4. mese

Pikk és Pakk átkel a nagy vízen

4. mese

Pikk és Pakk átkel a nagy vízen

A két pálcikagyerek folytatta útját, most már egy falevelet cipelve. Pikk olyan jókedvre kerekedett, hogy azt is elfelejtette, hogy púp van a fején.

Nem volt könnyű dolguk a levéllel. Igaz, hogy nem volt nehéz, de nagyon nagy volt a két gyerekhez képest. Eleinte Pakk ment elöl, középen a levél, amit hátul Pikk tartott. (Próbáljátok elképzelni ezt a cipekedést! Mint amikor sokáig kell vinnetek néhány papírdobozt. Nem nehéz, de hosszú távon kényelmetlen. Aki elöl megy, annak hátrafelé fordul a karja. A hátsó embernek kicsit könnyebb, mert a karjai előre állnak, viszont ő meg nem lát...) Addig nem is volt gond, míg el nem fáradt a kezük. Pakk meresztette  szemeit a félhomályban, minden akadályt elkerülve igyekezett kifelé. (Idézd fel az emléket, amikor félhomályban nagyon kellett figyelned. A ködös, őszi esték ilyenek.)  Jó darab utat maguk mögött hagytak már, ám kénytelenek voltak pihenőt tartani. Karjuk teljesen elzsibbadt a cipekedéstől. Óvatosan letették a levélcsónakot, majd maguk is mellérogytak a hideg földre. (Idézz fel egy olyan élményt, amikor úgy elfáradtál, hogy csak lerogyni voltál képes! Ebből az állapotból, ilyen hangon, indul a párbeszéd.)

− Jaj, teljesen elgémberedett a karom! – panaszkodott Pikk –, meg a hátam is – nyavalygott tovább. (Nyafog.)

− Én is elfáradtam, de tovább kell mennünk! – mondta a kisfiú. – Gyere, tornáztassuk meg a kezünket! (A hangja először komoly, majd megint jön az ötlethang.)

− Akkor jobb lesz? – kérdezte a lány.

− Sokkal jobb − mondta bölcsen Pakk.

Tornáztattak. Először jól kifeszítették az ujjaikat, majd ökölbe szorították kis mancsukat. Utána virágosat játszottak. Kitárták az ujjaikat, aztán kinyújtott ujjacskáikat összezárták, ahogy a virág csukódik be éjszakára. (Csináljátok ti is a gyerekekkel együtt! Jól feszítsétek ki az ujjaitokat, majd a kinyújtott ujjaitokat érintsétek össze, mint egy kelyhet! Fontos, hogy nagyon-nagyon lassan végezzétek a gyakorlatot!)

− Figyelj, Pakk, az én virágom nagyon álmos, gyorsan összecsukódik, hogy tudjon aludni – mutatta Pikk.

− A virágoknak lassan kell becsukódniuk, különben a bogárkák nem tudnak kimászni belőlük. És akkor egész éjjel be lesznek zárva, azt pedig nem szereti senki – válaszolt a fiú.

− Az én kezem, most lepke lesz! – újságolta a lány. – Nézd csak!

Kicsi tenyereit egymáshoz szorította, majd úgy tárta őket ki-be, ahogy egy pillangó mozgatja a szárnyait. (A tenyerek alul összeérnek, így lesz a kézfejekből két lepkeszárny. Lassan reptessétek a pillangót!)

− Nagyon óvatosan kell csinálni, mert ha hangosan csattan a kezed, akkor elrepül a lepke! – intette óva a fiút.

− Jaj, de vicces vagy, hiszen te vagy a lepke! − nevetett a fiú.

Kacagva reptették a kezüket, majd nyújtózkodtak. Nem állva, dehogyis! Fekve. Azt képzelték, hogy vitorlák, amiket hol kifeszít a szél, hol pedig elernyednek, ha épp szélcsend van. (Feküdjetek hanyatt, és nyújtózzatok! Próbáljátok meg elérni kezetekkel, lábatokkal a falakat! Persze, tudjuk, hogy ez nem fog sikerülni, de ha mégis erre gondoltok, akkor sokkal jobban dolgoznak majd az izmok! Képzeljétek azt, hogy vitorlaként fúj benneteket a szél! Ez egy nagyon remek gyakorlat arra, hogy az egész testeteket egyszerre figyeljétek meg.) A játék közben kipihenték magukat annyira, hogy újra elinduljanak. Most Pikk ment elöl, középen a hajó, hátul a kisfiú.

Nahát, a kislány olyan figyelmetlen volt, hogy szegény Pakk alig győzött megállni a lábán. Vagy kavicsos útra vezette, amikben lépten-nyomon megbotlott, hiszen a csónaktól nem látott, vagy sáros nyomon mentek, ahol meg összevissza csúszkált a lába. (Képzeljétek magatokat egy hasonló szituációba: nem láttok, a talaj pedig rengeteg nehézséget, buktatót rejt – mondjuk egy éjszakai túrán.) Végül a lány szó nélkül megállt, még jó, hogy Pakk nem ejtette el a levélhajót, mert megérkeztek a nagy vízhez. (Ez megint egy hirtelen dolog. Valami olyasmi érzés, mint amikor a gyerek hirtelen megáll előttetek menetközben, ti pedig majdnem átestek rajta. Ebből a hirtelen változásból fakad Pakk dühe.)

Pakk kicsit dühös volt. Összeszedte erejét, hogy képes legyen kedvesen elmondani a lánynak, várjon egy kicsit, ő elmegy körülnézni.

Pikk lecsücsült a víz partján. (A talaj hideg és nyirkos.) Kicsit kifújta magát, aztán unatkozni kezdett. A földet nagyon hidegnek érezte, így felállt és járkálni kezdett. (Most a talpán jelentkezik a hideg, nyirkos föld érzete.) Ahogy mendegélt a talaj hirtelen süppedőssé változott. Nem csúszott, mint a pocsolya, hanem léptei alatt kicsit benyomódott. (Mint a tengerparti nedves homok. Persze a Balaton homokja pont ilyen jó, csak kevés helyen van természetes part.)  Ezzel eljátszott egy darabig, várta, hogy Pakk visszajöjjön, de egyelőre sehol, senki.

Persze, hogy nem. Pakk elsétált a víz mentén, míg talált egy nagy követ. Felmászott rá, hogy körbekémleljen, vajon mekkora is ez a víz, ami az útjukat állja.(Idézzétek fel azt az érzést, amikor igyekeztek nagyon messzire nézni!) Hát, nem volt kicsi... Óriási pocsolya volt a víz. Pakk csak remélni tudta, hogy baj nélkül átevickélnek rajta. Utána kicsit még elüldögélt a hűvös kövön, fájó lábát tapogatta, amit bizony több helyen felsértettek a kövek, amikbe belerúgott. (Hűvös, kemény kő nyomja a hátsóját. Az összekaristolt láb érzetét se feledjétek felidézni!) Azon gondolkozott, hogy milyen furcsa, hogy Pikk az egyik pillanatban erős és okos, a másikban meg kifejezetten idegesítő.

Úgy érezte, hogy nehéz neki mindig a lányra figyelni és hozzáigazodni. Aztán belátta, hogy a közös álmuk nyomán közös az útjuk, és az is eszébe jutott, hogy milyen türelmes volt vele, amikor ő volt rosszkedvű. Ettől megnyugodott és visszaindult.

Még szerencse, mert Pikk közben, megunva a várakozást, a vízben keresett szórakozást. Először csak beletapicskolt a lábaival, élvezte, ahogy körülöleli a lábát a hűvös érzés, aztán ugrándozni kezdett, mulattatta, ahogy ezer felé fröccsennek az apró cseppek. (Hideg víz a láb körül, úgy bokáig, majd a szétfröccsenő vízcseppek érzete. Feljebb is éri a testet, ne feledjétek a hangját sem, ahogy visszahullik a vízbe!) Közben egyre beljebb merészkedett, tetszett neki, ahogy egyre magasabbra ér a víz. (Érezd, ahogy egyre magasabban ér a hideg víz!) És ekkor történt a baj. Ugrándozás közben megcsúszott és elesett. (Csúszás és esés érzése!) Ijedtében akkorát kortyolt a koszos pocsolyából, hogy alig bírt partra kecmeregni. (Biztosan kortyoltatok már hatalmasat valamely nem egészen ivásra szolgáló vízből. Nekem a Balatonból elkövetett kortyolásaim a legemlékezetesebbek. Most ezt az érzést igyekezzetek felidézni!) Köhögött, köpködött és kapkodta a levegőt, amikor Pakk odaért.

− Mi történt veled? – kérdezte aggódva. (Aggódó a hangja)

− Bele..., beleestem a vízbe – köhögte a lány. (Kicsit fuldoklik, ahogy ilyen kortyolások után szokás.)

− És mégis hogyan estél be a partról?

− Belementem ugrándozni, aztán megcsúsztam és elestem – mondta halkan Pikk.

− Azért el tudunk indulni? – nézett rá, kissé szemrehányóan.

− Igen, persze, menjünk – felelt a kislány.

− Akkor vízre kell tennünk a csónakot. Gyere, segíts!

Behúzták a levelet a pocsolyába, majd megpróbáltak ráülni. (Ez elég jó móka! Először a húzzuk, vonjuk, toljuk a csónakot, érezzétek az izmok munkáját! Majd megpróbálunk beszállni egy csónakba, ami inog, billeg és úgy tűnik, sosem fogjuk egyenesben tartani…)   Még jó, hogy Pikk már eleve vizes volt. Így csak Pakknak esett rosszul, amikor belefordult a vízbe. (Valami olyasmi érzés, mint amikor gumimatracról belefordultok a hideg vízbe. Esetleg valaki beledob benneteket egy medencébe…) Nem volt könnyű ráülni a levélhajóra. Hol erre billent, hol arra. Amikor végre stabilan tartották magukat, akkor rájöttek, hogy így meg nem tudnak evezni. Végül sikerült elhelyezkedniük úgy, hogy kicsi karjaik beleérjenek a vízbe.

És elindultak. Pakk ült elöl, a kislány hátul. A nagy koncentrálástól elszótlanodtak. Meg fáztak is, hiszen vizesek voltak, a barlang pedig hűvös. (Borzongós fázás és a ringó csónak érzete. Érezzétek karjaitokban a izmok munkáját evezés közben!) Alattuk ringott a csónak, karjuk evezett rendületlenül.

Ekkor egy fekete árny tűnt fel a távolban, és jött egyre közelebb. Gyorsabban jött, mint ahogy ők haladtak. A csónak mozgása felerősödött, annyira felerősödött, hogy már nem eveztek, csak kapaszkodtak. (Egyre nagyobb hullámok jönnek, mint amikor egy nagy hajó elhalad a közeletekben.) Egyszerre két szem tűnt fel a csónak előtt.

− Jaj, elsodorsz bennünket! – kiáltott fel Pikk. (Kétségbeesett, figyelmeztető a hangja.)

− Hol vagytok, kik vagytok? – kérdezte kissé rémülten Sün mama, mert ő volt az, éppen hazatérőben a fiaihoz. (Az ő hangja is riadt. Valami ilyesmi van benne: Kik ezek, mit csinálnak, ugye, nem bántották a fiacskáimat?)

− Itt vagyunk az orrod előtt a levélhajóban – szólalt meg Pakk is.

Sün mama megkönnyebbülten vette észre a pálcikagyerekeket. Fellélegzett, hiszen két ilyen kis satnya figura biztosan nem bántotta otthon hagyott fiacskáit.

− Én Pikk vagyok, ő meg Pakk – csivitelte a kislány. – Te vagy a süngyerekek anyukája?

− Igen, én. Szóval találkoztatok velük? – kérdezte. (Hangja nyugodt, hiszen nincs veszély.)

− Igen, tőlük kaptuk ezt a csónakot. Nagyon kedvesek – válaszolt Pakk. – Kérlek, igazíts útba minket! Azt a helyet keressük, ahol mindig fény van és meleg.

− Hamarosan partot értek, aztán menjetek csak egyenesen előre. Egy kanyar után meglátjátok a barlang kijáratát. Vagy bejáratát... – gondolkodott el. − Amikor én jöttem, akkor a bejárata volt, de ha ti mentek, akkor a kijárata lesz – morfondírozott tovább.

− Köszönjük az útbaigazítást!

− Várjatok, segítek egy kicsit, kapaszkodjatok meg jól! – szólt Sün mama, és orrával hatalmasat lökött a picinyke hajón.

A pálcikagyerekekbe beleszorult a szó annyira gyorsan mentek.  (Ahhoz hasonló az érzés, mint amikor sodrásban megy egy apró hajó. Ha nem volt még ilyen élményed, akkor mgfelelő lesz az is, ha felidézel egy gyors csúszdázást. ) Mikor lassulni kezdett a csónak, majd végül partot ért, kiabálva szaladtak tovább.(A következő folyamatot kell elképzelni: a csónak lassulni kezd, már nem kell annyira kapaszkodni, a csónak alja talajt ér, majd hirtelen megfeneklik és megáll. Amikor kiszállsz egy csónakból, akkor kicsit furcsa érzés a stabil talaj. Idézd fel ezt az élményt!)  A kanyarig meg sem álltak, itt már könnyebben haladtak, mert jóval több volt a fény. (Idézzetek fel egy olyan képet, ahol a napfény felé közeledve egyre több fényt érzékeltetek! Sajnos, egyre nehezebb hozzájutni ehhez az élményhez, mert mindenhová villanyt szerelnek…) A levegő is melegebb volt és különös illatok vegyültek bele. (A teljes testeden érezd, hogy melegszik a levegő, melybe belevegyül a kinti természet friss illata!)

Ahogy a kanyarba értek, még a lélegzetük is elakadt. Valami csodálatos dolgot pillantottak meg. (A teljes áhitat, a katarzis érzése, amikor egy csoda részesének érzed magad. Idézz fel egy olyan emléket, amikor ezt érezted! Velem ez általában impresszionista mesterek képei előtt történik, vagy akkor ha a nagyfiam szólózik egy koncerten.) Színes volt. Zöld színű. (Képzeld el, hogy most először látsz zöld színt, élénk színt! Eddig csak a szürke, barna, fekete volt a palettán.)  És lágyan mozgott a fényben. (Egy fa lombját borzolja a szél. Képzeljétek el!) A gyerekek most először láttak zöld színt. Megszorították egymás kezét, és futni kezdtek a ki-bejárat felé.