3. mese Kijut-e a két pálcikagyerek a fényre?

3. mese

Kijut-e a két pálcikagyerek a fényre?

 

Pikk és Pakk rendületlenül gyalogolt, hogy az álmukban látott csodavilágot megkeressék. Bár apró lábaik, ahogy fáradtak, egyre lassabban érték a hideg, nyirkos földet. (Képzeld el, ahogy a talpad döngölt, nyirkos földet érint!)  A mozgástól kimelegedtek, csak ezért nem fáztak a hűvös barlangban. (Hűvös, nyirkos levegő érzete.)

Hirtelen nagy feketeség tűnt fel előttük, bátran szorították egymás kezét, így koppantak neki valaminek. (Olyan ez az érzés, mint amikor lendületből jól beverjük a fejünket egy nyitva felejtett szekrényajtóba. Nagyon fontos a hirtelenség, a váratlanság érzete.)

− Aúúú, mi volt ez? − kiáltott fel a kislány. (Ilyenkor a felnőttek káromkodni szoktak, lehet azzal a hangsúllyal mondani!)

− Nem tudom − dörgölte a fejét Pakk.

− Nagyon megütöttem magam – sírta el magát Pikk.  (Nyugodtan vegyétek igazán sírósra a hangotokat, nem fog megijedni a gyerek! A folytatásban is lehet nagy-nagy levegőkapkodós hüppögéssel beszélni.) – És most hogyan megyünk tovább? Hogy fogunk eljutni a szépséges világba? – hüppögte. ( Nemcsak a buksija fáj, hanem félti a csodáját is! Sírásának ez is az oka. Ezt fontos tudni, mert másképp szól a sírás külső vagy belső fájdalom esetén.)

− Először is mutasd a fejed! Látni ugyan nem látom, de ha vérzik, azt érzem – mondta komolyan a pálcikafiú. – Nincs nagyobb baj, csak nőtt rajta egy hupli, mindjárt elmúlik a fájdalom. Maradj itt, én megpróbálom kitalálni, hogyan jutunk itt át. (Hangja komoly, határozott. Baj van, cselekedni kell!)

− Jó, de hogy fogsz megtalálni ebben a sötétben? – szipogta a kislány. (Már csak szipog, kicsit kapkodja a levegőt.)

− Dúdolgass magadnak, azt hallom, és visszatalálok – nyugtatta meg  a fiú. (Megint az a bizonyos ötlethang!)

Pikk leült a hideg, nyirkos földre. (Hideg és nyirkos amin ül, érezzétek a hátsótokon!)  Hátát nekitámasztotta a valaminek. Annak a fekete, hideg és kemény tárgynak, ami útjukat állta, és akkora fájdalmat okozott neki. (Háta hideg, kemény tárgynak dől.) − Zsipp-zsupp, kenderzsupp... − dúdolgatta bátortalanul. ( Ezt nyugodtan énekeljétek, kicsit bátortalan hangon!) Egyre jobban fázott. Alulról a nedves föld, hátulról a valami ontotta magából a hideget. (Alulról és hátulról hideg!)

Ezalatt Pakk, akinek szeme lassan hozzászokott a sötéthez, megpróbálta felmérni, mi is az a dolog és hogyan tudnának átjutni rajta. Eljutott a barlang egyik faláig. Sajnos, nem talált átjárót. Tapogatni kezdte a valamit. Hűvös volt, de a felszíne nem volt olyan rücskös, mint a barlang fala. (Képzelj el valami keményebb kőzetet, a felülete nem porózus, nem rücskös, ahol törött, ott viszont karcol, éles!)  Apró keze azért talált kapaszkodót. Olyan érzése volt, mintha valami szeleteket vágott volna ebből a kőből. Mert ez is kő, abban  biztos volt. Csak másfajta kő, mint a barlang. Elkapott egy kiálló peremet és igyekezett felhúzni magát. (Képzeld el, hogy igyekszel felhúzni magad valahová. Érezd a karizmok munkáját!) Hát, elsőre nem sikerült. Ekkor eszébe jutott, hogy a barlangfalon meg tud támaszkodni a lábaival. Nagy nehezen végül felkapaszkodott a kő tetejére. Megnyugodott, fényt látott a távolban, bár elég különös fényt. Folyton változott és mozgott, de legalább fény volt. (Ezt a jelenséget az okozza, hogy fák lombja takarja a bejáratot, amikor beléjük kap a szél, akkor hatol be több fény.)  Kicsit kifújta magát, míg óvatosan körbejárta a kő tetejét. Lekiabált Pikknek. (Kiabál!)

− Pikk, Pikk, ez egy kő, fent vagyok a tetején, gyere föl te is!

A kislány már majdnem álomba énekelte magát az általa költött új szöveggel. – Háj, báj, kutyamáj, ha elfújjuk, majd nem fáj – dünnyögte a Zsipp-zsupp dallamára, miközben próbálta lüktető buksijáról lefújni a fájdalmat.

− Én nem tudok odamenni! Itt ülök és várlak. És énekelek, hogy megtalálj – válaszolt. ( Ahol ül, az hideg és kemény.)

Pakk belátta, hogy vissza kell mennie a lányért. Ok nélkül nem mondana ekkora butaságokat. Ha egy bátor, kalandvágyó pálcikalány ilyen ostobaságokat mond, akkor bizony segítségre szorul. Visszamászott hát Pikkhez és remélte, hogy nem okozott maradandó megbutulást a sérülése.

− Gyere, segítek! – fogta kézen. – Most már abbahagyhatod az éneklést, mert megtaláltalak. Menjünk erre egy kicsit, hátha akad egy átjáró ezen az oldalon. Én nem találtam a másikon.

Sajnos, nem találtak átjárót, de itt kicsit könnyebb volt felmászni. Pakk ment elöl, és amint megvetette a lábát, lehajolt, hogy segítsen a lánynak. Csak úgy feszültek az izmai, ahogy húzta felfelé. (Remek alkalom, hogy újra virtuálisan gyúrjunk... Érezzétek a karizmaitokat!) Végre a tetőn voltak.

− Látod, Pikk, ott a fény! – mutatta a kislánynak.

− Jaj, de jó, akkor mégis megtaláljuk Csodaországot! – éledt fel a lány. Örömében arról is elfeledkezett, hogy fáj a feje. (Hangja örömteli, elszállt a gond egy pillanat alatt.)

− Most már csak le kell jutnunk innen – mondta megkönnyebbülten Pakk. (Hangjában nagy-nagy megnyugvás.)

Megnyugodott, hogy a kislány nem butult meg végleg. Elindultak lefelé. Lábukat felváltva támasztották a barlangfalához és a gonosz kőhöz – ahogy Pikk elnevezte.

Aztán egyszercsak nem volt tovább. Nem találtak több kapaszkodót. (Megdöbbenés, “jaj, most mi lesz?” érzés.)

− Le kell ugranunk, Pikk – mondta a fiú. – Úgy számolom, nem lehetünk túl magasan, elég sokat másztunk már. Gyere, fogom a kezed! Ugrás! – kiáltotta. (Elszántan, nagyon bátor hangon mondja.)

Valóban nem voltak túl magasan és nem is estek a padlóra, így nem ütötték meg magukat, viszont annál jobban megijedtek. Valami puhára, de szúrósra érkeztek, ami ráadásul hirtelen megmozdult. (Ráesnek három sünigyerekre, akiknek még puha a tüskéje, de azért már bök egy kicsit. Képzeljétek el, milyen érzés lehet!)

− Juj!− tapogatta a hátsó felét Pikk. – Most örüljek, hogy lent vagyunk, vagy féljek attól, hogy mozog a padló? – kérdezte a fiút.

Amit padlónak hittek újra megmozdult ( Érezzétek, milyen, amikor megmozdul alattatok a föld. Az Elvarázsolt kastélyban biztosan próbáltátok!), így a két pálcikagyerek legurult róla. Döbbenten tapasztalták, hogy süppedős talajon állnak (Levelekből készített sünifészekben.) és körbeveszi őket hat gombszem, három fekete, nedves orr, és három szájból fújnak rájuk. (Képzeljétek el a szituációt!) Inkább mulatságos volt, mint félelmetes, így Pikk azonnal, érdeklődve fordult feléjük.

− Pikk a nevem. Ti kik vagytok? Ti vagytok a szél? (Nyílt, érdeklődő kérdés.)

− Mennyei almaszósz, hogy lehetsz ennyire buta! Süngyerekek vagyunk nem a szél! – mondta egyikük. (Kicsit fölényeskedő a hangja.)

− És nagy szerencsétek, hogy a mamánk ma nappal is elment itthonról!

− Nagyon félelmetes tüskéi vannak, jól felnyársalt volna benneteket!

− Nem szereti, ha ránk esnek – licitáltak egymásra a sünik, akik soha nem vallották volna be, hogy mennyire megijedtek. (Egyik nagyobbat próbál tódítani, mint a másik, ezzel leplezik riadalmukat.)

− Elnézést kérünk, nem akartunk bántani benneteket. Az én nevem Pakk. Azt a világot keressük, ahol minden színes, világos van és meleg – vette át a szót a kisfiú.

 

− Ha azt hiszed, hogy te bántani tudsz minket, akkor nagyon-nagyon nagyot tévedsz – hepciáskodott az egyik süngyerek. (Próbál nagyon kemény legénynek látszani. Viccelődjetek bátran a hangotokkal!)

− Hagyd abba, Simi! – szólt rá a testvére. – Senki sem akar bántani. Légy kedves a vendégekkel akkor is, ha váratlanul estek be! A mi nevünk Simi, Samu és Sámuel – mutatta be magukat Samu. (Határozott, egyenes a hangja.)

− Útba tudsz minket igazítani? – kérdezte Pakk.

− Igen. Mindig menjetek egyenesen a mozgó fény felé! Ott van a barlang kijárata, biztosan arrafelé van, amit kerestek. De vigyetek magatokkal csónakot, mert van egy nagy víz, amin át kell jutnotok – mondta Samu, azzal egy falevelet nyújtott Pikk és Pakk felé.

− Köszönjük, hogy segítettetek, indulnunk kell! − mondta a pálcikafiú

− Köszönjük a csónakot! – mosolygott rájuk Pikk.

− Nagyon szívesen! Jó utat! – búcsúztak a süngyerekek.

Pikk és Pakk elindult a fény felé, és bár nagyon fáradtak voltak, lelkesen cipelték a süniktől kapott levélcsónakot.