18. mese
Pancsolás a pataknál
Rekkenő hőség volt, mikor felébredtek a gyerekek. Szokásos reggeli köszönő körútjuk végén, hálásan pihentek meg Csiper apó és Csiper anyó árnyékában. Még enni sem nagyon volt kedvük.
Mivel a rigó délutánra jelezte jövetelét, úgy határoztak, hogy lemennek a patakhoz, ott hűsítik magukat a friss vízzel.
A fák árnyéka sem nyújtott igazi felüdülést. Rezzentéstelen, forró kánikula volt. A patakhoz közeledve a csobogó hangok ígértek egyedül enyhülést.
Végre odaértek. Örömmel szaladtak be a hűs vízbe. Fröcskölték egymást, futkároztak a parti vízben, apró kavicsokat dobáltak, élvezettel figyelték a felcsapódó hullámok gyűrűjét.
Kellemes volt a hideg vízben játszani, de lassan elfogytak az ötleteik. Furcsa lényre lettek figyelmesek, aki a víz tetején szaladgált. Mulatságosnak találták. A lény egyenesen feléjük tartott.
- Szervusztok! Kik vagytok? Az én nevem Vivi. Vízipók vagyok.
- Én Pakk vagyok – mutatkozott be a fiú -, ő pedig a barátom, Pikk. Pálcikagyerekek vagyunk. Miért járkálsz a vízen?
- Sosem gondolkodtam még ezen – válaszolt a lény. – Amióta élek, azóta csinálom. Ilyen forróságban ez különösen kellemes. Gyertek, próbáljátok ki ti is!
A két gyerek elindult és megpróbált a vízen járni. Hát, nem igazán sikerült, sőt, egyáltalán nem. Újrakezdték, és egyre beljebb merészkedtek. A vízipók nem értette, hogy miért kéretik magukat. Csak figyelte őket, néha alábukott, hogy felfrissítse magát. A gyerekek szorgalmasan rohangáltak ki-be, remélve, hogy egyszer majd sikerül. Aztán megtörtént a baj. Pikk nagy lendülettel beszaladt a vízbe, majd hirtelen elfogyott lába alól a talaj. Fordult volna vissza, de nem boldogult, hiszen nem volt, ahol megvethetné a lábát. Szerencsére Vivi épp arra szaladgált, örömmel látta, hogy valaki végre lebukik, hogy játszon vele. Ő is alámerült és várta, hogy a kislány reagáljon, de ő csak kalimpált kétségbeesetten. Pakk riadt kiáltozása értette meg a vízipókkal, hogy itt nem játékról van szó. Gyorsan Pikk alá úszott és feltolta a felszínre, majd partra segítette.
- Mi történt? – kérdezte. – Miért nem játszatok velem a vízben?
- Mert nem tudunk fennmaradni rajta – válaszolt a kisfiú, aggódva figyelve Pikket, aki rémülten lihegett.
- Jól érzed magad? – kérdezte a fiú.
- Igen, most már jól. Nem kaptam levegőt a víz alatt – szólt a lányka. – Nagyon megijedtem.
- Ti nem tudtok úszni? – döbbent meg a vízipók.
- Mit jelent az, hogy úszni? – meredt rá Pakk.
- Hát, úszni azt jelenti, hogy tudod magad irányítani, akár a víz felett vagy, akár a víz alatt – válaszolta Vivi.
- Hát, a jelek szerint, ilyet nem tudunk – jegyezte meg a kislány.
- Még soha nem találkoztam olyanokkal, akik nem tudtak – gondolkodott el a pók. – Nektek nincsen légnadrágotok?
- Nekünk semmilyen nadrágunk sincs – mondta Pakk.
- Ez nagyon érdekes – jegyezte meg a pók. – Mi tudunk magunknak légnadrágot készíteni.
- Vivi, lehet, hogy nekünk is tudnál ilyet csinálni? - támadt egy ötlete a fiúnak.
- Nem tudom – válaszolt a vízipók -, de próbáljuk meg! Gyere, Pakk, állj bele a vízbe!
A kisfiú derékig besétált a hűs habokba, a vízipók pedig munkához látott. Egyszerre Pakk emelkedni kezdett. Ahogy nőtt a nadrág, úgy emelkedett a fiú. Most már fenn tudott maradni, de nem tudta irányítani magát, és ez nem volt kényelmes. Tehát a légnadrág náluk nem vált be. Vivi egy hatalmas rúgással kilyukasztotta a levegőbuborékot, így Pakk lábai földet értek.
- Vivi, arra gondoltam, hogy építs ilyen levegőkarikát a karjaim köré, akkor benne leszek a vízben, de nem süllyedek el, és talán tudok megfelelően kalimpálni.
Pakk beljebb ment a vízbe, a vízipók pedig újrakezdte a dolgát. Hamarosan emelkedni kezdett a fiú. Képes volt lebegni a felszínen. Vivi megmutatta, hogy mit tegyen a kezével és a lábával. Eleinte ügyetlenül csapkodott, aztán egyre határozottabbá lettek a mozdulatai. Szorgalmasan ismételte a tanultakat, míg hamarosan ráérzett az ízére, és egyre jobban élvezte az egészet.
- Pikk, ez csuda jó! – kiabálta a kisfiú. – Gyere, Vivi neked is csinál lufit a karodra!
- Biztos, hogy nem fogok elmerülni? – kérdezte a kislány.
- Én nem merülök el, szerintem te sem fogsz.
Pikk bemasírozott a vízbe és odatartotta a karjait a vízipóknak. Gyorsan elkészültek a légkarikák, a kislány figyelmesen eltanulta Pakktól a mozdulatokat, így hamarosan vidáman úszkáltak a hűvös habokban. Vivi nagyszerű játszópajtásnak bizonyult. Most már nagyon ügyelt két új barátjára, rendszeresen ellenőrizte a karukon körbefutó levegőbuborék állapotát.
Rengeteget úszkáltak, majd a pók új mulatságot talált ki. Felmásztak egy nagy kőre, és onnan ugráltak a tóba. A végére úgy belejöttek, hogy akrobatákat megszégyenítő ugrásokkal szórakoztatták egymást és persze magukat. Aztán belefáradtak a nagy ugrándozásba, így kifeküdtek a kőre. A nagy felületet langyosra fűtötte a nap, kellemes pihenés esett rajta.
- Köszönjük, Vivi, hogy segítettél nekünk és most ilyen jó kis mókában van részünk – fordult a kisfiú a vízipókhoz.
- Igazán nincs mit, nekem is nagy öröm veletek játszani – mosolygott a póklány.
Elpilledésükből egy kissé reszelős hang riasztotta fel őket.
- Khm,khm... elnézést, egy pillanatig sem szeretnék zavarni, de esetleg volna egy ötletem – hallatszott a víz felől.
Mindannyian a vízbe bámultak, ahol egy teknős himbálózott, kissé szégyenlősen.
- Khm, figyeltelek benneteket, ahogy játszottatok, örömmel csatlakoznék én is, khm, khm – szólt bátortalanul.
- Persze, hogy játszhatsz velünk! – kiáltott fel Pikk, aki rögtön megkedvelte a tébláboló lényt. – Miért vagy ilyen szégyenlős? – kérdezte.
- Új vagyok még, most érkeztem ide a mesébe, nem ismerek senkit – szólt a teknős. – A nevem Péter, eddig a városban éltem. Nagyon kedves gyerekek voltak a gazdáim, de egyszer sem jöttek be a vízbe, hogy játszanak velem. A szárazon, a szobában pedig én nem tudok olyan jól szórakozni.
- Örülünk neked, Péter! Az én nevem Pikk, ő a barátom Pakk és itt van még Vivi is a vízipók, aki megtanított minket úszni – mutatott be mindenkit a kislány.
- Bejöttök a vízbe? – kérdezte Péter. – Annyira szeretnék úszkálva játszani! Aztán felülhetnétek a hátamra és én lennék a hajótok!
- Jaj, de jó! – ugrottak be a vízbe.
Óriási pancsolást csaptak, majd vízitúrára indultak a teknős hátán. Lefelé hajóztak a patakon, és élvezettel figyelték, milyen gyönyörű formákat rajzolt ki az áramlat a partoldalra. Egy szakaszon a vízig nyúló szederbokrok tűntek az éhes hajósok szeme elé. Péter kimászott a vízből, és megebédeltek. A két gyerek arcán csurgott lefelé az édes, szinte fekete lé. Nagyon ízlett nekik az új fajta gyümölcs. A teknős is élvezettel csettintgetett az édes ízt érezve.
Evés után visszafordultak, hisz a pálcikagyerekek megbeszéltek egy találkozót a rigóval. A sodrással szemben lassabban haladtak. Pakk egyszerre megálljt vezényelt. A part melletti nagy sziklán egy hasadékot vett észre. A teknős a partra evickélt, a kisfiú pedig felmászott a hatalmas kőre. Nem ment könnyen a feljutás, de a nyíláson betekintve megdobbant a szíve. Kellemes, tágas üreg bújt meg a sziklában, nagyobb, mint a tegnapi. Körülnézett, aztán visszaereszkedett barátaihoz.
- Mit találtál, Pakk? – kérdezte a kislány.
- Egy nagyon jónak tűnő barlangocskát – felelte csillogó szemmel a fiú. – Tudod, nem szeretnék messze menni innen. Szomorú lennék, ha itt kéne hagyni a barátainkat. Délután idejövünk Lettivel, megmutatjuk neki ezt a helyet.
- Ó, Pakk, de jó lenne, ha ittmaradhatnánk! – sóhajtott fel Pikk.
- De most irány hazafelé, mert a rigó már vár bennünket!
Péter teknős minden erejét beleadta az evezésbe, így hamarosan visszaértek a picinyke tóhoz. A gyerekek búcsút intettek játszópajtásaiknak, biztosítva őket, hogy hamarosan újra találkoznak. Sietve tették meg szárazföldi útjukat az otthonukig, ahol Lettit egy színes madár társaságában találták.