13. mese
Eső után köpönyeg
- A szamóca továbbra is nagyon finom – jelentette ki Pikk – soha nem fogom megunni!
- A piros szamóca nagyon finom – javította ki Pakk, aki ma megkóstolt egy zöld, éretlen szemet és az bizony összehúzta a száját, olyan savanyú volt.
Ebéd után sétálni indultak az erdőben, aztán visszafordultak, mert a fák leveleiről a nyakukba csöpögött a víz. Hát, persze, hogy a réten kötöttek ki! A zöld mező fölött pára gomolygott, de a levelekről felszáradt már az eső. A virágok csodálatos színekben pompáztak. Mintha mindet kifényesítették volna. Elragadtatva nézték a törökszegfű liláját a szarkalábak kékje mellett. A pitypangok szinte világítottak. A margaréták vakító fehéren tündököltek, közepük, mint megannyi napocska, ragyogott.
Csodálatos illat terjengett. A virágok és a vadkakukkfű illata keveredett a nedves föld nehéz szagával. Nem jutott eszükbe semmi tennivaló, így a pitypanghoz ballagtak, hogy hintázzanak. Keresztespók barátjuk ott várta őket.
- Nagyon aggódtam, aggódtam értetek – kezdte rá. – Ekkora esőben, ekkora esőben nem jó kóborolni. Veszélybe is kerülhettetek volna – zsörtölődött.
- Kedves vagy, hogy aggódsz, de kérlek, hagyd abba! Nem kerültünk veszélybe. Biztonságban voltunk – szólt Pakk.
- Mert Lapi apó volt olyan kedves, hogy megvédett bennünket – újságolta Pikk.
- Tudom, tudom,tudom – motyogott a pók. – Már elmesélték a virágok. Szeretném, ha idejönnétek! Megbeszéltem Lapival, hogy készítek nektek esőkabátot az egyik leveléből. Akkor esőben is bóklászhattok. Nem esik bajotok, ha esik – szólt, majd fürgén méretet vett a gyerekekről, és munkához látott.
Pikk eközben észrevett egy bokrot kicsit távolabb, és már indult is. Valósággal vonzotta, amit látott. Száját tátva állt meg a bokor előtt.
- Hogy te milyen gyönyörű vagy! – szólította meg áhitattal. – Még sosem láttam ilyen szépséges színt.
- Rózsaszínnek hívják – felelt kedvesen a bokor. – Vadrózsa vagyok.
- Az én nevem Pikk – mutatkozott be a kislány is. - Nem baj, ha gyönyörködöm benned? – kérdezte.
- Nem, nem baj. Örülök, ha tetszem – válaszolt a vadrózsa.
Pikk alig tudott betelni a rózsaszín virágok látványával és a helyes kis porzókkal. Egyszerre zümmögésre lett figyelmes. Nagy, áttetsző szárnyú lények landoltak a rózsa virágain. Pikket észre sem véve nekiláttak, hogy kis seprűlábaikkal óvatosan apró vödrökbe söprögessék a virágok közepén lévő sárga port.
- Kik ezek? Talán valami takarítószolgálat? – kérdezte a pálcikalány. – Szerintem nem voltál piszkos.
- Ó, dehogyis! – csilingelt fel Vadrózsa kacagása. – Ők a méhek. Virágport gyűjtenek rólam, amiből mézet készítenek. Közben pedig nagyon fontos dolgot végeznek el, beporozzák a virágaimat – mondta kedvesen.
- Jaj, nem! Ezt rosszul tudod, kedves Rózsa, nem beporoznak, hanem kiporolnak. Nem hozzák, hanem viszik a port! – mondta figyelmeztetően Pikk.
A vadrózsa úgy nevetett, hogy a méhek abbahagyták a munkát, mert nem találták el seprűikkel a rázkódó porzókat.
- Kérlek, maradj nyugton! – zümmögött fel egyikük. – Így nem tudjuk végezni a dolgunkat.
- Bocsássatok meg! Igyekezni fogok, de ez a kislány olyan mulatságos dolgokat mond – szabadkozott a rózsa.
- Kedves Pikk, a beporzás azt jelenti, hogy egy másik virág hímporát idehozzák nekem. Rátapad a lábukra úgy szállítják virágról, virágra. A beporzott virágból termés lesz, őket nevelgetem egész őszön át.
- Elmúlnak a virágaid? – kérdezte csalódottan a kislány.
- Igen, elmúlnak – mosolygott a bokor. – Gyönyörű bogyók nőnek a helyükön. Szép, piros, gyógyító gyümölcsök.
- Ó, de szomorú, hogy nem lesznek rajtad mindig ezek a gyönyörűségek!
- Nem örökre tűnnek el. Minden évben tavasszal újra kivirágzom, termést érlelek, télen pihenek, aztán tavasszal ismét kibontom a virágaimat.
- Hát, jó – sóhajtott fel a kislány. – Hogyan gyógyítanak a gyümölcseid? Orvosok lesznek?
- Jaj, ne nevetess, kérlek! Szegény méhek nem tudnak dolgozni! – kérte a vadrózsa. – A gyümölcseimből, a csipkebogyókból, készített...
- Nagyon szép nevük van! – tapsikolt közben Pikk, majd egy pillanatra megakadt. – Te vagy Csipkerózsika? – meredt rá a bokorra.
- Ne nevetess, kérlek! – kacagott fel a rózsa. – Nem, nem én vagyok Csipkerózsika. Vadrózsa vagyok, és néha hívnak csipkebokornak is, de együtt a kettőt nem használják – magyarázta a rózsa.
- Értem – bólogatott a kislány.
- A bogyóimból készített ital gyógyítja a betegeket. Ha a méhek mézéből is teszel bele, akkor még gyorsabb a gyógyulás – mondta Vadrózsa. – Télire feltétlenül adok majd belőle.
- És a méhek is adnak mézet? – kérdezte Pikk.
- Biztosan. De azt tőlük kell megkérdezned.
- Méhecskék! – kiáltott át a halk zümmögésen a lány. – Ugye, adtok majd nekem mézet télen, hogy meggyógyuljak?
- Szívesen adunk, örülünk, ha mézet eszel – zümmögött a válasz. – De nem csak akkor lehet mézet enni, ha beteg vagy!
- Akkor a méz valami finom dolog? – kérdezte a lányka.
- Te még sosem ettél mézet? – hangzott fel a zümmögőkórus, mert erre az összes méh felkapta a fejét.
- Még nem – válaszolt a pálcikagyerek.
Zimi-zümi, zimi-zümi, a méhek gyors tanácskozást tartottak, majd egyikük elrepült. Térült, fordult, majd visszaérkezett negyedmagával. Egy makkcsészét hoztak, és Pikkhez repültek.
- Hoztunk neked mézet. Kóstold meg magad! – zümmögték.
Pikk elvette a mézet és beledugta az ujját az aranyló masszába. Kicsit kavarta, forgatta, nagyon tetszett neki a színe, és mókásnak találta, hogy olyan lustán folyik. Lenyalta az ujjait, és mosoly ragyogott fel az arcán.
- Nagyon finom – csettintett a nyelvével. – Köszönöm szépen, hogy hoztatok nekem! – nyalt bele újra a mézbe. – Most azonban mennem kell. A barátom, Pakk, Lapi apónál vár rám. Szeretném, ha ő is megkóstolná ezt a csudamézet. A viszontlátásra, máskor is eljövök hozzád – fordult a vadrózsához.
- Szeretettel látlak bármikor! – búcsúzott a virág.
Pikk átölelte a makkcsészét és nagyon óvatosan lépegetett vele. Nem látta Pakkot. A pitypang alatt csak egy zöld manó ácsorgott a keresztespókkal.
- Elli, Elli, nem láttad Pakkot? – kiáltott oda a kislány.
A póknak mind a nyolc szemöldöke felugrott a csodálkozástól.
- De hát itt vagyok! – fordult meg a zöld manó.
Pikk felismerte barátját a nagy levélkabát alatt.
- Ó, azt hittem egy manó – nevetett a lány. – Gyere csak! Valami különösen finomat kaptam a méhektől. Méz a neve – mutatta szerzeményét.
- Állj, állj, állj! – szólt közbe a keresztespók. – Előbb próbáld fel a köpönyegedet! – kérte ellentmondást nem tűrő hangon.
Pikk tudta, hogy értelmetlen volna vitatkoznia, belebújt hát a vadonatúj kabátba. A pók még egy csöppet szorgoskodott, aztán kijelentette.
- Pompásan néztek ki! Most aztán nyugodtan sétálhattok esőben is.
- Köszönjük szépen! – mondták a gyerekek - De most levesszük, mert nagyon melegünk van.
Kibújtak a köpenyekből, és letelepedtek a pitypang árnyékában, hogy elfogyasszák a méhek ajándékát.
- Így kell! Dugd bele az ujjad! – mutatta a kislány.
- Pikk, ez csuda finom! Hogy szerezted? – kérdezte Pakk.
- Az úgy volt, hogy elmentem a vadrózsához, gyönyörködtem a virágaiban, amikor odazümmögtek a méhek kiporozni és beporozni, hogy meggyógyuljak télen. Aztán a rózsa elmesélte, hogy a virágaiból csipkebogyó lesz, de ettől ő még nem Csipkerózsika, aztán kiderült, hogy nem ettem még mézet, és akkor a méhecskék hoztak nekem – darálta egy szuszra a lányka. – De most együnk!
Boldogan nyalták-falták a finomságot, amikor igazán furcsa dolog történt az égen. A láthatár szélén különös színek keveredtek-kavarodtak. A két gyerek tátott szájjal bámult. A felhők narancs, piros, lila árnyalatokban pompáztak, a Nap pedig komótosan ballagott mögöttük. Eltartott egy ideig, mire becsukták a szájukat és képesek voltak megszólalni.
- Ó, de szép! – sóhajtott fel Pikk, majd megkérdezte: - Vajon hova megy?
- Nem tudom – válaszolt a fiú -, de biztosan valami nagyon fontos helyre, ha ilyen színpompás kísérettel kell mennie.
- Szerintem Meseországba tartanak – vélte a kislány.
Közben elfogyott a méz, a Nap alászállt, megfogták hát új köpönyegeiket, kétfelől belekapaszkodtak a makkcsészébe, és hazaballagtak.