5. mese

Pikk és Pakk Csodaországba ér

A két pálcikagyerek a barlang kijáratáig szaladt. Most nem érezték azt sem, hogy sokkal melegebb a levegő, különben is kicsit izzadtak voltak a futástól. (Attól mi még érezhetjük: gyönyörű, nyári nap van, nagyon meleg.) A gyönyörű zöld susogás teljesen elvarázsolta őket. (Lássátok a lombok játékát!) 

Elakadó lélegzettel léptek át a zöld függönyön. Káprázatos világ tárult a szemük elé. Először meg sem tudtak szólalni az élménytől. A színek olyan kavalkádja fogadta őket, amihez képest az álmuk megfakult falikárpit volt csak. (Próbáljátok elképzelni, hogy először láttok színeket! Olyan csoda ez, aminek eddig nem voltatok részesei.)

 

Pikk és Pakk csak nézett és ámult. (Még mindig a teljes áhitat érzése.)

(Tipográfiailag egy katasztrófa lesz, de most nagy betűkkel fogom jelölni az új színeket, amiket próbáljatok megérezni, lényegiségükbe belemerülni!) A fejük felett tényleg kék (KÉK) kakaóban úsztak tejszínhabkupacok (FEHÉR felhők), lábuk különös meleg talajt érintett, ami kellemesen csiklandós érzést adott. (Ez egy erdei tisztás ösvénye, tehát föld. Nem nedves, tehát száraz és kicsit poros. Süti a nap, tehát kellemesen langyos.)  Távolabb valóban zöld bársony borított mindent. (ZÖLD pázsitszőnyeg) A levegő repülő hangszerei szimfóniát zengtek, szeretően ölelte őket és borzolta hajukat a nyári szellő. (Próbáljatok meg felidézni egy olyan emléket, amikor meghallottátok a madarak csivitelését! Talán egy nyári, vagy tavaszi kora reggel… Érezzétek azt is, ahogy a hajatokat borzolja a szél!) És olyan, de olyan nagy fényességben voltak, hogy kicsi szemük pislogott egy darabig, míg hozzászokott. (Sötétből kilépve a hirtelen fény érzete.)

Egymásra néztek, mindkettejük arcán ragyogott az öröm: Megtaláltuk! (Óriási, ragyogó öröm érzése.) Pikk pörögni és forogni kezdett, és boldogan kántálta:

− Csodaországban vagyok, Csodaországban vagyoooooook! (Nagyon boldogan kiabál, kántál. Tanuljátok el a gyerekektől!)

Aztán szaladgálni kezdett, megérintve minden kavicsot, fűszálat, fadarabot. Lelkendezésének egy szúrós növény felfedezése vetett végett. (Hopp, ez is egy hirtelen érzés, hiszen senki sem számít a fájdalomra. Hirtelen szúrás, melynek okozója az a mezei szúrós növény, amelyik annyi galibát okoz kiránduláskor. Nem nagyon szúr, csak épp nagyon kellemetlen.)

− Aúúúú! Pakk ez a valami bántott! – kiáltott fel fájdalmasan, a kezét rázogatva.

− Ez egy szúrós bogáncsvirág – állapította meg a fiú. – Ne aggódj, mindjárt elmúlik. Óvatosabbnak kellene lenned! – intette a lánykát.

− Óvatosabb leszek, megígérem. De nem könnyű megtenni. Legszívesebben magamhoz ölelnék mindent, olyan csodaszép.

− Igen, gyönyörű itt – vallotta be a fiú.

− Menjünk tovább, ki tudja mennyi varázslatos dolog vár még ránk!

− Pikk, nem mehetünk most tovább!

− Jaj, dehogynem, miért vagy ilyen komoly? – kérdezte a kislány.

− Azért, mert épp az imént derült ki, hogy vannak itt veszélyek is. Azonkívül halálosan fáradtak vagyunk, akkor is, ha most az örömtől nem érezzük. Kell keresnünk egy biztonságos helyet éjszakára. Vagy visszamenjünk a barlangba? (Rábeszélő, okos a hangja.)

− Nem. Soha többet nem akarok visszamenni abba a sötétbe. Itt akarok maradni Csodaországban! – toppantotta határozottan Pikk. (“Bármi mást csak azt nem” hangon mondja.) – Mi az az éjszaka? – bökte ki aztán, mert ezt nem értette. (Kíváncsiskodó a hangja.)

− Az a nagy sárga tányér az égen, a Nap. (Lássátok a Napot!) Belőle jön a fény. A Nap mindennap elmegy néhány órára, és akkor itt Csodaországban is sötét van. (Éjszaka képe: sötét van és nagy csend.)

− Teljesen sötét? – álmélkodott a kislány.

− Nem teljesen, mert van a Napnak egy barátja, a Hold. Őt küldi ide, amikor neki dolga van. – válaszolt a fiú.

− Ez butaság. Ha már van egy ilyen barátja, akkor miért nem őt küldi el, hogy intézze el a dolgokat? Akkor nyugodtan itt maradhatna, és nem lenne sötét – jelentette ki Pikk.

− Nem tudom. Nem tudom, hogy miért van így, csak azt tudom, hogy éjszaka idején sötét van és a Hold figyel az égen, nappal meg itt a Nap és világos minden – válaszolt a kisfiú.

− Ezt meg kell tudnunk valakitől – szólt határozottan a pálcikalány, majd elgondolkodva folytatta − szóval itt is sötét lesz majd?

− Igen, aztán reggel megint világos – mondta a fiú.

− És az az éjszaka félelmetes? – kérdezte Pikk.

− Nem, nem félelmetes, csak akkor lehűl a levegő, és akár egy zivatar is jöhet.

− Hát az meg mi a csuda? Veszélyes dolog? Megesz bennünket? Az jobban fáj, mint amikor beütöttem a fejemet? – kezdte a végtelen kérdezősködést a kislány. (Figyelem, kérdéshullám indul! Szülőknek nem idegen ezt felidézni.)

− Jaj, hagyd abba ezt a kérdés-záport! – szakította félbe Pakk. – A zivatar azt jelenti, hogy feltámad a szél, nagyon erősen fúj, aztán eső esik. Azok a tejszínhabtornyok az égen néha elsötétülnek, és víz potyog belőlük. Úgy hívják őket, hogy felhő. (Idézzétek fel a vihar képét, a zúgó szelet, a koppanó vízcseppeket!)

− Jaj, de szép neve van! – örült Pikk. – És miért baj a zivatar? A szél kellemes, a vízcseppek viccesek.

− De ha együtt jön a kettő, és a szél nagyon erősen fúj, akkor nagyon hideg van. Ha sokáig vagy hidegben és csupa víz vagy, akkor könnyen megfázol. Ezért kell egy rejtekhelyet találnunk, ahová bebújhatunk szükség esetén – magyarázta a pálcikafiú.

− Ha te mondod... – felelt a lány – Hogyan kell ilyen helyet keresni?

− Gyere, megmutatom! – fogta kézen Pakk a kislányt.

Felkerekedtek hát búvóhelyet keresni. A barlanghoz vezető út, ami ugye a barlangtól vezető út is, meleg volt és poros. Pikk nagyon élvezte, ahogy beletoppantott a porba.

 (Ugye, emlékeztek, milyen jó a porban topogni! Kissé puha érzés, ahogy a talp földet ér, körülötte száll a porfelhő.) Az ösvény egy kicsiny tisztáson keresztül vezett be az erdőbe. Nem volt ez sűrű, sötét erdő, inkább csak egy kis liget. (Liget képe) 

A tisztáson a fűben gyönyörű virágok nyíltak. (Lássátok a sokféle mezei virágot!) A pálcikagyerekek nagyon elégedettek voltak Csodaország berendezésével.  Pikk szeretett volna megölelni minden egyes virágot, ezért olyan lassan ment, hogy Pakk megelégelte a dolgot.

− Figyelj, Pikk! Te maradj itt, beszélgess a virágokkal, én meg keresek egy alkalmas odút. De ne menj messze, mert akkor nem talállak meg!

A kislány megígérte, hogy nem kószál el, a fiú pedig a fák felé vette az irányt. Nehezen haladt. (Egy apró pálcikagyerek számára minden óriásinak tűnik. Képzeljétek el, hogy egy bozóton kell átküzdenetek magatokat!) Átverekedte magát egy ágkupacon, kikerült néhány pocsolyát. Az első bokor aljában megpillantott egy eldobott bakancsot, melynek orrán hatalmas lyuk tátongott. (Lássátok a lyukas, kopott bakancsot!) Odament, előbb óvatosan körüljárta, megbökdöste egy bottal. (Érezzétek azt a feszült figyelmet, ahogy felfedezünk valami újat!) Tudni akarta nem veszélyes-e. Mivel a cipő továbbra is békésen hevert, még közelebb merészkedett, és belesett a lukon. A bakancs üres volt és elég tágasnak látszott. Pakk úgy gondolta, hogy egyelőre megfelel búvóhelynek. Azért bemászott, hogy biztosan ne érje őket meglepetés. (Milyen lehet egy cipő belülről? Képzeljétek el a zártság érzését. Ez nagy kontraszt az előtte tapasztalt égnézés után. Biztosan sötétebb is van, mint odakint.) Belülről is biztonságosnak találta. Kimászott hát a résen, és szembe találta magát egy rigóval. Kicsit megszeppent. (Hopp, velem szemben egy szörny! „Nem ismerem, nem tudom mi az, de szeretném túlélni” érzés.)

− Elnézést, tiéd ez a cipő? – kérdezte kissé idétlenül. (Igazi buta kérdés, zavarában teszi fel.)

− Már hogy lenne az enyém? – csodálkozott a madár. – Láttál te már rigót bakancsban? ( A rigó elég nagyszájú, kicsit leereszkedően beszél a kisfiúval.)

− Nem, nem láttam, de az a helyzet, hogy te vagy az első rigó, akivel találkozom, szóval bakancs nélkül sem láttam még rigót – szólt Pakk kissé nyugodtabban.

− Hát, hol éltél te eddig, hogy nem ismersz bennünket? – kérdezte kicsit kétkedve a rigó.

− Véletlenül keltem életre ma délelőtt, ebben a barlangban – mutatott hátra a fiú.

− Hmm, érdekes... – vélte a madár.

− A nevem Pakk – szólt a fiú.

− Rigoletto, de szólíts csak Lettinek – viszonozta a bemutatkozást a madár. – Mit keresel ebben az ócska bakancsban?

− Búvóhelyet akarok találni éjszakára. Ez a bakancs megfelelő helynek látszik.

− Huzatos. Nagyon huzatos. Ez egy cúgos cipő – mondta Letti. – Mutatok neked egy tökéletes éjjeli szállást. Gyere csak velem! („Majd én mindent megoldok” hangon mondja.)

− Nem mehetek messzire, mert a barátomat a réten hagytam – mondta bánatosan Pakk.

− Aha, ő az a kerge tündér, aki a virágokkal táncol? Láttam az előbb – szólt a madár.

− Minden bizonnyal ő az. Tudod ő ilyen táncolós. Ha nagyon boldog, akkor táncol. Kedves lány – mentegetőzött a fiú. (Hangjában nagy-nagy szeretettel mondja.)

− Nem kell messze mennünk, itt van a harmadik fa alatt.  Egy biztonságos, száraz odú.

− Jó, nézzük meg! Köszönöm a segítséged!

Azzal a rigó és Pakk elindult az odú felé.