2. mese

Pikk és Pakk álma

( Ebben a részben folytatjuk a képeket és kicsit játszhattok a hangotokkal. Nagyon jó móka! A szakmai megjegyzésben részletesen is írok róla!)

2. mese

Pikk és Pakk álma

Pikk ébredt elsőként. Valami nagyon nyomta az oldalát. (Idézd fel az emléket, amikor a te oldaladat nyomta a párod, vagy éppen a gyermek karja!) Kinyitotta a szemét (Erre mindenki emlékszik, hiszen naponta megteszi. Érezd, hogy milyen, amikor alvás után kinyitod a szemed!), és megnyugodott, hogy csak Pakk keze az. A kisfiú mosolygott álmában, a kislány meg zsibbadt ébren. Kicsit mocorogni kezdett, hogy elgémberedett tagjaiba visszatérjen az élet, és persze azt sem bánta volna, ha a fiú felébred, mert nagyon fontos közlendője volt. A kemény padló alulról nyomta, Pakk keze meg felülről (Kemény padló nyomása alulról, a kar súlya felülről.), a feje fölött a fényben apró porszemek táncoltak. Nagyon nagynak érezte a barlangot, sötétnek és nyomasztónak. ( Ez nem egyszerű, próbáld meg érezni a hatalmas, zárt teret!) A hosszú út, amit idáig megtett, szinte csak távoli emlék volt. Nem is szívesen gondolt rá, olyan hideg és sötét. (Gyors képként idézd fel az első mese képei közül az utat. Hideg, döngölt föld, sötét, nyirkosság.) Még a pocsolya emléke sem hozta lázba, bár az elég jó móka volt. Elvigyorodott, amikor a csúszkálásra gondolt. (Gyors csúszkálás emlék.) Végül a ficergés megtette a magáét, Pakk szeme felpattant.

(Játssz a hangoddal! Itt a pálcikagyerekek sokféle módon fognak megszólalni. Ez úgy megy a legkönnyebben, hogyha elképzeled, mit éreznek, ha te érzed azt, amit ők. Egyszerű hangokkal fogunk most dolgozni, ezzel alapozzuk meg a későbbi, bonyolultabb gyakorlatokat.)

− Azt álmodtam, hogy minden színes, és ez a ragyogó fény nemcsak ebben a körben érezhető, hanem mindenhol – szólalt meg azonnal. (Képzeld el, a ragyogó fényességet, a napsütést!)

− És olyan gyönyörűséges színek voltak, amiket elképzelni sem lehet! – folytatta a kislány. (Csodás színek! Eddig a két gyerek csak a barlang szürke árnyalatait látta.)

− És mindenhol nagyon jó illat lengett – mondta Pakk. (Kellemes illat, leginkább a fák, a virágok illatát gondolnám. A szagokat és az ízeket nem mindenkinek könnyű elképzelni. Ha nem megy, akkor egyelőre ne foglalkozz vele!)

− És csoda dolgokat láttam – mesélt Pikk.

− Hé, ez az én álmom! Honnan tudsz róla? – kérdezte a fiú. (Hangja megdöbbent, kissé éles)

− Te honnan tudod az én álmomat? – válaszolt azonnal a kislány.

− Sajnálom, ez az én álmom – erősködött Pakk. (Határozott hang)

− Nem, az enyém – fordult pityergősre Pikk hangja. – Miért akarod elvenni az álmomat? (Még nem sír, csak fojtogatja a torkát a sírás.)

− Jaj, dehogyis akarom elvenni – Pakk kicsit megrémült a sírós hangtól –, én csak elmeséltem neked, hogy mit álmodtam − simogatta meg Pikk haját. ( A fiú hangja nagyon kedves, megnyugtatni akarja a lányt.)

− De azt én álmodtam – szipogott tovább a lányka. (Még mindig pityeregne.)

− Várjunk csak egy kicsit! Tudod, mit? Meséld el, hogy miről álmodtál! (Az ötlet hangja. Ezt minden szülő jól ismeri.)

− Jó – suttogta Pikk. – Azt álmodtam, hogy egy óriási helyen voltunk, aminek nem volt teteje. Nagyon magasan, végtelen, kék kakaóban tejszínhabok úsztak. A föld nem hideg volt, hanem zöld bársony takarta, amin színes, csodálatos valamik lengedeztek. És a levegő mozgott, mozgatta a hajamat. Csiklandozott mindenhol. Nagyon örültem, mesevilág volt. (Hangja suttogásból indul, kicsit érezni benne a sírás fojtogatását az elején, aztán elragadja a csodalátás öröme. Érezzétek, lássátok, amiről beszél: zöld fűtakaró virágokkal, szellő kócolja a hajat.)

− Figyelj, rám, Pikk! Ennek ugyan egy csöpp esélye sincs, ilyen nem lehet, de az a helyzet, hogy én ugyanezen a helyen voltam álmomban. (Hangja kissé megdöbbent, de megnyugtató.)

− És te is láttad azokat a furcsa hangszereket, amik a levegőben száguldoztak?

− Igen, láttam.  Azok a madarak.

− Ugye, milyen szép volt? – kérdezte Pikk. (Áhitattal mondja)

− Igen, nagyon. De nem értem, hogy hogyan álmodhattuk ugyanazt – válaszolt a kisfiú.

− Hát, biztosan ez is a csoda része – merengett a lány –, az is különös, hogy életre keltünk, azt sem érted – mosolygott Pakkra. (Hangja elgondolkodó)

− Lehet. Lehet, hogy Csodaországban vagyunk – nyugtatta meg a kislányt és saját magát is.

Hallgattak, merengtek, süttették magukat a napon. Nagy-nagy csend ereszkedett rájuk. ( Érezd a csendet! Nagyon mély, amit felerősít a barlang óriási terének érzete.) Akkora nagy csend, hogy egy gyereklégy zümmögése is trombitaszólónak hangzott volna, ha lett volna ott bármi kettejükön kívül. Végül a pálcika kislány felsóhajtott.

− Mit gondolsz, létezik az a csodálatos világ? Vagy mindig aludnunk kell, ha látni akarjuk? – lehelte a halk kérdést. ( A nagy csendből, egy alig lehelt, reménykedő kérdés)

− Biztosan létezik, különben nem tudnám a madarakat, a virágokat, meg a fákat – felelt a fiú. (És a bizakodó válasz)

− És hol van? Meg tudjuk találni igaziból is?

− Nem tudom, hol van. És azt sem, hogy meg tudjuk-e találni. De azért legalább megpróbálhatnánk – jelentette ki elszántan Pakk. ( A hangján lehet érezni, hogy döntést hozott.)

− Tényleg, tényleg, elmegyünk és megkeressük? – lelkendezett a lányka  – Ez nagyszerű, juj, de jó! – ugrott fel örömében. (Nagyon örül, lelkendezik, a hangja is ilyen.) 

− Igen, elmegyünk. Ebben a barlangban hideg van és sötét. Sokkal jobban érezzük magunkat itt a fényben, de nem élhetünk egy fényfoltban. Főleg akkor nem, ha ilyen különös dolog történt velünk, hogy ugyanazt álmodtuk. Ha létezik ez a Csodaország, akkor biztosan megtaláljuk. (Magának magyarázza a döntését, nagyon elszántan.)

− Induljunk, most! Fussunk! – kiáltott fel Pikk. (Boldogan kiabál)

Útra keltek hát. Nem volt könnyű a meleg fényből visszamenni a hidegbe. ( Érezd, hogy milyen, amikor melegből hűvösbe lépsz! Pincébe, barlangba. A légkondicionált hipermarket képe nem igazán jó.) Kézenfogták egymást, ezzel bátorítva magukat. Azt sem tudták, hogy melyik irányba menjenek. Láttak egy nagyon sötét foltot, arra indultak, mert a többi irányban a barlang fala sejlett. Félősen lépkedtek, ahogy egyre sötétebb lett. (Lásd, érezd, ahogy egyre sötétebb lesz!)  A hűvös, agyagos padló és nedves kipárolgása libabőrössé tette őket. (Ismét, a hideg, döngölt föld érzete. A levegő hűvösségét érezd a testeden!) Az első pocsolyát kikerülték, azonban a következőt nem vették észre időben, és bizony beletrappoltak. (Újra érezd a hideg vizet, de most úgy, hogy nem vágysz rá, nem esik jól! Ugye, milyen különös, hogy ugyanazon dolog érzékelése mennyire különböző érzéseket tud létrehozni?) Most nem esett jól a hideg víz. Gyorsan visszaléptek, a csúszkálás sem vonzotta egyiküket sem. Pikk odabújt Pakkhoz.

− Én félek – suttogta a fülébe. (Nagyon fél, ez érződik a suttogásán.)

− Én is félek, de ki kell jutnunk innen valahogy, ahhoz pedig át kell kelnünk ezen a borzasztó sötétségen. Ha feladjuk, akkor sosem tudjuk meg, létezik-e Csodaország – vigasztalta a fiú. ( A bátor férfi megnyugtató hangja)

− Jó, menjünk – szinte nem is mondta, csak gondolta Pikk. (Próbáld olyan halkan mondani, ahogy csak bírod!)

Bátran folytatta hát útját a két kis pálcikagyerek. Egyre sötétebb lett és egyre hidegebb, de ők mentek rendületlenül. ( Lásd, érezd: egyre sötétebb, egyre hidegebb!)

Hirtelen megmozdult a levegő, és furcsa villanást láttak messze maguk előtt. ( Ez fontos! Ez az első kép, ami kivezet a sötétségből. Érezd, ahogy hirtelen szélfuvallat legyint meg! A furcsa villanás úgy keletkezett, hogy egy fa lombja eltakarja a bejáratot, a szél odébbfújta az ágakat, így jött be több fény.) Megijedtek, összebújtak.

− Pakk, mi volt ez? – kérdezte a kislány. (Rémült hangon)

− Pontosan nem tudom, de úgy érzem ez szél volt. És az a villanás azt jelzi, hogy valahol a közelben fény van. Gyere, menjünk, hátha véget ér ez a sötétség! – válaszolt Pakk.

Kicsit sietősebbre vették lépteiket, és mentek az előbb látott világosság felé. (Idézd fel, hogy mit érzel olyankor, amikor sietni kezdesz! )