncsi vagyok rá, fel akarom fedezni.

- Hát, azért én szeretném megérteni, hogyan is lettünk mi élők... – morfondírozott tovább Pakk.

- Jó, akkor te maradj itt. Én felfedező útra megyek.

Ezzel fürgén lemászott a barlang falán és a földre huppant. Nedves, nyirkos volt a padló. Furcsa érzés volt a falhoz képest. Pikk nekivágott az útnak. Egy különös, fényes folt hívogatta magához, már a magasból észrevette. Bár kicsi teste könnyen mozgott, a lába nagyon rövid volt, sok-sok lépést kellett megtennie a célig. Hopp, valami furcsa történt. Pikk lába valami ismeretlen dolgot tapasztalt. Hideg volt, körbefogta a talpát. Először megrémült, de miután megszokta örömmel lépett tovább. Bokáig körbefogta a hűs valami. Megbillent, de ügyesen egyensúlyozott, így nem esett el.

- Hű, ez nagyon izgalmas – gondolta.

Most óvatos játékba kezdett, egyik láb csúszik a másik után.

- Ez nagyon jó! Pakk, Pakk, gyere ide! Találtam egy játékot!

- Milyen játékot?

- Itt van egy valami, amiben csúszkálni lehet!

- Mi az a csúszkálni?

- Gyere ide, megmutatom!

- Jó, jövök! De hogyan?

- Mássz le a falon! Rengeteg kapaszkodó van rajta! Olyan mindenféle kiálló dolgok!

Pakk nagy nehezen lekecmergett. Elindult a kislány felé a hideg, nedves, anyagos talajon. Odaért Pikkhez, aki vígan csúszkált a kicsinyke pocsolyában.

- Ez egy pocsolya, víz van benne – szólt a fiú.

- Gyere be, olyan vicces!

- Piszkos leszek, nem megyek be. Különben is nem érek rá, mert gondolkodom. Csak azért jöttem ide, hogy hagyd abba a kiabálást.

- Ó, miért nem örülsz velem? – kérdezte csalódottan Pikk

- Mert gondolkodom, nem érek rá, mondtam.

- Pukkadj meg! Én akkor is élvezem – válaszolt a kislány és kimászott a vízből.

Lábai sárosak voltak, de szélesen mosolygott. Indult tovább a fényes folt felé. Gyalogolt a hideg földön, kicsit csúszott még a sáros lába, de ment előre rendületlenül.

Amikor odaért, azt hitte csoda történt. Ebben a foltban minden más volt. A talaj száraz volt és langyos.

- Ez a fény nagyon kellemes, körbefog, melenget – gondolta.

 Pikk boldog volt, táncolt, forgott a napfényben, ami  a tető egy nyílásán keresztül áradt be a barlangba.

- Pakk, Pakk, gyere ide!

- Már megint nem hagysz gondolkodni! Miért zavarsz?

- Nagyszerű dolgot találtam, gyere, nézd meg!

- Jövök, jövök – mormogta a fiú, miközben kikerülte a pocsolyát és indult a pörgő-forgó, ugráló kislány felé.

Amint a fénybe ért, hirtelen megváltozott minden. Itt meleg volt. Eddig észre sem vette, hogy fázik.

- Pikk ez tényleg jó – ismerte be.

A lány felé szaladt. Kergetőztek, bolondoztak,  és jól elfáradtak. Kacagva roskadtak le a langyos földre.

- Pakk, mi ez a fény?

- Ez a Nap. A Napból jön a fény és a meleg. Nem tudtam, hogy ez ilyen kellemes érzés. Köszönöm, hogy idehívtál és nem hagytál szomorúan, morcosan töprengeni – mondta a pálcikafiú.

De Pikk ezt már nem hallotta. A simogató napsugarak karjában elaludt. Pakk is behunyta a szemeit és álomba merült.

Csodálatos álmot láttak.

 

2. mese

Pikk és Pakk álma

 

Pikk ébredt elsőként. Valami nagyon nyomta az oldalát. Kinyitotta a szemét és megnyugodott, hogy csak Pakk keze az. A kisfiú mosolygott álmában, a kislány meg zsibbadt ébren. Kicsit mocorogni kezdett, hogy elgémberedett tagjaiba visszatérjen az élet, és persze azt sem bánta volna, ha a fiú felébred, mert nagyon fontos közlendője volt. A kemény padló alulról nyomta, Pakk keze meg felülről, a feje fölött a fényben apró porszemek táncoltak. Nagyon nagynak érezte a barlangot, sötétnek és nyomasztónak. A hosszú út, amit idáig megtett, szinte csak távoli emlék volt. Nem is szívesen gondolt rá, olyan hideg és sötét. Még a pocsolya emléke sem hozta lázba, bár az elég jó móka volt. Elvigyorodott, amikor a csúszkálásra gondolt. Végül a ficergés megtette a magáét, Pakk szeme felpattant.

- Azt álmodtam, hogy minden színes  és ez a ragyogó fény nemcsak ebben a körben érezhető, hanem mindenhol – szólalt meg azonnal.

- És olyan gyönyörűséges színek voltak, amiket elképzelni sem lehet – folytatta a kislány.

- És mindenhol nagyon jó illat lengett – mondta Pakk.

- És csoda dolgokat láttam – mesélt Pikk

- Hé, ez az én álmom, honnan tudsz róla? – kérdezte a fiú.

- Te honnan tudod az én álmomat? – válaszolt azonnal a kislány.

- Sajnálom, ez az én álmom – erősködött Pakk.

- Nem, az enyém – fordult pityergősre Pikk hangja. – Miért akarod elvenni az álmomat?

- Jaj, dehogyis akarom elvenni – Pakk kicsit megrémült a sírós hangtól – én csak elmeséltem neked, hogy mit álmodtam - simogatta meg Pikk haját.

- De azt én álmodtam – szipogott tovább a lányka.

- Na, várjunk csak egy kicsit! Mondd el, hogy miről álmodtál!

- Jó – suttogta Pikk. – Azt álmodtam, hogy egy óriási helyen voltunk, aminek nem volt teteje. Nagyon magasan végtelen, kék kakaóban tejszínhabok úsztak. A föld nem hideg volt, hanem zöld bársony takarta, amin színes, csodálatos valamik lengedeztek. És a levegő mozgott, mozgatta a hajamat. Csiklandozott mindenhol. Nagyon örültem, mesevilág volt.

- Figyelj, rám, Pikk! Ennek ugyan egy csöpp esélye sincs, ilyen nem lehet, de az a helyzet, hogy én ugyanezen a helyen voltam álmomban.

- És te is láttad azokat a furcsa hangszereket, amik a levegőben száguldoztak?

- Igen, láttam.  Azok a madarak.

- Ugye, milyen szép volt? – kérdezte Pikk.

- Igen, nagyon. De nem értem, hogy hogyan álmodhattuk ugyanazt – válaszolt a kisfiú.

- Hát, biztosan ez is a csoda része – merengett a lány – az is különös, hogy életre keltünk, azt sem érted – mosolygott Pakkra.

- Lehet, lehet, hogy Csodaországban vagyunk – nyugtatta meg a kislányt és saját magát is.

Hallgattak, merengtek, süttették magukat a napon. Nagy-nagy csend ereszkedett rájuk. Akkora nagy csend, hogy egy gyereklégy zümmögése is trombitaszólónak hangzott volna, ha lett volna ott bármi kettejükön kívül. Végül a pálcika kislány felsóhajtott.

- Mit gondolsz, létezik az a csodálatos világ? Vagy mindig aludnunk kell, ha látni akarjuk? – lehelte a halk kérdést.

- Biztosan létezik, különben nem tudnám a madarakat, a virágokat, meg a fákat – felelt a fiú.

- És hol van? Meg tudjuk találni igaziból is?

- Nem tudom, hol van. És azt sem, hogy meg tudjuk-e találni. De azért legalább megpróbálhatnánk – jelentette ki elszántan Pakk.

- Tényleg, tényleg, elmegyünk és megkeressük? – lelkendezett a lányka – Ez nagyszerű, juj, de jó! – ugrott fel örömében.

- Igen, elmegyünk. Ebben a barlangban hideg van és sötét. Sokkal jobban érezzük magunkat itt a fényben, de nem élhetünk egy fényfoltban. Főleg akkor nem, ha ilyen különös dolog történt velünk, hogy ugyanazt álmodtuk. Ha létezik ez a Csodaország, akkor biztosan megtaláljuk.

- Induljunk, most! Fussunk! – kiáltott fel Pikk.

Útra keltek hát. Nem volt könnyű a meleg fényből visszamenni a hidegbe. Kézenfogták egymást, ezzel bátorítva magukat. Azt sem tudták, hogy melyik irányba menjenek, láttak egy nagyon sötét foltot, arra indultak, mert a többi irányban a barlang fala sejlett. Félősen lépkedtek, ahogy egyre sötétebb lett. A hűvös, agyagos padló és nedves kipárolgása libabőrössé tette őket. Az első pocsolyát kikerülték, azonban a következőt nem vették észre időben és bizony beletrappoltak. Most nem esett jól a hideg víz. Gyorsan visszaléptek, a csúszkálás sem vonzotta egyiküket sem. Pikk odabújt Pakkhoz.

- Én félek – suttogta a fülébe

- Én is félek, de ki kell jutnunk innen valahogy, ahhoz pedig át kell kelnünk ezen a borzasztó sötétségen. Ha feladjuk, akkor sosem tudjuk meg, létezik-e Csodaország – vigasztalta a fiú.

- Jó, menjünk – szinte nem is mondta, csak gondolta Pikk.

Bátran folytatta hát útját a két kis pálcikagyerek. Egyre sötétebb lett és egyre hidegebb, de ők mentek rendületlenül.

Hirtelen megmozdult a levegő, és furcsa villanást láttak messze maguk előtt. Megijedtek, összebújtak.

- Pakk, mi volt ez? – kérdezte a kislány

- Pontosan nem tudom, de úgy érzem ez szél volt. És az a villanás azt jelzi, hogy valahol a közelben fény van. Gyere, menjünk, hátha véget ér ez a sötétség! – válaszolt Pakk.

Kicsit sietősebbre vették lépteiket, és mentek az előbb látott világosság felé.

 

 

3. mese

Kijut-e a két pálcikagyerek a fényre?

 

Pikk és Pakk rendületlenül gyalogolt, hogy az álmukban látott csodavilágot megkeressék. Bár apró lábaik, ahogy fáradtak, egyre lassabban érték a hideg, nyirkos földet. A mozgástól kimelegedtek, csak ezért nem fáztak a hűvös barlangban.

Hirtelen nagy feketeség tűnt fel előttük, bátran szorították egymás kezét, így koppantak neki valaminek.

- Aúúú, mi volt ez? - kiáltott fel a kislány.

- Nem tudom - dörgölte a fejét Pakk.

- Nagyon megütöttem magam – sírta el magát Pikk. – És most hogyan megyünk tovább? Hogy fogunk eljutni  a szépséges világba? – hüppögte

- Először is mutasd a fejed! Látni ugyan nem látom, de ha vérzik azt érzem – mondta komolyan a pálcikafiú. – Nincs nagyobb baj, csak nőtt rajta egy hupli, mindjárt elmúlik a fájdalom. Maradj itt, én megpróbálom kitalálni, hogyan jutunk itt át.

- Jó, de hogy fogsz megtalálni ebben a sötétben? – szipogta a kislány.

- Dúdolgass magadnak, azt hallom és visszatalálok – nyugtatta meg  a fiú.

Pikk leült a hideg, nyirkos földre. Hátát nekitámasztotta a valaminek. Annak a fekete, hideg és kemény tárgynak, ami útjukat állta és ami akkora fájdalmat okozott neki. Zsipp-zsupp, kenderzsupp... - dúdolgatta bátortalanul. Egyre jobban fázott. Alulról a nedves föld, hátulról a valami ontotta magából a hideget.

Ezalatt Pack, akinek szeme lassan hozzászokott a sötéthez, megpróbálta felmérni, mi is az a dolog és hogyan tudnának átjutni rajta. Eljutott a barlang egyik faláig. Sajnos, nem talált átjárót. Tapogatni kezdte a valamit. Hűvös volt, de a felszíne nem volt olyan rücskös, mint a barlang fala. Apró keze azért talált kapaszkodót. Olyan érzése volt, mintha valami szeleteket vágott volna ebből a kőből. Mert ez is kő, abban  biztos volt. Csak másfajta kő, mint a barlang. Elkapott egy kiálló peremet és igyekezett felhúzni magát. Hát, elsőre nem sikerült. Ekkor eszébe jutott, hogy a barlangfalon meg tud támaszkodni a lábaival. Nagy nehezen végül felkapaszkodott a kő tetejére. Megnyugodott, fényt látott a távolban, bár elég különös fényt. Folyton változott és mozgott, de legalább fény volt. Kicsit kifújta magát, míg óvatosan körbejárta a kő tetejét. Lekiabált Pikknek.

- Pikk, Pikk, ez egy kő, fent vagyok a tetején, gyere föl, te is!

A kislány már majdnem álomba énekelte magát az általa költött új szöveggel. Háj, báj, kutyamáj, ha elfújjuk majd nem fáj – dünnyögte a Zsipp-zsupp dallamára, miközben próbálta lüktető buksijáról lefújni a fájdalmat.

- Én nem tudok odamenni! Itt ülök és várlak. És énekelek, hogy megtalálj – válaszolt.

Pakk belátta, hogy vissza kell mennie a lányért. Ok nélkül nem mondana ekkora butaságokat. Azért remélte, hogy nem okozott maradandó megbutulást a sérülése, de ha egy bátor, kalandvágyó pálcikalány ilyet mond, akkor bizony segítségre szorul. Visszamászott hát Pikkhez.

- Gyere, segítek! – fogta kézen – Most már abbahagyhatod az éneklést, mert megtaláltalak. Menjünk erre egy kicsit, hátha akad egy átjáró ezen az oldalon. Én nem találtam a másikon.

Sajnos, nem találtak átjárót, de itt kicsit könnyebb volt felmászni. Pakk ment elöl, és amint megvetette a lábát, lehajolt, hogy segítsen a lánynak. Csak úgy feszültek az izmai, ahogy húzta felfelé. Végre a tetőn voltak.

- Látod, Pikk, ott a fény! – mutatta a kislánynak.

- Jaj, de jó, akkor mégis megtaláljuk Csodaországot! – éledt fel a lány. Örömében arról is elfeledkezett, hogy fáj a feje.

- Most már csak le kell jutnunk innen – mondta megkönnyebbülten Pakk.

Megnyugodott, hogy a kislány nem butult meg végleg. Elindultak lefelé. Lábukat felváltva támasztották a barlangfalához és a gonosz kőhöz – így nevezte el Pikk.

Aztán egyszercsak nem volt tovább. Nem találtak több kapaszkodót.

- Le kell ugranunk, Pikk – mondta a fiú. – Úgy számolom, nem lehetünk túl magasan, elég sokat másztunk már. Gyere, fogom a kezed. Ugrás! – kiáltotta.

Valóban nem voltak túl magasan és nem is estek a padlóra, így nem ütötték meg magukat, viszont annál jobban megijedtek. Valami puhára, de szúrósra érkeztek, ami ráadásul hirtelen megmozdult.

- Juj!- tapogatta a hátsó felét Pikk – Most örüljek, hogy lent vagyunk, vagy féljek attól, hogy mozog a padló? – kérdezte a fiút.

Amit padlónak hittek újra megmozdult, így a két pálcikagyerek legurult róla és döbbenten tapasztalták, hogy süppedős talajon állnak és körbeveszi őket hat gombszem, három fekete, nedves orr és három szájból fújnak rájuk. Inkább mulatságos volt mint félelmetes, így Pikk azonnal, érdeklődve fordult feléjük.

- Pikk a nevem. Ti kik vagytok? Ti vagytok a szél?

- Mennyei almaszósz, hogy lehetsz ennyire buta! Süngyerekek vagyunk nem a szél! – mondta egyikük.

- És nagy szerencsétek, hogy a mamánk ma nappal is elment itthonról!

- Nagyon félelmetes tüskéi vannak, jól felnyársalt volna benneteket!

- Nem szereti, ha ránk esnek – licitáltak egymásra a sünik, akik soha nem vallották volna be, hogy mennyire megijedtek.

- Elnézést kérünk, nem akartunk bántani benneteket . Az én nevem Pakk és azt a világot keressük, ahol minden színes, világos van és meleg– vette át a szót Pakk.

- Ha azt hiszed, hogy te bántani tudsz minket, akkor nagggyon nagyot tévedsz – hepciáskodott az egyik süngyerek.

- Hagyd abba Simi! – szólt rá a testvére – Senki sem akar bántani, légy kedves a vendégekkel, ha váratlanul estek be, akkor is! A mi nevünk Simi, Samu és Sámuel – mutatta be magukat Samu.

- Útba tudsz minket igazítani? – kérdezte Pakk.

- Igen. Mindig menjetek egyenesen a mozgó fény felé! Ott van a barlang kijárata, biztosan arrafelé van, amit kerestek. De vigyetek magatokkal csónakot, mert van egy nagy víz, amin át kell jutnotok – mondta Samu, azzal egy falevelet nyújtott Pikk és Pakk felé.

- Köszönjük, hogy segítettetek, indulnunk kell! - mondta a pálcikafiú

- Köszönjük a csónakot! – mosolygott rájuk Pikk.

- Nagyon szívesen! Jó utat! – búcsúztak a süngyerekek.

Pikk és Pakk elindult a fény felé, és bár nagyon fáradtak voltak, lelkesen cipelték a süniktől kapott levélcsónakot.

 

 

4. mese

Pikk és Pakk átkel a nagy vízen

A két pálcikagyerek folytatta útját, most már egy falevelet cipelve. Pikk olyan jókedvre kerekedett, hogy azt is elfelejtette, hogy púp van a fején.

Nem volt könnyű dolguk a levéllel. Igaz, hogy nem volt nehéz, de nagyon nagy volt a két gyerekhez képest. Eleinte Pakk ment elöl, középen a levél, amit hátul Pikk tartott. Addig nem is volt gond, míg el nem fáradt a kezük. Pakk meresztette  szemeit a félhomályban, minden akadályt elkerülve igyekezett kifelé. Jó darab utat maguk mögött hagytak már, ám kénytelenek voltak pihenőt tartani. Karjuk teljesen elzsibbadt a cipekedéstől. Óvatosan letették a levélcsónakot, majd maguk is mellérogytak a hideg földre.

- Jaj, teljesen elgémberedett a karom! – panaszkodott Pikk –, meg a hátam is – nyavalygott tovább.

- Én is elfáradtam, de tovább kell mennünk! – mondta a kisfiú. – Gyere, tornáztassuk meg a kezünket!

- Akkor jobb lesz? – kérdezte a lány.

- Sokkal jobb - mondta bölcsen Pakk.

Tornáztattak. Először jól kifeszítették az ujjaikat, majd ökölbe szorították kis mancsukat. Utána virágosat játszottak. Kitárták az ujjaikat, aztán kinyújtott ujjacskáikat összezárták, ahogy a virág becsukódik éjszakára.

- Figyelj, Pakk, az én virágom nagyon álmos, gyorsan összecsukódik, hogy tudjon aludni – mutatta Pikk.

- A virágoknak lassan kell becsukódniuk, különben a bogárkák nem tudnak kimászni belőlük. És akkor egész éjjel be lesznek zárva, azt pedig nem szereti senki – válaszolt a fiú.

- Az én kezem, most lepke lesz! – újságolta a lány. – Nézd csak!

Kicsi tenyereit egymáshoz szorította, majd úgy tárta őket ki-be, ahogy egy pillangó mozgatja a szárnyait.

- Nagyon óvatosan kell csinálni, mert ha hangosan csattan a kezed, akkor elrepül a lepke! – intette óva a fiút.

- Jaj, de vicces vagy, hiszen te vagy a lepke - nevetett a fiú.

Kacagva reptették a kezüket, majd nyújtózkodtak. Nem állva, dehogyis! Fekve. Azt képzelték, hogy vitorlák, amiket hol kifeszít a szél, hogy pedig elernyednek, ha épp szélcsend van. A játék közben kipihenték magukat annyira, hogy újra elinduljanak. Most Pikk ment elöl, középen a hajó, hátul a kisfiú.

Nahát, a kislány olyan figyelmetlen volt, hogy szegény Pakk alig győzött megállni a lábán. Vagy kavicsos útra vezette, amikben lépten-nyomon megbotlott, hiszen a csónaktól nem látott, vagy sáros nyomon mentek, ahol meg össze-visszacsúszkált a lába. Végül a lány szó nélkül megállt, még jó, hogy Pakk nem ejtette el a levélhajót, mert megérkeztek a nagy vízhez.

Pakk kicsit dühös volt. Összeszedte erejét, hogy kedvesen elmondja a lánynak, hogy várjon egy kicsit, ő elmegy körülnézni.

Pikk lecsücsült a víz partján. Kicsit kifújta magát, aztán unatkozni kezdett. A földet nagyon hidegnek érezte, így felállt és járkálni kezdett. Ahogy mendegélt a talaj hirtelen süppedőssé változott. Nem csúszott mint a pocsolya, hanem léptei alatt kicsit benyomódott. Ezzel eljátszott egy darabig, várta, hogy Pakk visszajöjjön, de egyelőre sehol, senki.

Persze, hogy nem. Pakk elsétált a víz mentén, míg talált egy nagy követ. Felmászott rá, hogy körbekémleljen, vajon mekkora is ez a víz, ami az útjukat állja. Hát, nem volt kicsi... Óriási pocsolya volt a víz. Pakk csak remélni tudta, hogy baj nélkül átevickélnek rajta. Utána kicsit még elüldögélt a hűvös kövön, fájó lábát tapogatta, amit bizony több helyen felsértettek a kövek, amikbe belerúgott. Azon gondolkozott, hogy milyen furcsa, hogy Pikk az egyik pillanatban erős és okos, a másikban meg kifejezetten idegesítő. Úgy érezte, hogy nehéz neki mindig a lányra figyelni és hozzáigazodni. Aztán belátta, hogy a közös álmuk nyomán közös az útjuk és az is eszébe jutott, hogy milyen türelmes volt vele, amikor ő volt rosszkedvű. Ettől megnyugodott és visszaindult.

Még szerencse, mert Pikk közben, megunva a várakozást, a vízben keresett szórakozást. Először csak beletapicskolt a lábaival, élvezte, ahogy körülöleli a lábát a hűvös érzés, aztán ugrándozni kezdett, élvezte ahogy ezer felé fröccsennek az apró cseppek. Közben egyre beljebb merészkedett, tetszett neki, ahogy egyre magasabbra ér a víz. És ekkor történt a baj. Ugrándozás közben megcsúszott és elesett. Ijedtében akkorát kortyolt a koszos pocsolyából, hogy alig bírt partra kecmeregni. Köhögött, köpködött és kapkodta a levegőt, amikor Pakk odaért.

- Mi történt veled? – kérdezte aggódva.

- Bele..., beleestem a vízbe – köhögte a lány.

- És mégis hogyan estél be a partról?

- Belementem ugrándozni, és megcsúsztam, és elestem – mondta halkan Pikk.

- Azért el tudunk indulni? – nézett rá, kissé szemrehányóan.

- Igen, persze, menjünk – felelt a kislány.

- Akkor vízre kell tennünk a csónakot. Gyere, segíts!

Behúzták a levelet a pocsolyába, majd megpróbáltak ráülni. Még jó, hogy Pikk már eleve vizes volt. Így csak Pakknak esett rosszul, amikor belefordult a vízbe. Nem volt könnyű ráülni a levélhajóra. Hol erre billent, hol arra. Amikor végre stabilan tartották magukat, akkor rájöttek, hogy így meg nem tudnak evezni. Végül sikerült elhelyezkedniük úgy, hogy kicsi karjaik beleérjenek a vízbe.

És elindultak. Pakk ült elöl, a kislány hátul. A nagy koncentrálástól elszótlanodtak. Meg fáztak is, hiszen vizesek voltak, a barlang pedig hűvös. Alattuk ringott a csónak, karjuk evezett rendületlenül.

Ekkor egy fekete árny tűnt fel a távolban, és jött egyre közelebb. Gyorsabban jött, mint ahogy ők haladtak. A csónak mozgása felerősödött, annyira felerősödött, hogy már nem eveztek, csak kapaszkodtak. Egyszerre két szem tűnt fel a csónak előtt.

- Jaj, elsodorsz bennünket! – kiáltott fel Pikk.

- Hol vagytok, kik vagytok? – kérdezte kissé rémülten Sün mama, mert ő volt az, éppen hazatérőben a fiaihoz.

- Itt vagyunk az orrod előtt a levélhajóban – szólalt meg Pakk is.

Sün mama megkönnyebbülten vette észre a pálcikagyerekeket. Fellélegzett, hiszen két ilyen kis satnya figura biztosan nem bántotta otthon hagyott fiacskáit.

- Én Pikk vagyok, ő meg Pakk – csivitelte a kislány – Te vagy a süngyerekek anyukája?

- Igen, én. Szóval találkoztatok velük? – kérdezte.

- Igen, tőlük kaptuk ezt a csónakot. Nagyon kedvesek. – válaszolt Pakk. – Kérlek, igazíts útba minket! Azt a helyet keressük, ahol mindig fény van és meleg.

- Hamarosan partot értek, aztán menjetek csak egyenesen előre. Egy kanyar után meglátjátok a barlang kijáratát. Vagy bejáratát... – gondolkodott el. - Amikor én jöttem, akkor a bejárata volt, de ha ti mentek, akkor a kijárata lesz. – morfondírozott tovább.

- Köszönjük az útbaigazítást!

- Várjatok, segítek egy kicsit, kapaszkodjatok meg jól! – szólt Sün mama, és orrával hatalmasat lökött a picinyke hajón.

A pálcikagyerekekbe beleszorult a szó annyira gyorsan mentek. Mikor lassulni kezdett a csónak, majd végül partot ért, kiabálva szaladtak tovább. A kanyarig meg sem álltak, itt már könnyebben haladtak, mert jóval több volt a fény. A levegő is melegebb volt és különös illatok vegyültek bele.

Ahogy a kanyarba értek, még a lélegzetük is elakadt. Valami csodálatos dolgot pillantottak meg. Színes volt. Zöld színű. És lágyan mozgott a fényben. A gyerekek most először láttak zöld színt. Megszorították egymás kezét, és futni kezdtek a ki-bejárat felé.

 

5. mese

Pikk és Pakk Csodaországba ér

A két pálcikagyerek a barlang kijáratáig szaladt. Most nem érezték azt sem, hogy sokkal melegebb a levegő, különben is kicsit izzadtak voltak a futástól. A gyönyörű zöld susogás teljesen elvarázsolta őket.

Elakadó lélegzettel léptek át a zöld függönyön. Káprázatos világ tárult a szemük elé. Először meg sem tudtak szólalni az élménytől. A színek olyan kavalkádja fogadta őket, amihez képest az álmuk megfakult falikárpit volt csak.

Pikk és Pakk csak nézett és ámult.

A fejük felett tényleg kék kakaóban úsztak tejszínhab kupacok, lábuk különös meleg talajt érintett, ami kellemesen csiklandós érzést adott. Távolabb valóban zöld bársony borított mindent. A levegő repülő hangszerei szimfóniát zengtek, szeretően ölelte őket és borzolta hajukat a nyári szellő.

És olyan, de olyan nagy fényességben voltak, hogy kicsi szemük pislogott egy darabig, míg hozzászokott.

Egymásra néztek, mindkettejük arcán ragyogott az öröm: Megtaláltuk.

Pikk pörögni és forogni kezdett, és boldogan kántálta:

- Csodaországban vagyok, Csodaországban vagyoooooook!

Aztán szaladgálni kezdett, megérintve minden kavicsot, fűszálat, fadarabot. Lelkendezésének egy szúrós növény felfedezése vetett végett.

- Aúúúú! Pakk ez a valami bántott! – kiáltott fel fájdalmasan, a kezét rázogatva.

- Ez egy szúrós bogáncsvirág – állapította meg a fiú. – Ne aggódj, mindjárt elmúlik. Óvatosabbnak kellene lenned! – intette a lánykát.

- Óvatosabb leszek, megígérem. De nem könnyű megtenni. Legszívesebben magamhoz ölelnék mindent, olyan csodaszép.

- Igen, gyönyörű itt – vallotta be a fiú.

- Menjünk tovább, ki tudja mennyi varázslatos dolog vár még ránk!

- Pikk, nem mehetünk most tovább!

- Jaj, dehogynem, miért vagy ilyen komoly? – kérdezte a kislány.

- Azért, mert épp az imént derült ki, hogy vannak itt veszélyek is. Azonkívül halálosan fáradtak vagyunk, akkor is, ha most az örömtől nem érezzük. Kell keresnünk egy biztonságos helyet éjszakára. Vagy visszamenjünk a barlangba?

- Nem. Soha többet nem akarok visszamenni abba a sötétbe. Itt akarok maradni Csodaországban – toppantotta határozottan Pikk. – Mi az az éjszaka? – bökte ki aztán, mert ezt nem értette.

- Az a nagy sárga tányér az égen, a Nap. Belőle jön a fény. És a Nap mindennap elmegy néhány órára, és akkor itt Csodaországban is sötét van.

- Teljesen sötét? – álmélkodott a kislány.

- Nem teljesen, mert van a Napnak egy barátja, a Hold. Őt küldi ide, amikor neki dolga van. – válaszolt a fiú.

- Ez butaság. Ha már van egy ilyen barátja, akkor miért nem őt küldi el, hogy intézze el a dolgokat? Akkor nyugodtan itt maradhatna és nem lenne sötét. – jelentette ki Pikk.

- Nem tudom. Nem tudom, hogy miért van így, csak azt tudom, hogy éjszaka idején sötét van és a Hold figyel az égen, nappal meg itt a Nap és világos minden – válaszolt a kisfiú.

- Ezt meg kell tudnunk valakitől – szólt határozottan a pálcikalány, majd elgondolkodva folytatta - szóval itt is sötét lesz majd?

- Igen, aztán reggel megint világos – mondta a fiú.

- És az az éjszaka félelmetes? – kérdezte Pikk.

- Nem, nem félelmetes, csak akkor lehűl a levegő és akár egy zivatar is jöhet.

- Hát az meg mi a csuda? Veszélyes dolog? Megesz bennünket? Az jobban fáj, mint amikor beütöttem a fejemet? – kezdte a végtelen kérdezősködést a kislány

- Jaj, hagyd abba ezt a kérdés-záport! – szakította félbe Pakk. – A zivatar azt jelenti, hogy feltámad a szél, nagyon erősen fúj, aztán eső esik. Azok a tejszínhabtornyok az égen néha elsötétülnek és víz potyog belőlük. Úgy hívják őket, hogy felhő.

- Jaj, de szép neve van – örült Pikk – És miért baj a zivatar? A szél kellemes, a vízcseppek viccesek.

- De ha együtt jön a kettő, és a szél nagyon erősen fúj, akkor nagyon hideg van. Ha sokáig vagy hidegben és csupa víz vagy, akkor könnyen megfázol. Ezért kell egy rejtekhelyet találnunk, ahová bebújhatunk szükség esetén – magyarázta a pálcikafiú.

- Ha te mondod... – felelt a lány – Hogyan kell ilyen helyet keresni?

- Gyere, megmutatom! – fogta kézen Pakk a kislányt.

Felkerekedtek hát búvóhelyet keresni. A barlanghoz vezető út, ami ugye a barlangtól vezető út is, meleg volt és poros. Pikk nagyon élvezte, ahogy beletoppant a porba. Az ösvény egy kicsiny tisztáson keresztül vezett be az erdőbe. Nem volt ez sűrű, sötét erdő, inkább csak egy kis liget.

A tisztáson a fűben gyönyörű virágok nyíltak. A pálcikagyerekek nagyon elégedettek voltak Csodaország berendezésével.  Pikk szeretett volna megölelni mindenegyes virágot, így olyan lassan ment, hogy Pakk megelégelte a dolgot.

- Figyelj, Pikk! Te maradj itt, beszélgess a virágokkal, én meg keresek egy alkalmas odút. De ne menj messze, mert akkor nem talállak meg!

A kislány megígérte, hogy nem kószál el, a fiú pedig a fák felé vette az irányt. Nehezen haladt. Átverekedte magát egy ágkupacon, kikerült néhány pocsolyát. Az első bokor aljában megpillantott egy eldobott bakancsot, melynek orrán hatalmas lyuk tátongott. Odament, előbb óvatosan körüljárta, megbökdöste egy bottal. Tudni akarta nem veszélyes-e. Mivel a cipő továbbra is békésen hevert, még közelebb merészkedett, és belesett a lukon. A bakancs üres volt és elég tágasnak látszott. Pakk úgy gondolta, hogy egyelőre megfelel búvóhelynek. Azért bemászott, hogy biztosan ne érje őket meglepetés. Belülről is biztonságosnak találta. Kimászott hát a résen, és szembe találta magát egy rigóval. Kicsit megszeppent.

- Elnézést, tiéd ez a cipő? – kérdezte kissé idétlenül.

- Már hogy lenne az enyém? – csodálkozott a madár. – Láttál te már rigót bakancsban?

- Nem, nem láttam, de az a helyzet, hogy te vagy az első rigó, akivel találkozom – szólt Pakk kissé nyugodtabban.

- Hát, hol éltél te eddig, hogy nem ismersz bennünket? – kérdezte kicsit kétkedve a rigó.

- Véletlenül keltem életre ma délelőtt, ebben a barlangban – mondta az igazat a fiú.

- Hmm, érdekes... – vélte a madár.

- A nevem Pakk – szólt a fiú.

- Rigoletto, de szólíts csak Lettinek – viszonozta a bemutatkozást a madár. – Mit keresel ebben az ócska bakancsban?

- Búvóhelyet akarok találni éjszakára. Ez a bakancs megfelelő helynek látszik.

- Huzatos. Nagyon huzatos. Ez egy cúgos cipő – mondta Letti – mutatok neked egy tökéletes éjjeli szállást. Gyere csak velem!

- Nem mehetek messzire, mert a barátomat a réten hagytam – mondta bánatosan Pakk.

- Aha, ő az a kerge tündér, aki a virágokkal táncol? Láttam az előbb – szólt a madár.

- Minden bizonnyal ő az. Tudod ő ilyen táncolós. Ha nagyon boldog, akkor táncol. Kedves lány. – mentegetőzött a fiú.

- Nem kell messze mennünk, itt van a harmadik fa alatt.  Egy biztonságos, száraz odú.

- Jó, nézzük meg. Köszönöm a segítséged!

Azzal a rigó és Pakk elindult az odú felé.

 

6. mese

Pikk táncol a virágokkal

A kislányt teljesen elvarázsolta a színek kavalkádja. Úgy érezte, ébren álmodik.

Hálás volt Pakknak, hogy nélküle ment szállást keresni.

Csak állt és csodálta a tisztást. Hozzá képest minden óriási volt. A fűszálak fölé tornyosuló virágok, olyanok voltak, mint strandon a napernyők. Lehuppant egy magasabban fekvő fűcsomóra és ámuldozott.

Látott egy sárga virágot, mely borzasan meredt az ég felé. Nagyon mulatságos volt. Megpróbálta elképzelni, milyen érzés lehet, ha valaki ennyire sárga. Öröm járta át, nagyon kellemesnek találta ezt az állapotot. Kacagva dőlt a fűbe, szétvetve karjait.

Ekkor meglátta a nagy kékséget. A tejszínhabokkal. Beleveszett kicsit a gyönyörű árnyalatokba. Hogy ez mennyire kék! – gondolta. A felhőkben meséket látott. Óriási víziló úszott egy még hatalmasabb egérke felé.

- Jó napot! – mondta dörrenő hangon a víziló.

- Jó..., jó napot – cincogta halkan az egérke.

- Hová, merre tart hatalmasságod? – kérdezte Víziló úr.

- Ha..., hatalmasságom??? Azt kérdezte, hatalmasságom? De hát én egy csöpp kis egérke vagyok.

- Ha-ha-ha – mennydörgött a válasz -, méghogy csöppnyi. Uram, önnek a szemfoga nagyobb, mint én!

- Té... tényleg? Biztos ön ebben? – jött a cincogás.

- Hát már hogyne lennék biztos? Hiszen látom! – harsogta a víziló.

- De ön egy víziló, sokkal nagyobb, mint én. Én csak egy kisegér vagyok.

- Ne viccelődjön már velem hatalmasságod! Ön a hatalmas egér, csekélységem pedig egy apró kis víziló csupán – rezgett a válasz.

- Ugyanmár, hiszen hallja, hogy a hangom is milyen vékonyka.

- Azt éppen hallom, de azon könnyen segíthetünk – válaszolt Víziló úr.

- Tényleg? Ön tud nekem segíteni, netán ismer valamiféle varázslatot? – érdeklődött a hegynyi egérke.

- Varázslatnak nem varázslat, de működik. Mondja szépen ÁÁÁÁ!

- ÁÁÁÁÁÁ

- Jaj, nem így, nem orvosnál van. Csinálja úgy, mintha énekelne.

- ÁÁÁÁÁÁ – cincogta egerünk.

- Na, így már jobb. Most próbálja mélyebben!

- ÁÁÁÁÁ

- Még mélyebben!

- ÁÁÁÁ

- Ez még mindig nem az igazi. Meg tudná tenni, hogy hatalmas mancsát a mellkasára teszi? Így ni, mutatom. Na, most próbálja úgy, hogy érezze, hogy rezeg a mancsa alatt a hang.

- ÁÁÁÁÁ

- Ó, ugye, ön is hallja a különbséget.

- Uram, maga egy varázsló! Vízivarázsló, vagy varázsvíziló.

- Mondtam, hogy sikerülni fog. Gyakorolja sokat, egyre nagyobb lesz az a hang. Csak arra vigyázzon, nehogy mennydörgéssé váljon, mert akkor bizony megázunk. A viszontlátásra!

- Viszontlátásra – felelt az egér.

Pikk gurgulázott a nevetéstől. Micsoda világ, mesék úsznak az égen! Boldog volt. Úgy határozott, hogy nem mesél többet magának, majd akkor, ha a kisfiú is itt lesz, úgy még mulatságosabb lesz a dolog.

Felült, a sok harsány színű virág között megpillantott egy szerény kis fehér szirmút. Felpattant és odasietett hozzá.

- Pikk a nevem. Te ki vagy? – kérdezte

- Az én nevem Pipitér – válaszolt nagyon kedvesen a virág.

- Ó, de szép neved van. Úgy kezdődik, mint az enyém – mondta Pikk.

- Kedves vagy. Nekem is tetszik a neved. Te is hallottad, ahogy az egér és a víziló beszélgetett?

- Tényleg beszélgettek? Azt hittem, csak én találtam ki az egészet – szólt megrökönyödve a kislány.

- Persze, hogy beszélgettek. Lehet, hogy te találtad ki, de én is hallottam. Valahogy furcsán van ez. Ha igazán, de igazán benne vagy egy történetben, akkor azt mások is érzik.

- Hű, ezt nem tudtam – mondta a kislány.

- Tudod, mi sokat mesélünk egymásnak, magunknak. A táncon kívül ez az egyetlen szórakozásunk. Mi nem tudunk innen elmozdulni, csak azt láthatjuk, ami a közelünkbe jön. Így aztán nézzük, mi történik az égen és mesélünk róla – magyarázta a virág.

- Sajnálom, hogy nem tudtok járni – szólt Pikk. – Megtanítanál táncolni? – kérdezte aztán.

- Persze, nagyon szívesen. Táncolni úgy kell, hogy lebegteted magad a szélben. Ha pedig nincs szél, akkor képzelsz magadnak. Kitárod a karod és csak hagyod, hogy vezessen a szellő.

Pikk kitárta karjait, becsukta a szemét és próbált a szélre figyelni. Lassan megmozdultak kicsi kezei, hullámzott a teste. Nagyon jó érzés volt. Ringatózott az áramlásban. A virág csendesen gyönyörködött benne, majd megszólalt.

- Ugye, milyen egyszerű?

De Pikk nem válaszolt. Lassan lábacskái is megmozdultak, forogni kezdett, hajladozott. Lebegett. A virág szája tátva maradt a csodálkozástól. Ilyen szépet még sosem látott. Pikk hirtelen kinyitotta a szemét és kacagni kezdett.

- Ez tényleg csodálatos – kiabált boldogan. – Milyen gyönyörű dolgok vannak itt Csodaországban!

- Kedves Pikk, én még sosem táncoltam így, mert nem tudok, de igazán nagy örömöt okoztál nekem azzal, hogy láthattam. – mondta hálásan a virág.

- Ó, te szegény, pedig az volt a legjobb, mikor foroghattam.

- Láttam az arcodon – felelt a pipitér.

- Tudod mit? Megpróbálok helyetted is mozogni. Táncoljunk együtt! – állt elő Pikk az ötlettel.

- Nehezen tudom elképzelni, de táncoljunk! – szólt a kis fehér virág.

Táncolni kezdtek. A virág levelei kecsesen ringtak a szélben, Pikk megfogta őket, figyelt rá, majd ő is megmozdult. Együtt úsztak, lengedeztek. Pikk körbeforgott a virág körül, apró kezeivel meg-megsimítva a leveleit. A többi virág döbbenten nézte táncukat. Aztán automatikusan ők is táncba kezdtek. Pikk észre sem vette, hogy már rég elhagyta a pipitért és már a mező összes színes csodájával együtt mozog. Hol itt, hol ott érintve őket.

Ekkor ért vissza Pakk a rigóval. Ahogy jöttek lefelé a lejtőn, hirtelen tárult a szemük elé a látvány. Mindkettejüknek földbe gyökerezett a lába. Ekkora csodát még nem láttak. Ringott, hullámzott a kicsiny tisztás, a virágok különös-áttetsző színűvé változtak, közöttük pedig egy apró fekete alak forgott, lágyan érintve levelüket, szirmaikat. Pakk egyszercsak meghallotta a muzsikát. Gyönyörű volt. A kis rét tiszta esszenciája. Ránézett a rigóra és látta, hogy ő is hallja. Boldogság töltötte el őket.

Pikk hirtelen kacagva hanyatt vetette magát a pipitér mellett.

- Jaj, de jó volt! Ugye, hogy tudsz velem táncolni? – kérdezte nevetve.

- Kislány, te nemcsak velem táncoltál, hanem az egész világgal – szólt kissé fátyolos hangon a virág. – Olyan csodát mutattál nekünk, amiről elképzelni sem tudtuk, hogy létezik.

- Igen, igen gyönyörűséges volt! – kapcsolódott be a többi virág is nevetve.

Boldogan hullámzott a mező, most már a jókedvüktől. Pakk és a rigó a kislány felé indult. A feladatukat teljesítették, csodát is láttak. Tényleg nagyszerű ez a világ! – gondolták.

 

 

7. mese

Éjszaka a búvóhelyen

 

Pakk és a rigó a kislányhoz ért.

- Pikk, hadd mutassam be új ismerősömet. Rigoletto, Letti – mutatta be udvariasan a madarat a fiú.

- Örvendek. Gyönyörűen táncoltál – nyújtotta szárnyát a madár.

- Én is örülök – mondta a kislány. – Ő pedig itt Pipitér. Ő tanított táncolni – mutatott a szerény virágra Pikk.

- Üdvözöllek benneteket! – szólt a pipitér – El kell búcsúznunk. Közeledik az este, ilyenkor én becsukódom. De szívesen találkozom veletek holnap – mondta. – Talán táncolunk megint...

- A viszontlátásra – búcsúztak tőle.

A kicsi virág szirmai lassan csukódni kezdtek. A gyerekek és a rigó pedig elindult az odú felé. Elfáradtak. Most érezték csak, hogy mennyire. A rigó készségesen segített Pikknek átkelni a nagyobb akadályokon.

- Gyertek, mutatok nektek valamit! Nem kell messzire mennünk. Bizonyára megéheztetek, odavezetlek benneteket, ahol a legfinomabb szamóca terem.

Kicsit jobb felé vették az irányt, a csalitosba. Eddig észre sem vették, hogy megéheztek, annyi izgalmas esemény történt. A harmadik bokor alján, két hatalmas csiperke gomba állt őrt a szamócás előtt. Pikk és Pakk most látott először gyümölcsöt, az élénkpiros szamócaszemek harsányan pompáztak a zöld háttér előtt. Illatuk messziről érződött. A pálcikagyerekek szájában összefutott a nyál. Letéptek egy-egy szemet és élvezettel beleharaptak. Elképesztő világra tárult ajtó. Szamócaíz. Édes, csipetnyi fanyarsággal, benne a napsütötte erdő élménye. Ez volt az első íz, amit tapasztaltak. Megszólalni nem bírtak. Egyrészt tele volt a szájuk, másrészt elragadta őket az édes csoda. Pukkadásig ették magukat, mikor alkonyodni kezdett.

- Ideje indulnunk – jelezte a rigó – gyorsan beáll a sötétség és még kicsit kényelmesebbé kell tennünk a kuckótokat!

A két kis figura szótlanul indult. Nagyon fáradtak voltak a rengeteg élménytől. Hamar odaértek az odúhoz. Pakk örömmel mutatta a kislánynak a helyet. Kellemes, tágas volt a fa tövében lévő üreg. Korhadó fa és földszag terjengett benne. A bejárati nyílás nem volt túl nagy, így nem kellett veszélyes betolakodóktól tartaniuk. A talajszintnél magasabban feküdt, de szerencsére a fa gyökerei kényelmes lépcsősorba rendeződtek előtte. Két kisebb nyílása is volt, így elegendő fény hatolt be. Pikk kíváncsian ugrott le az ajtóból.

- Ó, ez nagyon kellemes! Tetszik nekem ez a szállás! – nézett körbe.

- Nem ártana valami kényelmes fekvőhelyről gondoskodni – szólt a rigó, aki nagyon fontosnak érezte magát attól, hogy kalauzolja és segíti a gyerekeket.

- Az tényleg jó lenne! – gondolta végig Pakk.

- Gyertek, néhány pitypang már bóbitát növesztett, biztos szívesen adnak néhány pihét. Azon kényelmes fekvés esik. Én pedig hozok nektek száraz fakérget, amiből ágyat készítünk.

Kimásztak hát, és visszaindultak a mezőre. A pitypangok szerencsére még nem csukódtak be teljesen, és szívesen segítettek. Sőt, egy százszorszép felajánlott néhány szirmot, hogy még kényelmesebb legyen az alvóhely, egy pipitér pedig elhervadt virágainak sárga porzóját kínálta fel párnának. Úgy felpakolt a két kis pálcikagyerek, hogy alig bírtak hazamenni. Hónuk alatt a kamillapárna, kezükben, mint a luftballon ringtak a pitypang bóbiták és a százszorszép fejek.

Mire új otthonukhoz értek, a rigó már elhelyezte a fakéregből lecsípett ágyakat. A gyerekek puha fekhelyet készítettek a virágok ajándékaiból. Búcsúzóul a rigó meglepte őket két szép szárnytollal, hogy legyen takarójuk, ha hűvös az éjszaka.

- Kedves Letti, köszönjük a segítségedet! Ugye, eljössz holnap is? – kérdezték a madarat.

- Természetesen számíthattok rám. Sok munka van még az odútokkal, és rengeteg hely vár arra, hogy felfedezzétek. Jövök és kalauzollak benneteket – mondta a rigó, azzal elrepült.

Pikk nagyra nyílt szemekkel nézett utána, aztán nyugovóra tértek. Ágyuk kényelmes volt, puha fészek. De elaludni nem sikerült azonnal. Keringtek bennük az átélt kalandok.

- Pakk, csoda szép ez a világ. Örülök, hogy életre keltünk – szólalt meg a kislány.

- Én is örülök. Mennyi minden történt azóta, hogy lemásztunk a falról! – válaszolt a fiú – Emlékszel, hogy milyen hideg és sötét volt a barlang? – kérdezte.

- Igen, emlékszem, bár úgy érzem, mintha ezer éve lett volna – mondta Pikk – Te, Pakk, hogy lehet az, hogy itt Csodaországban másképp van sötét, mint a barlangban?

- Nem tudom. Itt kellemes sötétség van, ott nem volt jó – gondolkodott a fiú.

Pikk kimászott az ágyból és kinézett az ablaknyíláson.

- Gyere ide! – fordult a kisfiúhoz – Megtaláltam a magyarázatot, hogy itt miért világos a sötétség – mondta izgatottan. – Világító pöttyök vannak az égen!

- Azok a csillagok – ment Pakk is az ablakhoz.

- De szép nevük van! – mosolygott a lány. – Szeretem a csillagokat is – mondta halkan, és apró fejét a párkányra hajtotta.

- Menjünk aludni, nehéz nap van mögöttünk, ne aludj ülve! Kényelmesebb, ha lefekszel! – kísérte az ágyhoz a már félig alvó kislányt Pakk.

Betakarta a rigótollal, bebújt a saját ágyába és aludtak reggelig.

 

 

8. mese

Pikk és Pakk első találkozása egy erdőlakóval

A két gyerek madárcsicsergésre ébredt. Nagyot nyújtóztak, majd mosolyogva ugrottak ki az ágyból.

- Pakk, nagyon szeretek Csodaországban felébredni! – szólt a kislány.

Kiléptek a reggeli fénybe. Éhesek voltak, hát indultak a szamócákhoz. A rét felé mentek, mert üdvözölni akarták virágbarátaikat, még egyszer megköszönve nekik puha, kényelmes pihenőhelyüket. Ahogy a fűszálak közé léptek nagy adag víz zúdult a nyakukba. Kicsit meglepődtek, erre igazán nem számítottak. Meglepődve tapasztalták, hogy a víz hűvös és friss illatú. Most találkoztak először tiszta vízzel, a barlangbéli pocsolyák poshadtak és sárosak voltak. Megborzongtak, majd rájöttek, hogy remek móka vizezni. A növényeken cseppekben állt a reggeli harmat. Megcélozták egymást, meghúzták a leveleket és lőtték a vízgombócokat. Pikk egyszercsak észbe kapott és felkiáltott:

- Ó, kedves növénykék, nem kellemetlen nektek a játékunk?

- Hát, annyira nem jó, hogy cibáltok bennünket – válaszoltak. – Szívesen nektek adjuk a vízgyöngyöket, ha kéritek.

Pikk és Pakk megkérte hát a rét lakóit, ők pedig rájuk záporozták a friss harmatot. A két gyerek megköszönte, és immár tisztán szaladtak a gyümölcsökhöz. A szamóca ma is édes volt, finom. Piros leve lecsurgott az állunkon, miközben majszoltak. Jól belaktak, majd visszaindultak otthonukba.

Pikk rendbe tette az ágyakat, Pakk pedig csinos seprűt kötött néhány ágacskából. Felsöpörték a szobát, aztán kiültek az odú elé és várták a rigót. Egyszerre furcsa látvány tárult a szemük elé. Egy ragyogó lény óriási gömböt görgetett tolatás közben. A kisfiú nem tudta visszatartani Pikket, aki ragyogó arccal szaladt az ékszerlény felé.

- Pikk vagyok. Te ki vagy? Miért gyúrtad ezt a hatalmas gombócot és hova viszed? Elmondanád nekem, hogyan lettél ilyen gyönyörű csillogó? És miért van ennyi lábad? – kezdett rá a kérdészuhatagra.

- Gali vagyok, a galacsinhajtó bogár – válaszolt a lény. – Ilyen színesen születtem. Azt tanultam a szüleimtől, hogy ilyen gömböket kell gyúrnom. Ez a dolgom, ez az életem. Nem gondolkodom rajta, hogy miért csinálom – szólt bágyadtan a bogár.

- Te itt születtél Csodaországban? – tudakolta a kislány.

- Csodaországban? Nem tudom, hogy miről beszélsz. Én ebben az unalmas erdőben születtem, itt élek, itt dolgozom – hangzott a fáradt válasz.

- Ó, te nagyon tévedsz! – mondta Pikk. - Ez itt Csodaország. Mi tegnap keltünk életre. Hosszú utat tettünk meg, míg ideértünk a barlangból és közben rengeteg csodában volt részünk.

- Az nem lehet. Csodák nincsenek. Ez csak egy unalmas erdő, ahol galacsint kell hajtani. Nagyon szomorú és kellemetlen hely.

- Kedves Gali, hadd mutassam meg neked, hogy milyen érdekes a világod! – szólt Pikk.

- Nem lehet. Sajnos, nem érek rá. Galacsinokat kell gyúrnom és mindet el kell görgetnem, fáradságos munkával. Ez egy borzasztó hely, nincs itt semmi érdekes. És kérlek, ne tarts fel, dolgoznom kell! – lett egyre mérgesebb a bogár.

Pakk, aki végighallgatta a beszélgetést a kislányhoz ment, és kézen fogva odébbhúzta. Pikk szemében könnyek csillogtak.

- Hallottad, hogy azt mondta, hogy ez egy unalmas hely? – nyelte a könnyeit.

- Igen, hallottam. Ne foglalkozz vele! Nagyon rossz kedvű volt. Szerintem remek dolog lehet galacsint gyúrni, gyere, próbáljuk meg!

A két gyerek, ahogy a bogártól látta, megpróbált gömböt gyúrni a talajból. Persze ők nem tudták, hogy a galacsinhajtó trágyából gyúrja a magáét. Próbálták elölről a kezükkel, próbálták hátulról a lábukkal, de nem sikerült. Pikk a nagy kínlódás közepette meglátott néhány sárgás zöld gömböt egy fán. Hirtelen jött ötlettel a fához szaladt, és már mondta is.

- Kedves fa, adnál nekem néhány gömböt? Tudod, szeretnénk úgy játszani, mint az a gyönyörű, de szomorú bogár. És nem sikerül olyan galacsint gyúrnunk. Egyébként Pikk a nevem. Te a gömbfa vagy?

- Kedves Pikk, én a vadalmafa vagyok. Szívesen adok neked néhány gyümölcsöt. Annyi termés van rajtam, hogy úgysem tudom mindet táplálni – szólt, és elhullajtott négy almát. Két nagyobbat és két kisebbet.

- Köszönjük, vadalma! – mondták a gyerekek és már görgették is új szerzeményeiket.

Először maguk előtt gurították, aztán a lábukkal, ahogy a galacsinhajtótól látták. Nagyokat kacagtak közben, majd fáradtan hömbölödtek a földre. Pakk a kislánynak gurította az egyik almát, gurigázni keztek. Nehezek voltak nekik ezek a nagy almák, inkább a kisebbekért nyúltak. Oda-vissza görögtek a gyümölcsök, majd Pakk felemelte és a lánynak dobta a magáét. Mit is kell ezzel csinálni? – futott át a kósza gondolat Pikk agyán, de már emelte a kezét és elkapta a labdát.

 

Labda, kapta, dobta, lökte,

Ezer földet jár be véle

Csodaország fényes gömb

nem pedig sáros göröngy.

 

Dalolta a kislány, Pakk pedig vele énekelt. Szálltak az almák a melegedő időben. Ekkor érkezett nagy zajjal a rigó, csőrében fűszálakat hozott, így nem tudott rögtön köszönni. A pálcikagyerekek nagy ricsajjal szaladtak felé.

- De jó, hogy megjöttél, Letti! Gyere, labdázz velünk! – kiabálta Pikk.

- Lassabban gyerekek! – szólt a madár, miután letette a fűszálakat az odú bejárata elé. – Reggeliztetek már? – kérdezte.

- Igen, igen és előtte zuhanyoztunk a fűszálakkal. Aztán találkoztunk egy nagyon szomorú bogárral, utána pedig megtanultunk labdázni! – darálta a kicsi lány. – Miért hoztad ezeket a fűszálakat?

- Arra gondoltam, hogy segítek nektek berendezkedni, utána pedig elkísérlek benneteket a patakhoz – mondta a madár. – Gyertek, beszéljük meg, mire van szükségetek – ültette le őket a gyökérlépcsőre a rigó, és nagy tanakodásba kezdtek.

 

 

9. mese

Pikk és Pakk berendezkedik az odúban

A két pálcikagyerek felmászott a gyökereken majdnem az ajtónyílásig, így nem kellett felnézniük a rigóra beszélgetés közben.

- No, nézzük csak, mi is kell ahhoz, hogy kényelmes, otthonos legyen a kuckótok! – gondolkodott hangosan a madár. – Feltétlenül szükséges egy asztal és két szék, valamint egy szekrény – vélekedett.

Pikk és Pakk értetlenül meredt rá, de Letti ezt nem vette észre.

- Kell továbbá egy lépcső, hogy ne kelljen ugranotok és másznotok, ha ki-bejártok. Szükséges még egy konyhaszekrény is, valamint szőnyegek, és függönyök az ablakokra. Mit szóltok hozzá? – kérdezte.

Aztán rájött, hogy valami nincs rendben. Két kicsi megdöbbent arcot látott.

- Mi a baj, miért néztek így? Talán nem vagytok elégedettek a tervemmel?

- Kedves Letti, az a helyzet, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz – tért vissza Pakk hangja.

 

Asztal, szék és szekrény, szőnyeg

Azt sem tudom mi fán nőnek.

Ridarári-ridarom

Függöny, konyha meg mire jó?

Vicces ám ez a sok új szó.

Ridarári-ridarom

 

Közölte énekelve a kislány. Óriásit nevetett, és kántálni kezdte a dalocskát.

- Pikk, egy kicsit különös, hogy énekelve beszélsz – mondta a fiú. – De egyébként pont erről van szó – fordult a madárhoz. - Nem értjük a szavaidat, nem tudjuk, hogy mit kellene, hova is tennünk.

- Vicceltek? – kérdezte a rigó, de aztán látta, hogy komoly lehet a dolog.

- Nem viccelünk. Kérlek, magyarázd el, hogy mit jelentenek. Például, mi az az asztal? – szólt Pakk.

- Az asztalnál kell enni. Egy vízszintes dolog, aminek lábai vannak, azok emelik és tartják a magasban az asztallapot. Így oda lehet ülni mellé, kényelmesen elfér a lábatok, ha közel húzzátok a széket, amin pedig ülni szokás – hangzott a válasz.

- Ha asztalnál kell enni, akkor mi hogyan ehettünk szamócát? Vagy volt ott asztal, csak nem vettük észre? – érdeklődött a kisfiú.

- Nem volt asztal, ne beszélj butaságokat! – kezdett felfortyanni a rigó. Szamócát a szamócásban kell enni.

- Ott is eszünk – mondta Pakk. – Most már értem, hogy mi az az asztal, csak azt nem értem, hogy nekünk minek, ha szamócát eszünk.

- A szamócásban – tette hozzá Pikk.

- Jaj, de furcsák vagytok – kiáltott fel a madár. – Az otthonokban van asztal.  Azon esznek. Tányérról. Pohárból isznak. Ezeket a konyhaszekrényben tartják. Székeken ülnek. A ruháikat ruhásszekrényben tartják. A padlóra szőnyeget terítenek, hogy melegebb legyen, az ablakra pedig függönyt raknak, hogy ne lássanak be a lakásukba.

- Ez meg nekünk hangzik furán – várta meg a fiú, míg a rigó befejezi mondandóját. – Mi kint eszünk az erdőben. Kézzel. Ruhánk nincs. Az a szőnyeg jól hangzik, szeretjük, ha meleg a padló. A függöny viszont butaság. Szeretnénk összebarátkozni mindenkivel, nyugodtan nézzenek csak be hozzánk!

- Hozzánk szabad benézni, szabad beugrani – kontrázott Pikk.

- Erről jut eszembe, az a lépcső, amit említettél az hasznos volna – szólt a kisfiú.

Kicsit még magyaráztak, végül megállapodtak abban, hogy a lépcsőt elkészítik, és a szőnyegeket is, a többire nincs szükségük. A madár megmutatta a kislánynak, hogyan kell szőni. A hosszabb fűszálakat két gallyacskára kötözte, Pikknek pedig a rövidebbeket kellett ezekbe belefűzni. A rigó és Pakk ezalatt a lépcsőt készítették. A lányka nagyon élvezte a szövést, hamarosan elkészült az első darabbal. Míg felkötözte a következő hosszú szálait, óriási ötlete támadt. Látta, hogy azok ketten belemerültek a munkába, így szó nélkül kiszaladt a rétre. Kicsit tanácskozott a pipitérrel, majd a virágokhoz fordult:

- Kedves virágok! Kérlek, adjatok nekem néhány fölösleges színes szirmot. Azokkal szeretném az otthonunkat díszíteni, hogy bent is lássam ezeket a gyönyörű színeket!

A szépséges növények boldogan hullatták szirmaikat Pikk kezébe. A borzas pitypang lehajolt a kislányhoz és a fülébe súgott valamit.

- Hazaviszem a szirmokat és jövök hozzád – kiáltotta nevetve Pikk és elszaladt.

A virágok színes ajándékát lerakta a készülő szőnyeg elé, és visszaindult a rétre. A pitypang várta őt. Odakínálta egy szélesebb levelét a kislánynak, aki felmászott rá. A sárga virág óvatosan ringatni kezdte. Pikk végigfeküdt a levélen, behunyta a szemét és mosolygott.

- Na, hogy érzed magad? – kérdezte a pitypang.

- Ez nagyszerű! Mit is mondtál, hogy hívják?-

 Hinta – felelt a virág.

Pikk boldogan hintázott egy darabig. Ízlelgette a szót. Játszott vele.

- Szeretek hintázni – jelentette ki végül -, most azonban vissza kell mennem a szőnyegekhez! – pattant fel. – Köszönöm, hogy megmutattad – mosolygott, és már futott is.

Nekilátott ő is a munkának. A virágszirmokból gyönyörű mintákat szőtt a fűszálak közé. Mire elkészült a lépcső, már három szőnyeg feküdt a fa gyökerein.

- Gyere, Pikk, próbáld ki a lépcsőt! – szólt ki az ajtón a fiú.

- Jövök – kapott fel a kislány egy szőnyeget és bement az odúba.

Lesétált az új lépcsőn. Megdícsérte a rigó és a fiú munkáját, és a seprűért nyúlt.

- Kérlek, hozzátok be a másik két szőnyeget – kérte őket.

A tiszta padlóra ráterítették Pikk alkotásait, majd a rigó kiadta a parancsot:

- Indulás a patakhoz! Jól fog esni ebben a nagy melegben.

Rövid séta után különös hangra figyeltek fel. Mintha zenélt volna valami. Egyre erősebbé vált a hang, majd megérezték a víz illatát. Pikk arca csodaváróra váltott. Két bokor között értek ki a patak partjára. A gyerekek csak tátották a szájukat. A napfény átszivárgott a fák között és csillogó meséket festett a csobogó vízre. A patak nagy köveken görgött lefelé, egy kisebb zúgó után kellemes tavacskát képezve. A víz kristálytiszta volt, friss és illatos.

- Ó, de szép! – mondták a gyerekek.

- Ebben a tavacskában biztonságosan lehet fürdeni – mondta a rigó. – Nekem most van némi dolgom, de hamarosan visszajövök hozzátok – szólt, és már indult is.

A gyerekek beszaladtak a hideg vízbe, aztán megálltak. Gyönyörű kavicsok borították a patak medrét. Pikk izgatottan ugrált egyiktől a másikig, felszedte, forgatta, csodálta őket. A part közelében maradtak, mert gyorsan mélyült a patak. Pakk egyszercsak megpillantott kicsit odébb egy nagy vízcsiszolta követ. Fehéren szikrázott a napsütésben. Csak nézte, nézte, aztán elindult. Óriási ötlete támadt, de előbb ki kellett próbálnia valamit. Odaérve felmászott a kőre, ráült és igen, csúszott! A terv tehát megvalósítható – gondolta vigyorogva, miközben a sárban csücsült, ahová érkezett.

- Pikk, nézd meg, mit találtam! – kiáltott oda a kislánynak. – Ülj rá! – mondta, mikor odaért a lány.

Zummmm, placcs, majd felhangzott a kacagás.

- Ez nagyon jó! – visongott Pikk. – Még egyszer akarom!

- Várj csak, arra gondoltam, hogy hazavihetnénk ezt a követ. Akkor nemcsak a lépcsőn mehetnénk le a kuckóba, hanem le is csúszhatnánk! – ecsetelte tervét a fiú.

- Ezt akarod hazavinni? Mégis hogyan? – kérdezte a lány, miután megpróbálta megmozdítani.

- Ha ügyesek vagyunk, akkor el tudjuk görgetni. Van egy elképzelésem – válaszolt Pakk, és rajzolni kezdett a sárba.

- Hát, ti meg hogy néztek ki? – dörrent a nyakig koszos gyerekekre a visszatérő rigó. – Hoztam nektek néhány málnaszemet, de ilyen piszkosan nem lehet enni. Mosakodjatok meg!

- Letti, kitaláltunk valamit, gyere nézd meg – hívta a kisfiú.

- Megnézem, ha megfürdetek – hangzott a válasz.

A pálcikagyerekek kénytelenek voltak lecsutakolni magukról a sarat, majd málnaevés közben elmesélték barátjuknak az ötletet, nagy tervezgetés következett, aztán belekezdtek a munkába.

 

 

10. mese

Pikk ruhát kap

A kő hazacipelése koránt sem volt egyszerű. Szerencsére tanakodásukkal és patak parti mozgolódásukkal felébresztettek egy nagy rákot, aki segített nekik feltolni a követ a partoldalon.

Veszélyes vállalkozás volt a kőgörgetés. Félő volt, hogy valamelyikükre rázuhan a leendő csúszda. Még félúton sem jártak, mikor már majd összerogytak a fáradtságtól. Úgy határoztak, hogy inkább segítséget hívnak. A rigó elrepült hát barátaiért. Pikk és Pakk pedig úgy döntött, hogy okosabb, ha a kislány visszamegy az odúhoz és ott foglalatoskodik, hiszen nem nagyon veszik hasznát a nehéz munkában. A fiú megpihent hát a kövön, Pikk pedig hazaindult. Az odúhoz érve folytatta a szőnyegkészítést. Élvezte, hogy színekből mintákat varázsol. Elmerült munkájából egy hang riasztotta fel.

- Szervusz kislány, nagyon szép, amit csinálsz – hangzott a magasból.

Pikk felkapta a fejét és körbenézett. Nem látott senkit.

- Itt vagyok, a fa és a bokor között félúton – szólt ismét a hang.

A lány újra körülnézett, végre nagy nehezen észrevett egy fura lényt, aki egy hálóban lógott.

- Te szóltál? – kérdezte.

- Igen, én. Szép, amit készítesz. Miért csinálod? Akárhogy is nézlek, nem sok okod van a szövésre. – mondta a lény

- Már hogyne volna okom – mosolygott Pikk. – Szőnyegeket készítek, ezek melegítik az otthonunk padlóját.

- Fura, fura, fura. Én az egész otthonomat magam szövöm – jött a felelet.

- Hát, mi itt lakunk ebben az odúban. Már készen találtuk. Nagyon kényelmes hely. Csak kicsit otthonosabbá tesszük. Egyébként Pikk a nevem. Te ki vagy? – kérdezte a kislány.

- Én egy keresztespók vagyok. A nevem Elli – mondta a pók.

- Kedves Elli, miért vagy egy hálóban? Talán csapdába estél? Segítsek kiszabadulni? – szólt Pikk.

- Jaj, dehogyis. Én ebben a hálóban lakom. Magam szőttem – jött a válasz.

- Nem kellemetlen ott lógni? – érdeklődött a kislány – Szinte olyan, mintha a levegőben volnál.

- Szeretek itt lenni – válaszolt a pók. - Hintázom egész nap.

- Ó, az remek lehet. Én is hintáztam már egy pitypanglevélen! – újságolta Pikk.

- Szeretsz hintázni? – hangzott a kérdés.

- Nagyon. Nagyon szeretek hintázni! – válaszolt a pálcikalány.

- Ha akarod, segítek neked hintát készíteni. Úgyis halálra unom magam. Örülök, hogy szomszédok lettünk.

- Én is örülök, és szeretnék hintát készíteni! – mondta Pikk.- Akkor szaladj és hozzál leveleket! Ezek a fűszálak jók lesznek, a varrást majd megoldom. Addig keresek valami alkalmas ágat a hintának – szólt a pók, de a lány már nem hallotta, elrohant levelet keresni.

Első útja a pitypanghoz vezetett. Megtanácskozták a dolgot, a virág úgy vélte, hogy a tölgyfa levele volna a legalkalmasabb a célra, ráadásul nagyon szép is. Útba igazította a kislányt a tölgyhöz.

- Pikk vagyok, a pálcikalány – szólt megszeppenve, a fa olyan hatalmas volt, hogy akadozott a hangja.

- Én pedig Tölgyanyó vagyok – válaszolt a fa.

Pikk sosem hallott ilyen kellemes hangot. A hangban a kétszáz éves tölgy hölgy minden bölcsessége benne rezgett.

- Miben segíthetek neked, kislány?

- Hintát szeretnék csinálni, a keresztespók segítségével. Adnál nekem a leveleidből? – kérdezte Pikk.

- Szívesen – mosolyodott el a tölgyfa és a kislány lába elé hullajtott egy szép, zöld, hullámos szélű levelet.

Pikk egy kicsit zavartan fordult hozzá ismét.

- Tudnál adni még egyet? Tudod, van egy barátom, hadd legyen hintája neki is!

- Milyen kedves vagy, hogy a barátodra is gondolsz – szólt a fa. – Parancsolj, itt van amit kértél – hullott alá a második levél.

- Köszönöm szépen! – mondta hálásan Pikk. – Szaladok is, hogy mire hazaér készen legyek.

- Menj csak! Meglátogathatsz máskor is, szívesen mesélek neked az életemről! – búcsúzott a fa.

A pókot nagy gondolkodásban találta Pikk, amikor hazaért. Magában mormogva próbálgatta a bokor ágait.

- Megjöttem, kezdhetjük! – ébresztette fel Ellit a morfondírozásból.

- Nem tudom eldönteni. Nem tudom eldönteni, melyik volna a jobb hely a kettő közül – dünnyögte.

- Nem is kell! – kiáltott fel Pikk – Két hintát csinálunk, hogy Pakknak is legyen!

- Jól van, jól van, akkor nem kell dönteni – ereszkedett a földre a keresztespók.

Rámászott a levelekre és mindkét végükre rágott egy-egy lyukat. A lyukakba fűszálat hurkolt, majd megkérte a kislányt, hogy tartsa a leveleket. Villámgyorsan visszamászott a bokorra, és fentről navigálta Pikket.

- Gyere egy kicsit idébb! – kérte, majd jól odakötötte a hinta egyik szárát. – Kérlek, kérlek, emeld egy kicsit magasabbra a levelet – szólt, és odaerősítette a másik oldalt is.

Gyorsan elkészültek a másik játékkal is. Ott ingott-bingott a két gyönyörű hintaágy az odú bejárata közelében. Pikk azonnal kipróbálta őket. Nagyon boldog volt.

- Nagyon köszönöm neked a hintákat, Elli! – mosolygott a keresztespókra, aki elgondolkodva közelített felé.

- Nincs mit, nincs mit – ismételte szokása szerint. – Arra gondoltam, hogy készítenék neked egy csinos ruhát. Úgyis csak unatkoznék, unatkoznék – motyogott.

- Mi az a ruha? Nem tudom, mit jelent – válaszolt a lányka.

- A lányok ruhákkal csinosítják magukat. És ékszerekkel. Szoktam látni, ha gyerekek jönnek a tisztásra. Szoknyát viselnek és leszaggatják a virágokat, abból fonnak ékszert maguknak. Olyankor nagyon szépnek érzik magukat – hangzott a válasz.

- Hát, ha gondolod, hogy szükségem van ilyesmire, akkor örömmel elfogadom, de én nem fogom letépni a virágokat. Akkor nem tudnak többé táncolni.

- Akkor most, kérlek állj egy helyben! – mondta a pók.

Megmérte a lánykát egy hosszú pókfonállal, aztán sebesen dolgozni kezdett. Ez alatt Pikk befejezte a félbehagyott szőnyeget, és bevitte az odúba. A maradék szirmokból csinos csokrot kötött és az ablakba tette. Megragadta a seprűt és eltüntette odakint a szemetet.

- Kész is van, kész is van – jött Elli a ruhával. – Gyere, bújj csak bele!

Pikk elmagyaráztatta, hogy mit is kell tennie, aztán belebújt a ruhába. Pompásan festett benne. Jó érzés volt a puhaságot viselni. A szoknya érzete egyenesen lenyűgözte. Kacagva pörgött, forgott benne.

- Köszönöm! Köszönöm szépen, Elli! – fordult hálásan a keresztespókhoz.

- Szívesen, szívesen, végre volt valami tennivalóm!

Ekkor hallották meg a zajt. Kicsit megriadtak, de ekkor a kislány felismerte Pakk hangját. Hamarosan befutott a menet. Három rigó és a kisfiú húzta-vonta a követ. Egy utolsó erőfeszítéssel leengedték az odúba, Pakk biztonságosan odarögzítette, és készen voltak.

Fáradtan, de boldogan néztek egymásra. Lettinek ötlete támadt:

- Mit szólnátok hozzá, ha megünnepelnénk a berendezkedéseteket? – kérdezte. – Elröppenünk egy kis harapnivalóért, aztán együtt jól belakmározunk.

- Rendben van. Ünnepeljünk – mondta Pakk, szemével a kislányt keresve.

Pikk hirtelen előperdült új ruhájában.

- Nagyszerű lesz, mulassunk! – forgolódott új szerzeményében. – Mit szóltok a ruhámhoz? – kérdezte.

- Nagyon csinos – szólt a rigó. – De mi most röppenünk!

- Gyönyörű vagy! – mondta Pakk. – De honnan lett ruhád?

- Új barátunk, a kedves Elli szőtte nekem. Hálóból van. Hálóruha. – Mutatott a kislány a keresztespókra.

- Köszöntelek, Elli, a nevem Pakk – mutatkozott be a fiú.

- Pakk, hadd mutassak  még valamit! – fogta meg a kisfiú kezét Pikk. – Ezt is Ellivel csináltuk. Hinta. Próbáld ki!

A pálcikagyerekek befeküdtek a hintaágyakba. Pakk nagyon élvezte az új játékot.

- Ó, Pikk, nem is gondoltam volna, hogy ez a világ ennyi csodát rejteget! – szólt, majd a pókhoz fordult. – Köszönöm, hogy segítettél a barátomnak!  

Ezután csendben, elpilledve, ringatózva várták a madarak visszatértét.

 

 

 

11. mese

A házavató ünnepség

Pikk és Pakk majdnem elaludt a hintaágyon. A keresztespók hangjára eszméltek fel. A fejük fölött csüngött egy pókfonálon.

- Gyerekek, gyerekek támadt egy ötletem. Illene feldíszíteni az odú környékét az ünnepségre, mulatságra, mulatságra.

- Hogyan gondoltad, Elli? – szólt álomittas hangon a kislány.

- Arra gondoltam, arra gondoltam, hogy készíthetnénk levélfüzéreket, a virágoktól kérhetnétek színes szirmokat, abból is csudaszalagokat tudnék fonni.

- Ó, az tényleg szép lenne – éledt fel Pikk. – Már szaladok is a rétre!

- Te fiú, te fiú, elmehetnél ezzel az üzenettel a tölgyfa alá – nyújtott egy megrágott levelet Pakk felé – a szentjánosbogaraknak írtam, jöjjenek el ők is, ne maradjuk sötétben.

- Szívesen elmegyek, Elli. De hogyan tudnak ezek a bogarak fényt adni?

- Ó, hát ők maguk világítanak. Különös lények. Meg furcsák is, de nem baj.  Nagyon szépek, nagyon szépek – válaszolt a pók.

Pakk összetekerte a levelet és útnak indult. A rét virágai nagy halom szirmot ajándékoztak a kislánynak. Mialatt Pakk odavolt, Pikk és a keresztespók csodaszép sziromfüzéreket készítettek. Elli olyan gyorsan fonta a szálakat, hogy a lány nem győzte adogatni a színes levélkéket. Mikor a fiú visszatért, alig ismert a csöppnyi tisztásra. A földet levélszőnyeg borította, a fák adományaiből szőtte Elli, a bokor ágain pedig a színes virágláncok virítottak. Pakk mögött egy öttagú szentjánosbogár család masírozott. Pikk tapsolt örömében, amikor meglátta őket.

- Jaj, de szépek vagytok! Nagyon örülök, hogy eljöttetek! – lelkendezett.

- Szervusz, Elli! Köszönjük, hogy meghívtál bennünket! – szólt a bogár mama – A gyerekek már régóta szeretnék kipróbálni a dolgot, és persze mi sem vetjük meg!

- Nagyon szívesen, nagyon szívesen, kedvesem! Nekünk is nagy örömöt fogtok okozni vele – válaszolt a pók.

- Azt hiszem, nem értek valamit – jelezte Pakk. – Miről beszéltek?

- Ó, a szentjánosbogarak legnagyobb mulatsága, ha festhetnek a fényükkel. Virágfüzérekre kapaszkodnak, ott hintáznak, és közben fénymintákat rajzolnak a földre. Ritkán van errefelé alkalom az ünneplésre, ritkán készülnek füzérek, ritkán bizony – dünnyögte a keresztespók.

- Hová ülhetünk, Elli? – kérdezte a mama.

- Fáradjatok ide, itt a helyetek! – mutatta Elli, majd odasúgta a pálcikagyerekeknek – Kicsit furák, csak ízeltlábúakkal állnak szóba. Ne törődjetek vele!

- Gyerünk, gyerekek! – noszogatta csemetéit a szentjánosbogár anyuka. – Jankó, te ide! Janka, te ideülsz, ez pedig a te helyed Jancsi! Gyorsan másszatok fel, erősen sötétedik! – tette hozzá.

Párjával együtt ő is elhelyezkedett a virágokon és ringatózni kezdtek.

A rigó és társai nagy zajjal törték meg a beállott csöndet.

- Nocsak, itt meg mi történt? – csodálkozott Letti. – Nagyon csinos – nézett körbe.

  

- Gondoltam, megérdemli az alkalom, hogy felöltöztessük a tisztást – szólt a pók.

- Nézzétek csak, miket hoztunk! – váltott témát a rigó. – Hoztunk szedret és málnát, találtunk néhány szegfűgombát és az este megkoronázásaként itt egy sárgabarack – büszkélkedett.

A vacsora nem tartott sokáig. Mindannyian éhesek voltak. A rigók faltak. A gyerekek meg tobzódtak. Ismét új ételeket kóstolhattak. A gomba illata fantasztikus volt. Az íze még inkább. Ez volt az első nem édes ételük. Föld, meleg és a rét íze-illata keveredett benne. A sárgabarack is csodálatos volt. Pompás lakomával ünnepeltek.

A vacsora közben történt egy apró baleset. Janka, a legkisebb szentjánosbogárgyerek, leesett a virágfüzérről. Mamája nagyon mérges lett, azt határozta, hogy nem mehet vissza, lent kell maradnia.

Az étkezés végeztével a madarak hazarepültek. Nagyon fáradtak voltak mindnyájan. Pikk és Pakk a levélszőnyegre heveredett, onnan figyelték a teljes sötétség beálltát. Pikk egyszercsak suttogásra lett figyelmes. Cérnavékony hangocska rebegte, alig hallhatóan.

- Kislány, szia!

A kicsi szentjánosbogárlányka állt mellette.

- Ne szólj a mamának, mert megharagszik – hangzott a suttogás – szerintem nem jó, hogy nem beszélgethetek veled. Olyan kedves vagy. Nem tehetsz róla, hogy kevesebb a lábad.

- Hogyhogy most nem világítasz? – kérdezte szintén suttogva Pikk.

- Ki tudjuk kapcsolni. A mama azt hiszi, hogy még kicsi vagyok hozzá, de én már megtanultam. Ha alszunk, akkor nem világítunk. Ha elhisszük, hogy alszunk, akkor sem. Most úgy csinálok – hallatszott a hangocska.

- És miért csinálsz úgy?

- Azért, mert játszani szeretnék veled – jött a suttogó válasz.

- Hogyan szeretnél játszani?

- Úgy, hogy felmászom a hasadra, te pedig hintáztatsz. Még kicsi vagyok, hogy jól tudjak hintázni, de te tudsz nekem segíteni.

- Jó, gyere, mássz fel! – egyezett bele Pikk a játékba.

A kicsi bogárlányka felkapaszkodott, és elhelyezkedett. Pikk alig bírta türtőztetni magát. Nagyon csiklandozta a hat lábacska. Hogy is tudnám hintáztatni? – gondolkodott, közben sóhajtott egy hatalmasat.

- Jaj, ez nagyon jó! – suttogta Janka.

Aha, szóval így – kapta meg a választ Pikk. Vett egy mély levegőt, a hasán csücsülő bogárka felemelkedett. Aztán lassan kifújta, majd megint beszívta a levegőt,  és megint kifújta. Így hintázott a kis bogár fel, le. Fel, le. Pikk vészesen közeledett az elalváshoz.

Halkan odaszólt Jankának.

- No, most kapaszkodj!

Vett egy mély levegőt és nagyon gyorsan kifújta.

- Juj, de jó! – viháncolt volna Janka, ha nem kell suttognia.

Pikk folytatta hát. Nagy levegő, gyorsan kifúj. Nagy levegő, gyorsan kifúj. Közben eszébe jutott még egy lehetőség.

- Vigyázz, ez nagyon vad lesz! – figyelmeztette játszótársát.

- Jó, vigyázok – súgta a kicsi.

Pikk elkezdte nagyon gyorsan kifújni-beszívni a levegőt. A hasa úgy ugrált, mintha béka lakna benne. Hamar elfáradt így, ezért visszatért az első mókához. Lassan szívta be és lassan fújta ki a levegőt. A kicsi lány annyira élvezte a játékot, hogy elfelejtkezett arról, hogy nem szabad világítania. No, amikor meglátta ezt a mamája, akkor bizony nem örült. Megköszörülte a torkát, hogy lehordja mindkettőjüket, de ekkor közbelépett szentjánosbogár papa.

- Kedvesem, már figyelem egy ideje őket. Ez a kislány semmi rosszat nem tesz a mi Jankánkkal. Nézd meg, milyen boldog az a gyerek! Szerintem örülj neki. Soha nem értettem, hogy miért nem állsz szóba a többi lénnyel. Boldogabb lennél te is, ha hagynád, hogy társaságod legyen!

A mama kicsit megsértődött, de ahogy tovább figyelte a lányát, ráébredt, hogy a párjának igaza van.

- Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Nem vettem észre, hogy bután viselkedem. Nagyon örülök, hogy ilyen boldognak látom ezt a Kisbogarat – mondta, majd a földön termett. – Kedves Pikk, engedd meg, hogy bocsánatot kérjek tőled, amiért olyan gőgösen viselkedtem. Köszönöm szépen, hogy játszol a kislányommal! – állt a pálcikalány elé.

Janka felragyogott boldogságában.

- Mama, mama, olyan jó, hogy kedves lettél – mászott oda édesanyjához.

- Nagyon szívesen tettem – felelt Pikk. – Máskor is eljöhettek hozzánk játszani! Mi köszönjük, hogy világítottatok nekünk!

- Igazán nincs mit, és megígérem, hogy máskor is meglátogatunk benneteket! – búcsúzkodott bogár asszonyság – Itt az ideje, hogy hazamenjünk!

- Köszönjük ezt a szép estét! – szólt bogár úr is, maga előtt terelve fiait. – A viszontlátásra!

- Viszontlátásra! Jó utat! – búcsúztak a gyerekek.

Majd jó éjszakát kívántak a keresztespóknak, lecsúszdáztak az odúba és amint befeküdtek az ágyukban, azon nyomban elnyomta őket az álom.

 

 

12. mese

Felhőjáték

 

Napsütéses reggelre ébredtek a gyerekek. Elballagtak a szamócásba, megreggeliztek, majd úgy határoztak, hogy ma semmit tesznek. Azt teszik, ami jól esik, és nem állnak ellen egyetlen ötletnek sem.

A rét felé vették az irányt, mert Pikk szerette volna megmutatni a fiúnak a felhők játékát. Köszöntötték virágbarátaikat, kicsit hintáztak a pitypang levelein, majd leheveredtek a fűbe.

Vakítóan kék volt az ég, telve megannyi bárányfelhővel, felhőmesével. A borzas sárga virág óvón szólt feléjük.

- Gyerekek, óvatosnak kell lennetek, gyertek szépen ide a leveleim árnyéka alá. Nagyon erősen tűz a nap. Na, hempergőzzetek csak ide!

- Hogyan kell hempergőzni? – kérdezte Pikk.

- Ó, az nagyon egyszerű – válaszolt a virág. – Úgy, ahogy most fekszetek, guruljatok szépen ide hozzám!

Ebből lett ám a nagy kacagás! Ahogy ráéreztek az ízére, olyan hempergőzést csaptak, hogy az egész mező a boldogságukban fürdött. Végül elpilledve begurultak a védelmet adó levelek alá. Lihegtek, fújtattak, nevetgéltek még egy ideig, aztán csak nézték az eget. Először a színekben gyönyörködtek. Hány árnyalatban is tud pompázni egy tejszínhabkupac. Voltak kócosak és jólfésültek. Világítóan fehérek és szürke szélűek. Komótosan úsztak az égen. Hol gyorsabban, hol lassabban. Egyszerre feltűnt egy óriási fagylalt az égen és vészesen közeledett egy bohócfejhez.

- Fagylalt úr, kérem térjen ki az utamból, nekem fog ütközni – hangzott egy elnyújtott hang.

- Nagyon sajnálom, nem tehetem, mert nem tudom tenni – jött a fagyos válasz.

- Mégis hogy képzeli ezt? Ne viccelődjön velem! Tréfálni csak nekem szabad! – méltatlankodott a bohóc.

- Nem viccelek, tényleg nem tudok odébb menni. Csak sodor a szél – válaszolt hidegen a fagyi.

További vitájuk értelmetlenné vált azzal, hogy a fagylaltfelhő arcon találta a bohócot.

- Áááááá, ez hideg – sipította.

A fagylalt már nem válaszolhatott, mert szétkenődött a bohóc arcán. Maradványaiból kiscica formálódott.

- Ó, te szerencsés bohóc, mennyi finom fagyid van! – nyávogta

- Egyáltalán nem vagyok szerencsés, most mi lesz így velem? Nem tudom letörölni magamról, nem látod, hogy nincsen kezem?

- Ó, ez nem baj, nyald le magadról! – javasolta a kiscica.

- Hogyan nyaljam, le, hát nem látom magam!

- Majd én segítek neked, mert én látlak – mondta a cirmos. – Először nyald le jobb oldalt! Dugd ki jobban a nyelvedet, még egy kicsi van az arcodon! Most nyald le a bal oldalt! – irányított a kismacska. – Még egy kicsit, na, még, úgy, most jó! Milyen fagyi, tejszín?

- Nem, kókusz. Nem szeretem a kókuszfagyit – morgott a bohóc. – Kicsit feltámadt a szél, tudnál sietni? – kérdezte nem túl kedvesen.

- Tudnék, ha akarnék... – vágott vissza a cicus. – Nem tehetek róla, hogy rossz kedved van, én most épp segítek neked rendbehozni valamit, ami elromlott. Megtennéd, hogy kedvesebb vagy?

- Miért legyek kedves? Zavar a fagylalt az arcomon. Így nem tudok kedves lenni! – mondta a bohóc.

- Akkor oldd meg magad a dolgot! – válaszolt a kiscica és nyalogatni kezdte a saját mancsát.

- Segítened kell! Nem hagyhatsz így itt! Mit fognak szólni hozzá mások, ha meglátnak fagylaltos arccal!

- Ez a te bajod, és nekem nem kell segítenem. Én döntöm el, hogy segítek, vagy nem segítek. Segítek, ha kedves leszel – mosdott tovább.

- Segíts már! Igenis, segítened kell!

- Elnézést, szóltál? – nézett fel a cica.

- Igen, igen szóltam – vett kicsit vissza a bohóc. Rövid szünet után folytatta. – Khm, khm, izé, öööö, Cica, megtennéd, hogy segítesz nekem? – próbált kedves lenni. 

- Szívesen! Mit szeretnél? – kérdezte

- Khm, ööö, kérlek, mondd meg nekem, hogy hol fagylaltos még az arcom – próbált még kedvesebb lenni.

- Az orrod alatt és az álladon – hangzott a válasz

- Cica, kérlek, segíts nekem, ügyetlen vagyok nélküled – szólt végre őszintén a bohóc.

- Ó, hát persze, hogy segítek – mosolyodott el a macska. – Nyújtsd ki jobban a nyelvedet, lejjebb, még lejjebb, most egy kicsit jobbra, most balra, kész. Most pedig nyújtsd felfelé a nyelved! Még jobban, na, még egy kicsit! Most jobbra, még jobban! Most már csak bal oldalon vagy fagyis. Nyújtsd ki jobban! Na, most tiszta vagy!

- Köszönöm szépen! – mondta a bohóc.

- Nagyon szívesen! A viszontlátásra! – búcsúzott a cica, akit egy fuvallat odébb lökött.

Most megint csak tejszínhabok voltak az égen, akárhogy néztek, nem láttak mást. Közben felgyorsult a felhők mozgása.

- Hogyan csinálta a bohóc? Így? – kérdezte Pakk, kidugva a nyelvét.

Ez remek szórakozásnak bizonyult. Nyújtogatták a nyelvüket, próbálták lenyalni a nem létező fagylaltot. Közben a felhők még gyorsabban repültek. Arra lettek figyelmesek, mikor újra ráértek az égre nézni, hogy egy óriási szürke hegy közeledik feléjük. A bárányfelhők menekültek a hatalmas gomoly elől. Mintha egy pulikutya kergetné őket. Nagyon mulatságosnak találták az új történetet. Hirtelen feltámadt a szél, borzongva érzékelték, hogy lehűl a levegő. A pulihegy új módszert talált a bárányok terelésére. Szörnyű morgások hagyták el a torkát, majd csattanva fel-felugatott és villogni kezdett.

- Jaj, de furcsa – szólalt meg Pikk. – Ez egy robot kutya. És nagyon falánk. Nem tudta elkapni a báránykákat, ezért megette a meleget.

- Nagyon szép ez a felhő, bár kicsit félelmetes – mondta Pakk.

Ekkor a fejük fölé ért a nagy, sötét szürke pulihegy. Egyedül uralta az eget, és sírni kezdett.

- Szegény kutya, addig morgott, míg egyedül maradt. És most milyen szomorú! – sajnálta meg a kislány.

- Gyerekek, gyerekek! - hallatszott egy dörmögés. – Gyorsan fussatok ide hozzám! – hallatszott ismét egy óriási lapulevél hangja. – Gyertek, fussatok!

- Tényleg jobb, ha odamentek – noszogatta őket a pitypang is.

A kutya egyre mérgesebb és egyre szomorúbb lett. Mire a két pálcikagyerek a lapulevél alá ért, már patakokban záporzott a könnye.

- Na, végre – brummogott a lapulevél. – Másszatok fel gyorsan ide, arra a levelemre, a másikkal majd védelek benneteket! – parancsolta.

- Te tudod, hogy miért sír a kutya? – kérdezte Pikk.

- Úgy hívják eső. Nyári zápor. Nagy szükségünk volt már rá, száraz a föld. Mi növények akkor tudunk táplálkozni, ha van elegendő víz a talajban. De nagyon rég esett már. Kemény a talaj, nem fogja tudni beszívni azonnal a vizet. Itt azonban biztonságban vagytok – magyarázta az óriáslevelű.

És igaza lett. Úgy esett, mintha dézsából öntenék, a réten állt a víz. A talaj apró repedésein nem tudott elég gyorsan leszivározni a mélybe. És egyre magasabb lett, miközben a kutya csak sírt, sírt. Pikk felpattant és kiállt a levél szélére. Minden erejét összeszedte és hatalmasat kiáltott.

- Kedves felhőkutya! Nagyon bután viselkedtél, hogy a morgásoddal mindenkit elzavartál! De ne légy ennyire szomorú, én szívesen játszom veled felhőmesélést!

- Ugyan, hagyd! Úgysem hallja – dörmögött a levél.

Pikk nem hagyta. Azt akarta, hogy hallja a pulihegy. Erősen koncentrált, vett egy nagy levegőt és újra kiáltott.

- Szerintem nagyon kedves kutya lennél, ha abbahagynád ezt a morgást! Akkor tudnék veled játszani!

És lássatok csodát, a morgás halkabb lett, a könnyzápor ritkább, majd lassan elállt. A kutyahegy fáradtan lihegett még egyet-kettőt, aztán csendben maradt. Újra feltűnt az égen a nap, megállt a hideg szél. Pikk és Pakk a lapulevélről figyelték, hogyan issza be a szomjas föld az utolsó csepp esőt is. Leugrottak a levélről, kicsit sáros lett ugyan a lábuk, de nagyon megéheztek, enniük kellett. Elbúcsúztak a lapulevéltől, megköszönték a védelmét, és a szamócás felé indultak.

 

 

 

13. mese

Eső után köpönyeg

- A szamóca továbbra is nagyon finom – jelentette ki Pikk – soha nem fogom megunni!

- A piros szamóca nagyon finom – javította ki Pakk, aki ma megkóstolt egy zöld, éretlen szemet és az bizony összehúzta a száját, olyan savanyú volt.

Ebéd után sétálni indultak az erdőben, aztán visszafordultak, mert a fák leveleiről a nyakukba csöpögött a víz. Hát, persze, hogy a réten kötöttek ki! A zöld mező fölött pára gomolygott, de a levelekről felszáradt már az eső. A virágok csodálatos színekben pompáztak. Mintha mindet kifényesítették volna. Elragadtatva nézték a törökszegfű liláját a szarkalábak kékje mellett. A pitypangok szinte világítottak. A margaréták vakító fehéren tündököltek, közepük, mint megannyi napocska, ragyogott.

Csodálatos illat terjengett. A virágok és a vadkakukkfű illata keveredett a nedves föld nehéz szagával. Nem jutott eszükbe semmi tennivaló, így a pitypanghoz ballagtak, hogy hintázzanak. Keresztespók barátjuk ott várta őket.

- Nagyon aggódtam, aggódtam értetek – kezdte rá. – Ekkora esőben, ekkora esőben nem jó kóborolni. Veszélybe is kerülhettetek volna – zsörtölődött.

- Kedves vagy, hogy aggódsz, de kérlek, hagyd abba! Nem kerültünk veszélybe. Biztonságban voltunk – szólt Pakk.

- Mert Lapi apó volt olyan kedves, hogy megvédett bennünket – újságolta Pikk.

- Tudom, tudom,tudom – motyogott a pók. – Már elmesélték a virágok. Szeretném, ha idejönnétek! Megbeszéltem Lapival, hogy készítek nektek esőkabátot az egyik leveléből. Akkor esőben is bóklászhattok. Nem esik bajotok, ha esik – szólt, majd fürgén méretet vett a gyerekekről, és munkához látott.

Pikk eközben észrevett egy bokrot kicsit távolabb, és már indult is. Valósággal vonzotta, amit látott. Száját tátva állt meg a bokor előtt.

- Hogy te milyen gyönyörű vagy! – szólította meg áhitattal. – Még sosem láttam ilyen szépséges színt.

- Rózsaszínnek hívják – felelt kedvesen a bokor. – Vadrózsa vagyok.

- Az én nevem Pikk – mutatkozott be a kislány is. - Nem baj, ha gyönyörködöm benned? – kérdezte.

- Nem, nem baj. Örülök, ha tetszem – válaszolt a vadrózsa.

Pikk alig tudott betelni a rózsaszín virágok látványával és a helyes kis porzókkal. Egyszerre zümmögésre lett figyelmes. Nagy, áttetsző szárnyú lények landoltak a rózsa virágain. Pikket észre sem véve nekiláttak, hogy kis seprűlábaikkal óvatosan apró vödrökbe söprögessék a virágok közepén lévő sárga port.

- Kik ezek? Talán valami takarítószolgálat? – kérdezte a pálcikalány. – Szerintem nem voltál piszkos.

- Ó, dehogyis! – csilingelt fel Vadrózsa kacagása. – Ők a méhek. Virágport gyűjtenek rólam, amiből mézet készítenek. Közben pedig nagyon fontos dolgot végeznek el, beporozzák a virágaimat – mondta kedvesen.

- Jaj, nem! Ezt rosszul tudod, kedves Rózsa, nem beporoznak, hanem kiporolnak. Nem hozzák, hanem viszik a port! – mondta figyelmeztetően Pikk.

A vadrózsa úgy nevetett, hogy a méhek abbahagyták a munkát, mert nem találták el seprűikkel a rázkódó porzókat.

- Kérlek, maradj nyugton! – zümmögött fel egyikük. – Így nem tudjuk végezni a dolgunkat.

- Bocsássatok meg! Igyekezni fogok, de ez a kislány olyan mulatságos dolgokat mond – szabadkozott a rózsa.

- Kedves Pikk, a beporzás azt jelenti, hogy egy másik virág hímporát idehozzák nekem. Rátapad a lábukra  úgy szállítják virágról, virágra. A beporzott virágból termés lesz, őket nevelgetem egész őszön át.

- Elmúlnak a virágaid? – kérdezte csalódottan a kislány.

- Igen, elmúlnak – mosolygott a bokor. – Gyönyörű bogyók nőnek a helyükön. Szép, piros, gyógyító gyümölcsök.

- Ó, de szomorú, hogy nem lesznek rajtad mindig ezek a gyönyörűségek!

- Nem örökre tűnnek el. Minden évben tavasszal újra kivirágzom, termést érlelek, télen pihenek, aztán tavasszal ismét kibontom a virágaimat.

- Hát, jó – sóhajtott fel a kislány. – Hogyan gyógyítanak a gyümölcseid? Orvosok lesznek?

- Jaj, ne nevetess, kérlek! Szegény méhek nem tudnak dolgozni! – kérte a vadrózsa. – A gyümölcseimből, a csipkebogyókból, készített...

- Nagyon szép nevük van! – tapsikolt közben Pikk, majd egy pillanatra megakadt. – Te vagy Csipkerózsika? – meredt rá a bokorra.

- Ne nevetess, kérlek! – kacagott fel a rózsa. – Nem, nem én vagyok Csipkerózsika. Vadrózsa vagyok, és néha hívnak csipkebokornak is, de együtt a kettőt nem használják – magyarázta a rózsa.

- Értem – bólogatott a kislány.

- A bogyóimból készített ital gyógyítja a betegeket. Ha a méhek mézéből is teszel bele, akkor még gyorsabb a gyógyulás – mondta Vadrózsa. – Télire feltétlenül adok majd belőle.

- És a méhek is adnak mézet? – kérdezte Pikk.

- Biztosan. De azt tőlük kell megkérdezned.

- Méhecskék! – kiáltott át a halk zümmögésen a lány. – Ugye, adtok majd nekem mézet télen, hogy meggyógyuljak?

- Szívesen adunk, örülünk, ha mézet eszel – zümmögött a válasz. – De nem csak akkor lehet mézet enni, ha beteg vagy!

- Akkor a méz valami finom dolog? – kérdezte a lányka.

- Te még sosem ettél mézet? – hangzott fel a zümmögőkórus, mert erre az összes méh felkapta a fejét.

- Még nem – válaszolt a pálcikagyerek.

Zimi-zümi, zimi-zümi, a méhek gyors tanácskozást tartottak, majd egyikük elrepült. Térült, fordult, majd visszaérkezett negyedmagával. Egy makkcsészét hoztak, és Pikkhez repültek.

- Hoztunk neked mézet. Kóstold meg magad! – zümmögték.

Pikk elvette a mézet és beledugta az ujját az aranyló masszába. Kicsit kavarta, forgatta, nagyon tetszett neki a színe, és mókásnak találta, hogy olyan lustán folyik. Lenyalta az ujjait, és mosoly ragyogott fel az arcán.

- Nagyon finom – csettintett a nyelvével. – Köszönöm szépen, hogy hoztatok nekem! – nyalt bele újra a mézbe. – Most azonban mennem kell. A barátom, Pakk, Lapi apónál vár rám. Szeretném, ha ő is megkóstolná ezt a csudamézet. A viszontlátásra, máskor is eljövök hozzád – fordult a vadrózsához.

- Szeretettel látlak bármikor! – búcsúzott a virág.

Pikk átölelte a makkcsészét és nagyon óvatosan lépegetett vele. Nem látta Pakkot. A pitypang alatt csak egy zöld manó ácsorgott a keresztespókkal.

- Elli, Elli, nem láttad Pakkot? – kiáltott oda a kislány.

A póknak mind a nyolc szemöldöke felugrott a csodálkozástól.

- De hát itt vagyok! – fordult meg a zöld manó.

Pikk felismerte barátját a nagy levélkabát alatt.

- Ó, azt hittem egy manó – nevetett a lány. – Gyere csak! Valami különösen finomat kaptam a méhektől. Méz a neve – mutatta szerzeményét.

- Állj, állj, állj! – szólt közbe a keresztespók. – Előbb próbáld fel a köpönyegedet! – kérte ellentmondást nem tűrő hangon.

Pikk tudta, hogy értelmetlen volna vitatkoznia, belebújt hát a vadonatúj kabátba. A pók még egy csöppet szorgoskodott, aztán kijelentette.

- Pompásan néztek ki! Most aztán nyugodtan sétálhattok esőben is.

- Köszönjük szépen! – mondták a gyerekek - De most levesszük, mert nagyon melegünk van.

Kibújtak a köpenyekből, és letelepedtek a pitypang árnyékában, hogy elfogyasszák a méhek ajándékát.

- Így kell! Dugd bele az ujjad! – mutatta a kislány.

- Pikk, ez csuda finom! Hogy szerezted? – kérdezte Pakk.

- Az úgy volt, hogy elmentem a vadrózsához, gyönyörködtem a virágaiban, amikor odazümmögtek a méhek kiporozni és beporozni, hogy meggyógyuljak télen. Aztán a rózsa elmesélte, hogy a virágaiból csipkebogyó lesz, de ettől ő még nem Csipkerózsika, aztán kiderült, hogy nem ettem még mézet, és akkor a méhecskék hoztak nekem – darálta egy szuszra a lányka. – De most együnk!

Boldogan nyalták-falták a finomságot, amikor igazán furcsa dolog történt az égen. A láthatár szélén különös színek keveredtek-kavarodtak. A két gyerek tátott szájjal bámult. A felhők narancs, piros, lila árnyalatokban pompáztak, a Nap pedig komótosan ballagott mögöttük. Eltartott egy ideig, mire becsukták a szájukat és képesek voltak megszólalni.

- Ó, de szép! – sóhajtott fel Pikk, majd megkérdezte: - Vajon hova megy?

- Nem tudom – válaszolt a fiú -, de biztosan valami nagyon fontos helyre, ha ilyen színpompás kísérettel kell mennie.

- Szerintem Meseországba tartanak – vélte a kislány.

Közben elfogyott a méz, a Nap alászállt, megfogták hát új köpönyegeiket, kétfelől belekapaszkodtak a makkcsészébe, és hazaballagtak.

 

 

14. mese

Kalapos mese

- Jaj, de csuda álmom volt! – szólt Pakk, amikor reggel felébredtek. – Álmomban elkísértem a Napot Meseországba. Fogadta őt a király, aki szentjánosbogár koronát viselt. Szamóca katonák vették körül. A király meginvitált bennünket egy nagy ünnepségre, ahol mindenki mézben fürdött. Hirtelen hatalmas förgeteg keveredett, pitypangtámadás érte az országot. Csak úgy röpködött a sok pitypangernyő, és mindenkit elborítottak, mert beleragadtak a mézbe. Aztán felébredtem, nem tudom, mi lett velünk – mesélte a kislánynak, akinek a könnye potyogott, annyira nevetett.

- Na, gyerünk a szamócákhoz, megéheztem! – vezényelt a fiú.

Már jó meleg volt odakint. Szokás szerint a rét felé mentek. Örültek, hogy minden reggel köszönthetik barátaikat. Már úgy ismerték az utat, hogy nem kellett a lábuk elé nézni. Pikk újra elmeséltette a fiúval az álmát, nevetgéltek, beszélgettek, aztán a kislány hirtelen elterült a földön. Valami nagyon furcsa történt a mezőn. A földből kicsike buckák tűntek elő. Ezek egyikében botlott meg Pikk.

- Hát, ez meg micsoda? – hökkentek meg.

- Lapi bácsi, mi történt itt? – kérdezték.

- Ó, hát kinőttek a gombák. Minden eső után előbújnak seregestől. Rengetegen vannak. Többnyire kedvesek, de vannak köztük mérgesek is. Őket jobb, ha elkerülitek! – intette őket a lapulevél.

A gyerekek most már óvatosabban haladtak. A szamócás bejáratánál őrt álló két csiperke hatalmasat nőtt az éjjel, apró gombák koszorúja vette őket körül.

Pikk, új ismeretei birtokában eléjük állt.

- Jó kedvetek van? – kérdezte.

- Igen, jó – felelték a gombák.

- Örülök. Örülök, hogy jókedvű gombák vagytok – szólt elgondolkodva a kislány. – Boldogok vagytok? – jött az újabb kérdés.

- Igen, boldogok – felelték a gombák.

- Nagyszerű! – mondta Pikk. – Szoktatok nevetgélni is?

- Igen, szoktunk. De miért érdekel ennyire a hangulatunk? – néztek kicsit furcsán a lányra.

- Hát, azért, mert Lapi apó azt mondta, hogy kerüljük el a mérges gombákat. De ha ti boldogok és jókedvűek vagytok, akkor veletek nincsen baj – mondta Pikk, majd lekapott egy gyönyörű, illatos szamócát, és beleharapott.

Pakk, immár tele gyomorral, odaballagott a csiperkékhez, és nagy komolyan megszólalt:

- Csiper apó, engem nagyon foglalkoztat valami. Te talán tudnál nekem segíteni.

- Mondd csak, Pakk, ha tudok, akkor válaszolok.

- Tudod, mi általában gyümölcsöket eszünk. Megkérjük a bokrot, vagy a fát, hogy adjon a terméseiből. Mindig többet hagyunk ott, mint amennyit elfogyasztunk. A múltkor, amikor ünnepséget tartottunk az odúnknál, a rigók hoztak néhány gombát is a lakomához.

Ti egyedül álltok, nem látom, hogy bokrok lennétek. Ha megeszünk egy gombát, akkor ahelyett hogyan nő másik?

- Nagyon jó kérdés! Éppen erről akartam mesélni, ezeknek a frissen kibújt csiperkécskéknek. Foglaljatok helyet, és hallgassátok ti is a történetet!

Valamikor réges-régen a gombák hatalmas és büszke lények voltak. Magányosan álltak az erdőkben, akkor még egyformák voltak. Okosságuk miatt az erdők-mezők lakói tanácsért jártak hozzájuk. Így ment ez évszázadokon, évezredeken át. A gombák kevesen voltak, hűvösen viselkedtek, félve tisztelték őket. Ha egyikük ideje lejárt, elhullatott egy magot, hogy tudását legyen, aki továbbviszi.

Egyszer a Napkirály óriási vitába bonyolódott Meseország uralkodójával. A mesekirály egyszerűen magának akarta a Napot. A Nap sokat volt akkor távol, a mesék birodalmában, hogy szeretettel meggyőzze a királyt, hogy kérése lehetetlen. Nem járt sikerrel. Addig fajult a dolog, hogy a mesekirály foglyul ejtette a Nap legkisebb leányát, Vénuszt.

Nagy haragra gerjedt a Nap, hiszen igen szerette a gyermekét. Felsorakoztatta hát a felhőkatonákat és elindult kiszabadítani a lányát. A Nap mindennap meglátogatott bennünket, de a felhőkatonák Meseországot ostromolták. Sokáig tartott a harc. Több hónapig nem esett egy csepp eső sem.

Szörnyű időszak köszöntött a világra. A növények szomjaztak. A gombák is. A legöregebb és legbölcsebb gomba egyszer álmot látott. Csodás földön járt, ahol rengeteg színes gomba élt. Kicsik, nagyok, kékek, zöldek, barnák, sárgák, gömbölyűek, soványak, pöttyösek, csíkosak, fel sem tudom sorolni, hány félék. Boldogan és biztonságban éltek királynőjük, Őzi, vezetése alatt. Álmában a bölcs gomba kapott Őzi királynőtől egy tanácsot.

„ Nem csak az okosságotokkal kellene törődnötök. Ezzel nagyon keveset tudtok adni a többieknek. Ha megtaláljátok, hogy igazából kik is vagytok, akkor ugyan nem lesztek többé nagy,  büszke és magányos lények, akiket mindenki félve és messziről tisztel, de szépségetekkel mindenkit elbűvöltök majd. Keressétek meg, ki lakik az okosság mögött. És még egy jótanács: Csak akkor fog sikerülni, ha összefogtok! Csak akkor marad életben a néped.”

A bölcs, öreg gombát nem hagyta nyugodni ez az álom. Nem is hagyhatta, hiszen a gombanemzetség egyre fogyott. Az öreg magába fordult hát, hogy megkeresse a választ. Egyre kisebb lett, egyre kisebb. Végül eltűnt a többiek szeme elől. Nagy keresésében a föld alá húzódott. És akkor megértett valamit. Befelé figyelt erősen, masszív gyökerei visszatértek a testébe, majd szándéka szerint apró fonalakká lettek, és messze futottak a talajban. Nagy békét érzett. Apró fonalaival más gombák felé indult és szeretettel átölelve gyökereiket, átadta nekik tudását.

Közben a Napkirály kiszabadította Vénuszt, a felhőkatonák visszatértek, és újra esők öntözték a kiszáradt földet. A víz erejétől egyszerre kidugták fejüket a gombák is, és csodát láttak. Elsőként a bölcs, álomlátó gomba szakította át a talajt. Meglepetten tapasztalta új valóját. Gyönyörű kék színben játszó kalapot viselt, lába vastag lett, biztosan támaszkodott, mert alul fogta a többiek gyökérkezét. Ebből merítette az erejét. Hajdani büszkesége megértő szeretetté alakult. Galambgombának nevezték el a többiek.

Hetekig tartott a csuda. Alig győztek betelni ennyi szépséggel. A többi lény is a csodájukra járt, ők pedig szeretettel osztották meg szépségüket. Minden leszakított gomba nyomán kettő bújt elő. Az állatok megették a színes gombákat. Nemcsak az éhségüket csillapította, hanem békét és szépséget  is tapasztaltak.

Néhány gomba azonban nem tudott megbirkózni a büszkeségével. Gőgősen különültek el a többiektől. Úgy döntöttek, hogy ők itt is különbek lesznek. Átalakulásuk nehéz volt. Harag gyúlt bennük, gyűlölték a boldog, színes gombákat. Őket okolták sikertelenségükért, és a gombák régi dicsőségét kérték számon rajtuk. Többségüket nagy türelemmel sikerült lassacskán megszelidíteni, de néhányan szomorú és mérges gombák maradtak.

Eddig a mese gyerekek. Okuljatok belőle!

- Pakk, te is megkaptad a választ a kérdésedre, ugye? Nyugodtan egyétek csak a gombákat! Mi a föld alatt erősebbek vagyunk, mint felette. Sőt, nagyon jó lenne, ha azonnal a fejetekre tennétek egy-egy kalapot! Ilyen erős napsütésben nem lehet fedetlen fővel üldögélni! Ezek a szegfűgombák épp a ti méretetek.

A gyerekek nagy nevetve a fejükre tették a kalapokat, megköszönték Csiper apónak a mesét, majd a rétre indultak, mert Pikk azonnal ki akarta próbálni a pitypangfújást, és persze szerette volna megmutatni új kalapját is.

 

 

15. mese

Csupa repülés

Rengeteget nevettek útközben. Kalapjaikban masíroztak, mint a katonák, oroszlánra vadásztak Afrikában, amiket most a szöcskék helyettesítettek.

Pikk be akart köszönni a vadrózsának, vagyis inkább a kalapját akarta megmutatni.

A csipkebokor nagyon örült feltűnésüknek, mert meglepetést tartogatott a kislánynak.

- Szervusz, Vadrózsa! Mit szólsz a szépséges kalapomhoz? – kérdezte Pikk.

- Szervusztok! Káprázatosan festetek – mosolygott rájuk a rózsa.

- Ő itt a barátom, Pakk – mutatta be a fiút.

- Hogy ízlett a méz, Pakk? – érdeklődött a rózsa.

- Csuda finom volt! – felelt a fiú. – Most nincsenek itt a méhek? Szeretném megköszönni nekik.

- Nincsenek itt. Elvitték az összes virágporom, csak akkor jönnek újra, ha ismét lesz. Nagyon szigorú királynő az uralkodójuk, muszáj, hogy teli vödrökkel térjenek haza. Ezért mindig odamennek, ahol biztosan teli vannak a porzók.

- Ó, szegénykék! – sajnálkozott Pikk.

- Nem kell sajnálnod őket! Nagyon szervezett ugyan az életük, de repülni csoda jó. Ők szebbnél szebb virágok között szálldosnak egész nap, gyönyörű dolgokat látnak, és mindenki szereti őket.

Kedves Pikk, van egy ajándékom a számodra! Gyere át ide a másik oldalamra! Nézd – mozdította meg egyik alsó ágát a bokor –, itt van!

Pikk ugrálni kezdett örömében.

- Ez tényleg az enyém? Teljesen az enyém, elvihetem? Jaj, de szép!

- Igen, a tiéd – mosolygott a rózsa. – Bújj csak bele!

Pikk óvatos mozdulatokkal leemelte az ágról, és belebújt a gyönyörű, rózsaszínű ruhába.

- Olyan kedves vagy, hogy nekem adtad a szirmaidat! Neked nem fognak hiányozni? – aggódott a kislány.

- Tudod, nekem már nincs szükségem a szirmaimra. Csak azért vannak ilyen feltűnően szép, színes virágaim, hogy a méhek és más rovarok idetaláljanak. Nélkülük nem tudnék termést hozni. Tegnap a méhek elvégezték szolgálatuk nagy részét. Hamarosan lehullanak a szirmaim. Már csak a bogyók növekedésére fogok figyelni. Megkértem a keresztespókot, hogy varrjon neked ruhát a fölösleges szirmokból – magyarázta a pörgő-forgó kislánynak a vadrózsa.

- Nagyon, nagyon tetszik nekem az ajándékod!

Pikk valóban csodaszép volt az új, rózsaszínű ruhában és a kalapjában.

- Köszönöm szépen, Rózsa! Megengeded, hogy megöleljelek? – kérdezte.

- Sajnos, nem tehetem – mondta a csipkebokor -, nem vetted még észre, hogy milyen hegyes tüskéim vannak? Ha megölelsz, megszúrlak.

- Miért vagy ilyen szúrós? – kérdezte Pakk.

- Nagyon gyengék az ágaim, szépek a virágaim és nagyon értékesek a bogyóim. Ha letörnék az ágaimat, hogy hazavigyék a virágokat, akkor nem lennének csipkebogyók. Tüskés vagyok, így békén hagynak.

- Nagyon okos ötlet – vélte a kisfiú.

- Örülök, hogy benéztetek, gyertek máskor is, de most nagyon elfáradtam. A kicsi termések igénylik minden erőmet. A viszontlátásra!

- Viszontlátásra! – köszöntek a gyerekek. – És még egyszer köszönöm a ruhát! – kiáltott vissza Pikk.

A kislány úgy vonult a mezőn, mint egy királynő. Annak is érezte magát. Odakiáltott minden virágnak, hogy biztosan lássák új ajándékát. A pitypanghoz mentek, aki ámuldozott a ruha láttán, azonban Pikk egy röpke pörgés-forgás után előállt egy kérdéssel.

- Pitypang, te hogyan szórod szét a magjaidat? – szegezte neki egyenesen.

- Amikor a bóbitám teljesen megérleli a magokat, akkor csak egy kicsi szelet kell várnom. A szél belekapaszkodik az apró kis ernyőkbe, és nagyon messzire tudja őket repíteni – felelt a virág.

- És ha nincs szél, akkor mi történik? – nézett rá a kislány.

- Előbb-utóbb mindig van . Addig a magok itt csücsülnek. Nem kell sietniük.

- Lehetne, hogy mi megpróbálnánk elfújni őket? – tette fel legfőbb kérdésüket Pakk.

- Természetesen – felelt a pitypang -, nekem mindegy, hogy mitől repülnek el!

- Tudod, Pakknak borzasztó érdekes álma volt egy pitypangtámadással, és én is nagyon szeretném látni, hogy hogyan szállnak az ernyők.

- Akkor fújjatok csak! – mosolygott a borzas, sárga fej.

Hát, nem volt könnyű dolguk! A bóbiták többsége jóval magasabb volt náluk, így hiába fújtak nagyokat, a levegőfuvallatnak nem volt elég ereje, hogy elröptesse a magokat.

Pedig próbáltak óriási lélegzetet venni. Pikk megmutatta a fiúnak, hogyan kell teleszívnia a tüdejét. Ő gyakorolta épp eleget, amikor Jankát hintáztatta.

Beszívták a levegőt, kicsi karjukat a pocakjukra tették, hogy érezzék fér-e még oda levegő, aztán hatalmasat fújtak.

Belátták, hogy ez így nem fog sikerülni. Ekkor Pakknak eszébe jutott valami, eliramodott, majd visszatért egy hosszú bottal. Aládúcolt egy pitypanglevelet, és fürgén felmászott rá. Feje így épp egy magaságba került a bóbitát formáló magokkal. Mély lélegzetet vett, aztán fújt. Vígan repültek szanaszét az aprócska ernyők. Pikk boldogan tapsikolt.

- Nagyon ügyes vagy, Pakk! Nézd, hogy szállnak, jaj, de szépek! – kiabálta.

Pakk lemászott, keresett egy másik alkalmas levelet, megtámasztotta, és szólt Pikknek, hogy most ő jön. Pikk nagyon koncentrált. Óriási levegőt vett, és nagyot fújt. Ő is sikerrel járt. Így mentek egyik bóbitától a másikig, hamarosan több száz pitypangernyő szállingózott a rét fölött. Kicsit unalmasnak találta a várakozást, ezért a kislány új mulatságot talált ki. A lefelé tartó magocskák alá állt, és megpróbálta fenntartani őket.

Óvatosan, lassan fújt felfelé, hogy terelgesse az ernyőcskét. Először nagyobbat fújt, de akkor messzire repültek a magok. Izgalmasabb volt sétálgatva irányítani őket a feje fölött.

Játékuknak a rigó érkezése vetett véget. Csőrében néhány szem cseresznye lógott. Megdicsérte kalapjukat és a kislány új ruháját, majd elmesélte, merre járt az elmúlt napon. A rigó sokfelé megfordult, ismerte az egész környéket.

A cseresznye nagyon ízlett nekik. A madár elmesélte, hogy fákon terem, olyanok a cseresznyefák ilyenkor, mintha felakasztgatnák rájuk a gyümölcsöket.

A gyerekek elregélték neki az óriási esőt, a gombák meséjét és a pitypangmagok reptetését.

Pikk elpilledt a sok élménytől, felmászott a pitypang hintalevelére, és elszundított. Ezalatt a rigó és Pakk fontos dolgokról beszélgettek. A madár azt tanácsolta, hogy járják be a vidéket, mert télire nem lesz megfelelő szállás az odú. Keresniük kell egy magasabban fekvő, melegebb helyet. Ha megtalálják, akkor még jó sok időbe beletelik majd, mire kényelmessé teszik.

A kislány felriadt egy arra járó légy zümmögésére. Álomittasan bámult utána, majd gyorsan-gyorsan a többieknél termett.

- Repülni szeretnék! Olyan sokan repülnek. A rovarok, a madarak, a pitypangmagok, én is szeretném tudni, hogy milyen! – állt elő legújabb ötletével.

- Pikk, neked nincsen szárnyad! Mivel akarsz repülni? – kérdezte a fiú.

- Rigó, te fel tudnál engem repíteni? Nagyon szeretném, kérlek! – fordult a madárhoz.

- Semmi akadálya! Gyere, ülj a hátamra! Nagyon erősen kapaszkodj a tollaimba, gyorsan fogunk menni!

Pikk a rigó hátán termett és repültek egy nagy kört az erdő fölött. A kislány látta a hegyet, mely a barlangot rejtette,  látta a patak kanyargását, a fák leveleinek csudazöldjét, ahogy játszik rajtuk az alkonyi napsugár, látta az óriási tölgyfát. És a távolban különös dolgokat is észrevett, de a madár leszálláshoz készülődött.

- Köszönöm, Letti! – ölelte át hálásan a madár nyakát. – Ez óriási élmény volt! Elmehetek majd máskor is veled? – kérdezte.

- Persze, hogy eljöhetsz. Eddig eszembe sem jutott, hogy felajánljam. Azt hittem nem szerettek repülni.

- Nagyon szeretünk, nagyon szeretünk repülni! – kiáltott a pálcikalány, majd a rigó fejéhez hajolt, és súgott neki valamit.

- Pakk, gyere, téged is szívesen elviszlek egy körre! – rikkantotta a rigó.

- Köszönöm! Jövök! – és hálásan rámosolygott a kislányra.

- Én addig hazamegyek, megköszönöm a póknak is a ruhámat! Oda gyertek majd! – szólt Pikk.

Szívében a repülés élményét ringatta még jó darabig. Elbeszélgetett Ellivel, aztán becsúszott az odúba.

Mire Pakk hazaérkezett, addigra már aludt. Gyönyörű, új ruhája az ágya szélére terítve vigyázta az álmát.

 

 

16.mese

Ugri-bugri

 

Pikket egy csinos margarétaszoknya várta az odú előtt, a hozzávaló felsőrésszel. Elli még ott szorgoskodott körülötte.

- Jó reggelt, Elli! – köszönt a kislány.

- Jó reggelt! Nézd csak, mit ütöttem gyorsan össze neked hajnalban! – mutatta a pók a ruhát.

- Jaj, de szép! Hogy te milyen ügyes vagy! – lelkendezett a lányka.

Azonnal bele is bújt az új ajándékokba, majd letelepedett a gyökérlépcsőre.

- Elli, olyan kedves vagy hozzánk! – simogatta meg az öreg keresztespókot.

- Ugyan, ugyan! Semmiség ez. Tudod, mielőtt idejöttetek, állandóan csak unatkoztam. A hálóm erős, nagyon ritkán akad rajta javítanivaló. Eleinte csak vártam, hogy majd történik valami, aztán megszoktam a semmittevést. Mivel nem történt velem semmi, nem voltak élményeim, nem volt kedvem sehová sem elmenni, hisz nem volt mit megosztanom másokkal. Most hirtelen új életre keltem. Úgy érzem, hogy van dolgom. Annyi csodás ötletem van még, örömmel tölt el, ha alkothatok valamit. Végre igazán hasznos pók lett belőlem.

- És nem fáraszt ennyi munka? – kérdezte aggódva a kislány.

- Ó, drágám, hidd el, hogy nem dolgozom annyit, csak te látod annak, mert nagyra értékeled az ajándékokat. Hidd el, ha örömmel készítesz valamit, az nem fáraszt el.

- Köszönöm Elli! A ruhát is és a tanácsot is. Amit örömmel teszel, az nem fáraszt el – ismételte Pikk.

Pakk is felébredt, elindultak hát szokásos reggeli körútjukra. Útközben csipegettek egy kis gombát, majd a jól bevált szamócával fejezték be reggelijüket.

Haza kellett menniük, mert a rigót várták. Házuk előtt valami furcsa kupac várta őket. Mintha hosszú, sárga fűszálak lettek volna, de hogy hogyan került oda, azt el sem tudták képzelni.

Becsapódása után a rigó megadta a választ.

- Jó reggelt! – rikkantotta. – Sikerült rafiaszálakat szereznem, kint felejtették a szőlők között. Készítünk gyorsan valami alkalmas tárolóhelyet a ruháitoknak – jelentette ki -, hiszen most már vannak! – kacsintott a kisfiúra.

A madár és Pakk fúrni, faragni kezdett. Pikk ráébredt, hogy itt bizony nincs rá szükség, így hát kisétált a rétre.

A pitypang mellett egy termetes sáska állt. Nagy beszélgetésbe csöppent bele a lányka.

- Szervusztok! – köszönt a kislány.

- Szervusz, Pikk! Ő itt Ugri mama, eljött kicsit panaszkodni. Nagyon meggyűlt a baja a fiacskáival.

- Szervusz, Pikk, örülök, hogy megismerlek. Már az egész mező rólatok és a bolondos ötleteitekről beszél. Kíváncsi voltam rád, de az az öt átkozott gyerek annyi munkát ad, hogy nincs nekem időm semmire!

- Mi rosszat tettek a gyerekeid, Ugri mama? – kérdezte a kislány.

- Nem hajlandók ugróiskolázni! Mindig csak a játékon törik a fejüket. Márpedig minden valamirevaló sáskának meg kell tanulnia ugrani! Nem hiszik el, hogy edzeni kell a lábaikat.

- Figyelj csak, nekem van egy ötletem! Lehet, hogy segíthetek neked. Mondd el, hogy milyen gyakorlatokat kell megtanulniuk, én meg kitalálok valami jó kis játékot, és játszom velük. Közben úgy tanulják meg, hogy észre sem veszik.

- Hát, megpróbálhatjuk – merengett el a sáska asszonyság -, de szép is volna, ha sikerülne!

Pikk és Ugri a pitypang levelére telepedtek, és a sáska elmondta, hogy most az a legfontosabb, hogy megérezzék, hogyan is mozog a lábfejük, mert csak így tudják majd megerősíteni. És az ugrásban ez egy alapvető fontosságú dolog. Mire megbeszélték a többi tudnivalót is, befutott az öt csemete az édesapjukkal.

- Köszönöm, Pikk, hogy játszol velük – mondta Ugri mama -, nekünk most fontos dolgunk van. A sáskajárást gyakoroljuk a többiekkel.

- Hű, de fura vagy! Milyen kevés lábad van! – szólt az egyik kis sáska.

- Pikk vagyok, a pálcikalány. Nekem csak két lábam van, de így is nagyszerűen érzem magam. Játszani fogok, szeretném, ha békén hagynátok!

Azzal lábujjhegyre állt, és masírozni kezdett a réten. Nagy hangon közölte mindenkivel, hogy ő egy óriás. A sáskagyerekek csak figyelték, de nem szóltak. Pikk, lábujjhegyen feléjük indult.

- Mit kerestek itt, törpék? – kérdezte mély hangon.

- Nem vagyunk törpék! – kiáltották dacosan. – Mi is óriások vagyunk!

- Az óriások így járnak, mint én. Ti nem vagytok óriások!

- De, igen! – csattantak fel a sáskafiak és ők is peckesen, lábujjhegyen kezdtek sétálgatni a mezőn.

- Az óriások egyenesen járnak, nem dugják ki a feneküket! – igazította meg a mozdulataikat Pikk.

Hagyta, hogy azt képzeljék, hogy mindenkit lenéznek, aztán hirtelen a sarkára állt.

- Most meg mit csinálsz? Te törpe! – kiabáltak a fiúk. – Az óriások így járnak!

- Már nem vagyok óriás. Varázsló vagyok, a sarkon fordulást gyakorlom. Ne zavarjatok!

A kislány körbe-körbe járt a virágok között, miközben a sarkán lépegetett.  Naná, hogy követték a sáskafiúk!

- Ügyes varázslók egyenesen járnak, nem hadonásznak a kezükkel, mert valakit véletlenül békává varázsolnak, és szépen behúzzák a feneküket. A sarkon fordulás nagyon fontos varázslat, jól be kell gyakorolni a mozdulatokat, mielőtt valaki kimondja a varázsigét.

- Mi a varázsige? – kérdezték kórusban a fiúk.

- Hadd lássam, jól csináljátok-e! Rendben van, ügyesek vagytok! Gyertek, elmondom a varázs szavakat!

Sarkon fordulok, hipp, hopp

Ott legyek, ahol akarok! – súgta halkan

Titkos dolog, nem szabad csak úgy kikiabálni! – intette őket.

A fiúk nagy igyekezettel forogtak a sarkukon, közben mondogatták a titkos mondatot.

- Hipp-hopp! Imbolygóországban termettünk. Óvatosak legyetek! Itt nem szeretik az idegeneket! Úgy kell tennünk, mintha helybéliek volnánk. Itt nappal mindenki a külső talpélén jár, mintha egy labda volna a lábai között. Gyerünk, hadd lássam, mielőtt valaki meglát bennünket!

A kicsi sáskagyerekek megszeppenve tették, amit mond. Ügyesen sétálgattak a külső talpéleiken. Pikk igazgatta a mozdulataikat.

- Jaj, ez így nem lesz jó, fiúk. Az itteniek nagyon büszke népek, nagyon egyenesen járnak. Behúzzák a hátsójukat, felemelik a fejüket. Na, most jó lesz! Gyalogoljatok csak még egy kicsit!

Ő is így járt, odament a pitypanghoz, és valamit suttogott vele. Ezután a gyerekekhez fordult.

- Most nagyon fontos, hogy rám figyeljetek! Megkértem Pitypangot, hogy segítsen nekünk. Ő fog őrködni, míg mi begyakoroljuk az imbolygók éjszakai járását. Titokban kell csinálnunk, hisz nappal  van, de ő majd kémlel, és jelez nekünk, ha közeledik valaki.

- Juj, de izgalmas – suttogták a kicsi sáskák.

- Figyelem, az imbolygók éjszaka a belső talpéleiken mennek. Ezzel mutatják ki tiszteletüket a Nap iránt. Ha velük van, úgy tesznek, mintha tartanák a térdükkel, ha nincs itt, akkor a hiányát mutatják. Gyorsan, gyorsan, hadd lássam! Hű, de ügyesek vagytok! De ezt is peckesen ám! Be a hátsót, föl a fejet! Így, most jó lesz! – javítgatta Pikk a mozdulataikat.

Hirtelen pisszegést hallottak.

- Valakik közelednek! – szólt a sárga virág.

- Gyorsan, fiúk, külső talpél! Tartsátok a Napocskát a térdeitek között! – vezényelt a kislány.

A sáskagyerekek megszeppenve masíroztak.  Oda sem mertek nézni, csak álltak a kitekert lábaikon. A szüleik érkeztek, akik döbbenten néztek fiaikra.

- Pikk, ezt hogy csináltad? – kérdezte Ugri mama.

- Ó, Ugri, veszélyben vagytok! Bármikor erre jöhet egy imbolygó és ők nem szeretik az idegeneket! Nektek is így kell állni!

- Gyorsan, mama! – aggódtak a kicsik is.

A szülők természetesen megfogadták a tanácsot. Pikk hamarosan kiadta az újabb parancsot!

- Akkor most menjünk haza! Sarkon fordulás! Mondjátok a varázsigét!

- Sarkonfordulok, hipp, hopp

Ott leszek, ahol akarok – mondták halkan a fiúk.

- Na, most már biztonságban vagyunk – mondta a kislány.

- Mama, Papa, olyan jót játszottunk! Mikor lehetünk megint Pikkel? Mikor lesz a legközelebbi sáskajárás? – kiabáltak, miközben élményeiket mesélték és mutatták a szüleiknek, hogy hogyan járnak az óriások, hogyan a varázslók.

- Pikk, nagyon köszönöm! – mosolygott végre a sáska anyuka.

- Nagyon szívesen. Jól szórakoztunk! – felelt a kislány. – Csak játszani kellett, és mindent megtanultak.

Ekkor megérkezett Pakk és a rigó.

- Készen vagyunk a szekrénnyel, gyere, elmegyünk az erdő túloldalára! – mondta Pakk, miután köszöntött mindenkit.

- Pattanjatok fel a hátamra, és kapaszkodjatok jól! Repülni fogunk, úgy a leggyorsabb – szólt a madár.

- Viszontlátásra! Gyertek máskor is játszani! – kiáltotta Pikk új barátainak, majd útra keltek.

A sáskák sokáig integettek utánuk a szárnyaikkal.

 

 

17. mese

A tóparton

 

A rigó magasra repült, a gyerekek kapaszkodtak, és csak néztek, néztek. Csodálatos volt újra látni innen fentről a világukat. És nagyszerű érzés volt tudni, hogy amit ők most egy zöld takarónak érzékelnek, az barátok lakhelye, ott várják őket a virágok, a fák és az ott élő állatok. Boldogok voltak.

A madár óriási kört tett velük, majd Délnek fordult. Először meg akarta mutatni a két pálcikagyereknek a cseresznyefákat, amik a közeli szőlőhegyen álltak. Utána pedig azt tervezte, hogy átvizsgálnak egy területet, melyen alkalmas téli szállást gyanított.

A rigó tudta, hogy miért siet ennyire. Közel két hónap ugyan volt még a nyárból, de az őszi szelek hideg esőt hoznak, a tél pedig faggyal jár és éhezéssel, ha nem gondoskodnak előre magukról. A hideg ellen nem lesz elegendő a lapulevél köpeny és a virágszirom ruha. A madár olyan búvóhelyben gondolkodott, ahol fűteni is tud a két gyerek. Végső esetben persze melegíti őket a testével, de ha lelnének egy megfelelő kuckót, az mindenkinek egyszerűbb volna.

Annyira elgondolkodott, hogy túlrepült a szőlőkön, a város határából kellett visszafordulnia.

A gyerekek megdöbbenve figyelték a táj változását. Az erdőket és a mezőket széles, fekete kígyók szabdalták, amiken fura, színes bogarak szaladgáltak. Kissé esetlenek és hangosak voltak. Azt pedig el sem tudták képzelni, hogy mi az a sok-sok óriási szögletes valami, amik  gomba módra piros kalapot viselnek, és tele van velük egy kígyóktól hemzsegő hatalmas tisztás.

Szerencsére megérkeztek a cseresznyefák fölé. Letti ügyelt, hogy óvatosan érkezzen a földre. Pikk és Pakk csak ámult, bámult a gyönyörűséges fák láttán. Mert nemcsak cseresznye, hanem meggy, kajszi- és őszibarack is kellette magát. Pikk azt képzelte, hogy pöttyös ruhába bújt fatündérek.

A rigó felröppent, és mindegyik gyümölcsből szakított a gyerekeknek, akik ízekben tobzódva ebédeltek meg. Először cseresznyét és sárgabarackot ettek, mert ezeket már ismerték. Aztán meggyet kóstoltak, ami a kisfiúnak nagyon ízlett, Pikknek kevésbé. Inkább az őszibarackba harapott.

- Pakk, Pakk, ennek a gyümölcsnek napfény íze van, és olyan édes, mint a méz! – lelkendezett.

Ebédjük végeztével ismét barátjuk hátára kapaszkodtak, aki rövid repülés után egy tavacska szélén álló sziklán landolt. Fák között bújt meg a víz, mészkő sziklák ölelésében. A rigó azt remélte, hogy ráakadnak egy csinos kis barlangodúra. A szikláról remek kilátás nyílt. A tó partját homok borította, vize zöldes árnyalatú, a homoksávot gyér növényzet övezte, majd kezdődött az erdő.

A szikla kellemes meleg volt, de nem forró. Pikk hanyatt feküdt rajta, élvezte a hőmérsékletét. A felületén lévő apró göröngyök jólesően masszírozták a kislányt. Úgy határoztak, hogy közvetlenül a tóparton kezdik a keresést. Óvatosan leereszkedtek a szikláról egy kavicsokkal borított ösvényen. Lassan haladtak, mert lábukat bökték az apró kövek. A száraz homok igazi felüdülést jelentett a talpuknak, egy darabig. Amíg a szikla árnyékában haladtak. A napsütötte, szürke homok túl meleg volt a lábaiknak.

- Fussatok át rajta! – tanácsolta a rigó. – A víz melletti homok jóval hidegebb!

Hát, persze, hogy szaladtak, csak úgy porzott mögöttük az út. A madárnak igaza volt, a nedves talaj nem melegedett át annyira. Nagy volt a hőség, így hát a vízben gyalogoltak tovább. Élvezték, ahogy körbeveszi lábacskáikat a hűvös folyadék. Ha valami felkeltette a figyelmüket, akkor Letti odarepült és szemügyre vette. Egyelőre nem találtak semmit, viszont rettenetesen elfáradtak. Pihenőt kellett tartaniuk. A két gyerek óriási fröcskölést csapott először, hogy testük lehűljön, aztán letelepedtek egy fűcsomó árnyékába. Élvezték a homok puhaságát, Pikk egyik kezéből a másikba folyatta, majd rájött, hogy nagyon könnyű ábrákat rajzolni bele. Először az ujjával, majd egy kicsi bottal felrajzolta eddigi életük legfontosabb szereplőit. Pitypangot, Lapi apót, Ellit, a keresztespókot, a gombákat, a vadrózsabokrot, a sáskacsaládot, Szentjánosbogárékat, a méheket. Kicsit tétovázott, majd Galit, a rosszkedvű galacsinhajtót is megörökítette.

- Nézzétek, most mindenki itt van velünk! – kiabált tanácskozásba merült társainak.

- Mindjárt jövünk! – biztosították. – Csak befejezzük a tanakodást!

Persze a kislány elunta a várakozást. A homokban ülve lábaival rugdosni kezdte a nedves masszát. Nagyon meglepődött, amikor csinos kis domb lett belőle. Odaguggolt és kezeivel is formázni kezdte. Belemerült az új játékba. Észre sem vette, mikor Pakk és Letti melléértek. A dombba barlangot rejtett, patakocskát vájt elé, megformázta bogár barátaikat is. Élvezte az alkotást és a nedves homok érintését. Közben persze a feje búbjáig bepiszkolódott. Míg társai megcsodálták alkotásait, addig ő megmosdott a tóban. Továbbindultak, még be akarták cserkészni a környéket.

Felvillant az első reménysugár. Az egyik szikla alatt megpillantottak egy sötéten tátongó üreget. Letti jól megnézte, de azt javasolta, hogy inkább menjenek tovább, attól tartott, hogyha átfagy a talaj, akkor nagyon hideg lesz az üregben, és talán nedves is. Bandukoltak hát. Pakk hirtelen meglátott valamit az egyik sziklán. A rigó odarepült, aztán sokáig nem tért vissza. Addig a gyerekek homokvárat építettek. Az általuk ásott patak fölé híd került egy fadarabból. Kavicsokkal rakták ki a vár alját. Remekül szórakoztak, míg barátjuk végre-valahára visszatért.

- Gyorsan fürödjetek meg, aztán indulunk! – szólt a madár határozottan.

- Megtaláltuk? – kérdezte Pakk.

- Lehet – válaszolt Letti -, de most tisztálkodj meg! Így nem ülhetsz a hátamra, másképp pedig egyelőre nem tudtok felmenni.

Megfürödtek hát. Kellemes volt a simogató, hűvös víz. Sajnálták itthagyni a várat, de tudták, hogy nem vihetik magukkal. Pikk javaslatára elbúcsúztak tőle és belesuttogták, hogy milyen jó volt itt lenni és mindezt megépíteni.

Letti nagyon óvatosan közelítette meg a sziklán lévő hasadékot. Épp, hogy meg tudott kapaszkodni egy keskeny párkányon, a gyerekeknek rögvest az üregbe kellett ugraniuk a hátáról.

Nagyon kellemes helyet találtak . A szűk bejárat mögött tágas tér rejtőzött. Akkora volt, hogy hat rigó is kényelmesen táncolhatott benne. Szóval éppen megfelelő a téli tüzelő, az élelmiszerkészlet tárolására, és elegendő hely marad arra is, hogy fogadják a barátaikat. Feltéve, hogy nem egyszerre érkeznek majd.

A hasadék keskeny volt és Dél felé nézett. Így egyrészt elkerülik a hideg, téli szelek, másrészt könnyen befedhetik a nyílást, ami szükséges lesz majd a nagy fagyok idején. Pakk és a madár alaposan megvizsgáltak minden zugot, Pikk gyönyörködött a kilátásban, ami még két kisebb hasadékon át is látható volt, aztán hazaindultak. Megcsillantak már az alkonyat fényei, mikor a rigó felszállt.

Annyi élmény kavargott a két gyerekben, hogy nem is figyelték a gyönyörű tájat. A naplemente színei sem hozták különösebben lázba ma őket. Elfáradtak.

Hazatérve gombavacsorát csaptak, miközben alaposan átbeszélték a tennivalókat. Pikk befeküdt a hintaágyba és elmesélte Ellinek, hogy mennyi mindent láttak ma.

 

 

18. mese

Pancsolás a pataknál

Rekkenő hőség volt, mikor felébredtek a gyerekek. Szokásos reggeli köszönő körútjuk végén, hálásan pihentek meg Csiper apó és Csiper anyó árnyékában. Még enni sem nagyon volt kedvük.

Mivel a rigó délutánra jelezte jövetelét, úgy határoztak, hogy lemennek a patakhoz, ott hűsítik magukat a friss vízzel.

A fák árnyéka sem nyújtott igazi felüdülést. Rezzentéstelen, forró kánikula volt. A patakhoz közeledve a csobogó hangok ígértek egyedül enyhülést.

Végre odaértek. Örömmel szaladtak be a hűs vízbe. Fröcskölték egymást, futkároztak a parti vízben, apró kavicsokat dobáltak, élvezettel figyelték a felcsapódó hullámok gyűrűjét.

Kellemes volt a hideg vízben játszani, de lassan elfogytak az ötleteik. Furcsa lényre lettek figyelmesek, aki a víz tetején szaladgált. Mulatságosnak találták.  A lény egyenesen feléjük tartott.

- Szervusztok! Kik vagytok? Az én nevem Vivi. Vízipók vagyok.

- Én Pakk vagyok – mutatkozott be a fiú -, ő pedig a barátom, Pikk. Pálcikagyerekek vagyunk. Miért járkálsz a vízen?

- Sosem gondolkodtam még ezen – válaszolt a lény. – Amióta élek, azóta csinálom. Ilyen forróságban ez különösen kellemes. Gyertek, próbáljátok ki ti is!

A két gyerek elindult és megpróbált a vízen járni. Hát, nem igazán sikerült, sőt, egyáltalán nem. Újrakezdték, és egyre beljebb merészkedtek. A vízipók nem értette, hogy miért kéretik magukat. Csak figyelte őket, néha alábukott, hogy felfrissítse magát. A gyerekek szorgalmasan rohangáltak ki-be, remélve, hogy egyszer majd sikerül. Aztán megtörtént a baj. Pikk nagy lendülettel beszaladt a vízbe, majd hirtelen elfogyott lába alól a talaj. Fordult volna vissza, de nem boldogult, hiszen nem volt, ahol megvethetné a lábát. Szerencsére Vivi épp arra szaladgált, örömmel látta, hogy valaki végre lebukik, hogy játszon vele. Ő is alámerült és várta, hogy a kislány reagáljon, de ő csak kalimpált kétségbeesetten. Pakk riadt kiáltozása értette meg a vízipókkal, hogy itt nem játékról van szó. Gyorsan Pikk alá úszott és feltolta a felszínre, majd partra segítette.

- Mi történt? – kérdezte. – Miért nem játszatok velem a vízben?

- Mert nem tudunk fennmaradni rajta – válaszolt a kisfiú, aggódva figyelve Pikket, aki rémülten lihegett.

- Jól érzed magad? – kérdezte a fiú.

- Igen, most már jól. Nem kaptam levegőt a víz alatt – szólt a lányka. – Nagyon megijedtem.

- Ti nem tudtok úszni? – döbbent meg a vízipók.

- Mit jelent az, hogy úszni? – meredt rá Pakk.

- Hát, úszni azt jelenti, hogy tudod magad irányítani, akár a víz felett vagy, akár a víz alatt – válaszolta Vivi.

- Hát, a jelek szerint, ilyet nem tudunk – jegyezte meg a kislány.

- Még soha nem találkoztam olyanokkal, akik nem tudtak – gondolkodott el a pók. – Nektek nincsen légnadrágotok?

- Nekünk semmilyen nadrágunk sincs – mondta Pakk.

- Ez nagyon érdekes – jegyezte meg a pók. – Mi tudunk magunknak légnadrágot készíteni.

- Vivi, lehet, hogy nekünk is tudnál ilyet csinálni? - támadt egy ötlete a fiúnak.

- Nem tudom – válaszolt a vízipók -, de próbáljuk meg! Gyere, Pakk, állj bele a vízbe!

A kisfiú derékig besétált a hűs habokba, a vízipók pedig munkához látott.  Egyszerre Pakk emelkedni kezdett. Ahogy nőtt a nadrág, úgy emelkedett a fiú. Most már fenn tudott maradni, de nem tudta irányítani magát, és ez nem volt kényelmes. Tehát a légnadrág náluk nem vált be. Vivi egy hatalmas rúgással kilyukasztotta a levegőbuborékot, így Pakk lábai földet értek.

- Vivi, arra gondoltam, hogy építs ilyen levegőkarikát a karjaim köré, akkor benne leszek a vízben, de nem süllyedek el, és talán tudok megfelelően kalimpálni.

Pakk beljebb ment a vízbe, a vízipók pedig újrakezdte a dolgát. Hamarosan emelkedni kezdett a fiú. Képes volt lebegni a felszínen. Vivi megmutatta, hogy mit tegyen a kezével és a lábával. Eleinte ügyetlenül csapkodott, aztán egyre határozottabbá lettek a mozdulatai. Szorgalmasan ismételte a tanultakat, míg hamarosan ráérzett az ízére, és egyre jobban élvezte az egészet.

- Pikk, ez csuda jó! – kiabálta a kisfiú. – Gyere, Vivi neked is csinál lufit a karodra!

- Biztos, hogy nem fogok elmerülni? – kérdezte a kislány.

- Én nem merülök el, szerintem te sem fogsz.

Pikk bemasírozott a vízbe és odatartotta a karjait a vízipóknak. Gyorsan elkészültek a légkarikák, a kislány figyelmesen eltanulta Pakktól a mozdulatokat, így hamarosan  vidáman úszkáltak a hűvös habokban. Vivi nagyszerű játszópajtásnak bizonyult. Most már nagyon ügyelt két új barátjára, rendszeresen ellenőrizte a karukon körbefutó levegőbuborék állapotát.

Rengeteget úszkáltak, majd a pók új mulatságot talált ki. Felmásztak egy nagy kőre, és onnan ugráltak a tóba. A végére úgy belejöttek, hogy akrobatákat megszégyenítő ugrásokkal szórakoztatták egymást és persze magukat. Aztán belefáradtak a nagy ugrándozásba, így kifeküdtek a kőre. A nagy felületet langyosra fűtötte a nap, kellemes pihenés esett rajta.

- Köszönjük, Vivi, hogy segítettél nekünk és most ilyen jó kis mókában van részünk – fordult a kisfiú a vízipókhoz.

- Igazán nincs mit, nekem is nagy öröm veletek játszani – mosolygott a póklány.

Elpilledésükből egy kissé reszelős hang riasztotta fel őket.

- Khm,khm... elnézést, egy pillanatig sem szeretnék zavarni, de esetleg volna egy ötletem – hallatszott a víz felől.

Mindannyian a vízbe bámultak, ahol egy teknős himbálózott, kissé szégyenlősen.

- Khm, figyeltelek benneteket, ahogy játszottatok, örömmel csatlakoznék én is, khm, khm – szólt bátortalanul.

- Persze, hogy játszhatsz velünk! – kiáltott fel Pikk, aki rögtön megkedvelte a tébláboló lényt. – Miért vagy ilyen szégyenlős? – kérdezte.

- Új vagyok még, most érkeztem ide a mesébe, nem ismerek senkit – szólt a teknős. – A nevem Péter, eddig a városban éltem. Nagyon kedves gyerekek voltak a gazdáim, de egyszer sem jöttek be a vízbe, hogy játszanak velem. A szárazon, a szobában pedig én nem tudok olyan jól szórakozni.

- Örülünk neked, Péter! Az én nevem Pikk, ő a barátom Pakk és itt van még Vivi is a vízipók, aki megtanított minket úszni – mutatott be mindenkit a kislány.

- Bejöttök a vízbe? – kérdezte Péter. – Annyira szeretnék úszkálva játszani! Aztán felülhetnétek a hátamra és én lennék a hajótok!

- Jaj, de jó! – ugrottak be a vízbe.

Óriási pancsolást csaptak, majd vízitúrára indultak a teknős hátán. Lefelé hajóztak a patakon, és élvezettel figyelték, milyen gyönyörű formákat rajzolt ki az áramlat a partoldalra. Egy szakaszon a vízig nyúló szederbokrok tűntek az éhes hajósok szeme elé. Péter kimászott a vízből, és megebédeltek. A két gyerek arcán csurgott lefelé az édes, szinte fekete lé. Nagyon ízlett nekik az új fajta gyümölcs. A teknős is élvezettel csettintgetett az édes ízt érezve.

Evés után visszafordultak, hisz a pálcikagyerekek megbeszéltek egy találkozót a rigóval. A sodrással szemben lassabban haladtak. Pakk egyszerre megálljt vezényelt. A part melletti nagy sziklán egy hasadékot vett észre. A teknős a partra evickélt, a kisfiú pedig felmászott a hatalmas kőre. Nem ment könnyen a feljutás, de a nyíláson betekintve megdobbant a szíve. Kellemes, tágas üreg bújt meg a sziklában, nagyobb, mint a tegnapi. Körülnézett, aztán visszaereszkedett barátaihoz.

- Mit találtál, Pakk? – kérdezte a kislány.

- Egy nagyon jónak tűnő barlangocskát – felelte csillogó szemmel a fiú. – Tudod, nem szeretnék messze menni innen. Szomorú lennék, ha itt kéne hagyni a barátainkat. Délután idejövünk Lettivel, megmutatjuk neki ezt a helyet.

- Ó, Pakk, de jó lenne, ha ittmaradhatnánk! – sóhajtott fel Pikk.

- De most irány hazafelé, mert a rigó már vár bennünket!

Péter teknős minden erejét beleadta az evezésbe, így hamarosan visszaértek a picinyke tóhoz. A gyerekek búcsút intettek játszópajtásaiknak, biztosítva őket, hogy hamarosan újra találkoznak. Sietve tették meg szárazföldi útjukat az otthonukig, ahol Lettit egy színes madár társaságában találták.

 

 

19.mese

Kopogós tánc

A gyerekek megilletődötten bámulták a piros fejű, gyönyörű madarat.

- Hát, ti merre jártatok? – dörrent rájuk a rigó.

- Fürödtünk a patakban, megtanultunk úszni, hajókáztunk, és Pakk talált valamit – darálta Pikk.

- Elnézést, hogy megvárakoztattunk benneteket – szabadkozott a kisfiú -, találtam egy fantasztikus odút a patak mellett. Szeretném, ha megnéznéd. Egyébként Pakk vagyok – mutatkozott be a piros fejűnek.

- Kopi vagyok, a harkály – felelt amaz. – Rigó barátom megkért, hogy legyek a segítségetekre.

- Ez nagyon kedves tőled – szólt hálásan a fiú. – Letti, megbeszéltük Pikkel, hogy ha lehetséges, akkor nem mennénk innen nagyon messzire télen. Annyi barátunk van már, szomorú volna itthagyni őket. A barlangocska, amit találtam, reméljük alkalmas szállás lesz. Kérlek, menjünk oda és vizsgáld meg te is! – fordult a rigóhoz.

- Rendben van, akkor induljunk! – vezényelt a rigó.

A melegre való tekintettel ismét repültek. A fekete madár haladt elöl, hátán a gyerekekkel, őket követte a harkály. Pakk még felszállás előtt elmagyarázta az utat, így a rigó könnyen megtalálta a sziklát. Érdekes volt a környék. Ez az egyetlen kődarab, mintha őrtorony lett volna a mögötte magasodó kővár előtt. Nem voltak óriási sziklák, nem alkottak hegyet. A fák ölelésében őrizték a patak csörgedezését. Az odút rejtő szikla aljában tömérdek virág bújt meg. Mivel igen közel volt a patak, mindig elegendő nedvességhez jutottak. A hatalmas kő előtti part lapos volt, apró, gömbölyű kavicsok borították. Érdekesen kiszélesedett itt a víz, lassult a sodrás. A hasadékot alulról és felülről is könnyű volt elérni. Persze néha mászni kellett, de azért kicsit egyszerűbb volt, mint repülni. A nyílást egyébként csak a vízről lehetett észrevenni, a másik oldalról eltakarta a felfutó borostyán. A körben álló fák eléggé távol voltak ahhoz, hogy beengedjék a nap fényét, de elég közel ahhoz, hogy megfogják a szelet.

Maga az odú tágas és száraz volt. A bejárati nyílás mellett még négy apróbb résen áramlott be a fény. Egy szép nagy üregben léptek be, melyet hátul kiegészített néhány kisebb bemélyedés.

A rigó nagyon elégedett volt. Megdicsérte a fiút, majd hárman óriási tanácskozásba kezdtek, hogyan is alakítsák a legjobban használhatóvá a teret. Pikkre most nem volt szükség, így lesétált a patakhoz. Péter és Vivi egy bokor árnyékában hűsölt a vízben.

- Képzeljétek, úgy tűnik, maradhatunk! – ujjongott a kislány. – Annyira örülök. Itt Csodaországban az a legjobb, hogy ilyen kedves lények lakják.

- Ó, Pikk, mi is nagyon örülünk nektek, már híre ment, hogy mennyire tudsz örülni és mennyit segítettél az ötleteiddel. Az egész erdő nagy szeretettel beszél rólatok.

- Én nem tudok erről, de örülök, hogy veletek lehetek – szólt halkan a teknős.

- Játsszunk valamit! – javasolta Pikk. – Fedezzük fel a környéket!

Nekiindultak. Úgy határoztak, hogy a vízen mennek, mert a vízipók nem szívesen hagyta el a patakot, Péter pedig nagyon lassú volt a szárazföldön.

Lefelé tartottak, hogy megvizsgálják, mi van a szedresen túl. Útközben megálltak és szakítottak az édes gyümölcsből. A szederbokrok hosszú indái mélyen benyúltak a habokba. Alattuk csinos kis kőpárkány húzódott meg, mely lassította a víz folyását. A köveket gömbölyűre csiszolta az áramló víztömeg. Péternek az jutott az eszébe, hogy készíthetnének egy biztonságos átjárót egyik partról a másikra. Hiszen barátaik nagy része az ellentétes oldalon lakik, a gyerekek pedig nem tudnak segítség nélkül átkelni a vízen. A kőösvény használhatónak látszott, éppencsak biztonsági megerősítésre szorult és valami kapaszkodó alkalmasságról kellett gondoskodniuk. A szederbokor készségesen felajánlotta indáit, bár jelezte, hogy belé ugyan lehet kapaszkodni, de ez nem túl kellemes, hiszen tüskéi hegyesek. Szerencséjükre ismét felbukkant a rák, aki egyszer már a segítségükre volt. Ollóival megszabadított egy szederágat a tüskéktől, így pompás kapaszkodóra tettek szert. Az inda elég hosszú volt ahhoz, hogy a szemközti mogyoró alsó ágaival összefűzzék. Pikk vízi barátai óvó pillantásainak védelmében az új kötélkorlátba kapaszkodva egyedül kelt át a patakon.

Továbbhajóztak. Kicsit lejjebb vadalmafák és szelídgesztenyék álltak. Az erdő alja rengeteg gombát rejtett. Pikk úgy határozott, hogy ideje visszatérniük, hátha akad valami neki való feladat.

Annyit mindenesetre megtett, hogy gondoskodott némi élelemről a szorgoskodók számára. Egy gyönyörű, illatos, zöld ánizsgomba került a teknős hátára és néhány lédús, sötét szeder. Péter óvatosan úszott felfelé, nehogy leguruljon az értékes zsákmány.

Pakk a parton járkál, amikor visszaértek. Megörült a finomságoknak, és falatozás közben elmesélte a terveket. Kisebb átalakításra szükség volt ugyan, de a barlangodú alkalmas lesz arra, hogy átvészeljék a telet. Mindnyájan ágakat kerestek ezután. A berendezés elkészítéséhez sok-sok faanyagra volt szükségük. A patak mentén rengeteg ágacska volt, amit a víz sodra már megtisztított a kérgétől. Hamarosan óriási kupac halmozódott fel masszívabb ágakból és kéreg darabokból. Egyelőre egy bokor alatt helyezték el a gondosan kiválogatott anyagot.

Egyszerre különös muzsikára lettek figyelmesek. Tompa kopogás verte fel az erdő csendjét. Dá-dá-dá-dáá-ti-tip-ti-tip, dá-dáá-dá-dá-ti-tip-ti-tip hangzott ütemesen. Kopi harkály kezdett munkába az odúban. Erős csőre ütemesen dolgozott. Ebben nem tudtak segíteni, sőt jobb volt, ha távol maradnak, nehogy a lehulló faldarabok eltalálják őket. A parton üldögéltek, tervezgettek.

Itt maradunk, de jó, de jó

Minden barát közel lakó

Ne bánthat minket a téli fagy

Minden barát velünk mulat

– fakadt dalra Pikk. Hamarosan együtt énekelt a csöppnyi társaság, a harkály adta hozzá a ritmust. Aztán Pikk felugrott és mókás táncba fogott. Megérintette a parti növényeket, belegázolt a patakba, ütemesen ugrált kavicsról kavicsra. Követték a többiek is, sőt a rák is előkerült egy kő alól. A teknős komótosan pakolgatta a lábait, a rák az ollójával támogatta az ütemet. A két gyerek kézenfogva lejtett, míg a vízipók a patak közepén mutatta be kűrjét. Észre sem vették, hogy közben elhallgatott a kopácsolás, már csak a dal zengett a part fölött. A bokrok, fák együtt susogtak a ritmusra, még a víz is másképp csobogott.

A rigó és a harkály is becsatlakozott egy utolsó körre, aztán Letti megtörte a tánc áhitatát.

- Ki kell söpörnünk új otthonotokat. Mindenki vonuljon távolabb, ti pedig gyertek segíteni!

Felvonultak a sziklaodúba. Először a két madár söpörte ki a nagyobb kődarabokat a szárnyával, aztán a gyerekek láttak munkához frissen kötött seprűikkel. Megizzadtak mire készen lettek. Kis testüket vastagon borította a por, de mosolyogtak, amikor látták milyen csinosra, lakályosra kopogta a harkály a kis barlangot.

Közben érzékelték a fények változását. Rájuk köszöntött az alkonyat. Leszaladtak a patak partjára, ahol iziben feltűntek új barátaik is. Vivi ismét felszerelte rájuk a levegőkarikákat és egy hatalmas közös pancsolással mosták le testükről a piszkot és ünnepelték új otthonukat.

A madarak búcsút vettek tőlük másnapig, a gyerekek pedig Péter hátán felhajóztak a vízen, majd hazatértek. Nagyon fáradtak voltak, de nem állhatták meg, hogy el ne újságolják az örömhírt barátaiknak, ezért a rétre indultak, ahol a pitypang levelén hintázva elmesélték a virágoknak, Lapinak, a sáskacsaládnak és Ellinek, a keresztespóknak, hogy mennyire örülnek annak, hogy itt maradhatnak a közelben és télen is beszélgethetnek, mesélhetnek és megoszthatják velük az élményeket.

Lapi apó megköszörülte a torkát:

- Gyerekek, tisztában vagytok vele, hogy velünk nem tudtok télen találkozni? – tette fel a kérdést.

- Miért, elköltöztök? – kérdezte Pikk.

- Nem, nem költözünk el, hanem a hideg elől visszahúzódunk a föld alá. A gyökereinkbe küldjük az erőnket, hogy tavasszal az első napsugár hívószavára újra levelet bontsunk, bimbót hozzunk és virágainkkal ünnepeljük meg az új tavasz eljöttét – felelt bölcsen Lapi apó.

- Ó, de kár! – szomorodott el egy pillanatra a kislány, de hirtelen felragyogott az arca. – Akkor majd tavasszal, ha előbújtok, itt foglak várni benneteket és elmesélem majd, hogy milyen a tél! – kiáltotta felvillanyozva.

- Nagyszerű lesz, Pikk! Köszönjük! – pihegte a pitypang, aki már jócskán összehúzta sárga virágát.

- Gyertek, menjünk haza! Hagyjuk pihenni a virágokat! – javasolta a keresztespók.

Így tettek hát. Hazatérve becsúsztak a lapos kövön, és amint letették fejüket a kamillapárnákra, nyomban mély álomba merültek.