19. mese Kopogós tánc - gyakorlás

19.mese

Kopogós tánc

 

A gyerekek megilletődötten bámulták a piros fejű, gyönyörű madarat.

− Hát, ti merre jártatok? – dörrent rájuk a rigó.

− Fürödtünk a patakban, megtanultunk úszni, hajókáztunk és Pakk talált valamit – darálta Pikk.

− Elnézést, hogy megvárakoztattunk benneteket – szabadkozott a kisfiú −, találtam egy fantasztikus odút a patak mellett. Szeretném, ha megnéznéd. Egyébként Pakk vagyok – mutatkozott be a piros fejűnek.

− Kopi vagyok, a harkály – felelt amaz. – Rigó barátom megkért, hogy legyek a segítségetekre.

− Ez nagyon kedves tőled – szólt hálásan a fiú. – Letti, megbeszéltük Pikkel, hogy ha lehetséges, akkor nem mennénk innen nagyon messzire télen. Annyi barátunk van már, szomorú volna itthagyni őket. A barlangocska, amit találtam, reméljük alkalmas szállás lesz. Kérlek, menjünk oda és vizsgáld meg te is! – fordult a rigóhoz.

− Rendben van, akkor induljunk! – vezényelt a rigó.

A melegre való tekintettel ismét repültek. (Ismét repülés élmény.) A fekete madár haladt elöl, hátán a gyerekekkel, őket követte a harkály. Pakk még felszállás előtt elmagyarázta az utat, így a rigó könnyen megtalálta a sziklát. Érdekes volt a környék. (Itt most jön egy szépen felépített, eléggé bonyolult természeti kép. Szerintem elboldogultok vele.) A gyerekek sziklája, mintha őrtorony lett volna a mögötte magasodó kővár előtt. Óriási kövek voltak, de nem alkottak hegyet. A fák ölelésében őrizték a patak csörgedezését. (Halljátok a hangokat, érezzétek a víz illatát!)  

Az odút rejtő szikla aljában tömérdek virág bújt meg. Mivel igen közel volt a patak, mindig elegendő nedvességhez jutottak. A hatalmas kő előtti part lapos volt, apró, gömbölyű kavicsok borították. Érdekesen kiszélesedett itt a víz, lassult a sodrás. A hasadékot alulról és felülről is könnyű volt elérni. Persze néha mászni kellett, de azért kicsit egyszerűbb volt, mint repülni. A nyílást egyébként csak a vízről lehetett észrevenni, a másik oldalról eltakarta a felfutó borostyán. A körben álló fák eléggé távol voltak ahhoz, hogy beengedjék a nap fényét, de elég közel ahhoz, hogy megfogják a szelet.

Maga az odú tágas és száraz volt. (Most megint zárt térben vannak, idézzétek fel ennek az érzetét!) A bejárati nyílás mellett még négy apróbb résen áramlott be a fény. Egy szép nagy üregbe léptek be, melyet hátul kiegészített néhány kisebb bemélyedés. (Hőmérsékleti különbség is van, a barlag hűvüsebb, mint a kinti levegő.)

A rigó nagyon elégedett volt. Megdicsérte a fiút, majd hárman óriási tanácskozásba kezdtek, hogyan is alakítsák a legjobban használhatóvá a teret. Pikkre most nem volt szükség, így lesétált a patakhoz. Péter és Vivi egy bokor árnyékában hűsölt a vízben. (Lássátok a bokor árnyékát, érezzétek, hogy ott cseppet hűvösebb van, a parti talaj nedves és kicsit süppedős, a patak csobogása hangosabb.)

− Képzeljétek, úgy tűnik, maradhatunk! – ujjongott a kislány. – Annyira örülök. Itt Csodaországban az a legjobb, hogy ilyen kedves lények lakják. (Felhőtlen öröm hangja.)

− Ó, Pikk, mi is nagyon örülünk nektek, már híre ment, hogy mennyire tudsz örülni és mennyit segítettél az ötleteiddel. Az egész erdő nagy szeretettel beszél rólatok.

− Én nem tudok erről, de örülök, hogy veletek lehetek – szólt halkan a teknős. (Ő még mindig kicsit visszahúzódó, ilyen a hangja is.)

− Játsszunk valamit! – javasolta Pikk. – Fedezzük fel a környéket!

Nekiindultak. Úgy határoztak, hogy a vízen mennek, mert a vízipók nem szívesen hagyta el a patakot, Péter pedig nagyon lassú volt a szárazföldön. (Hajózás élmény.) Lefelé tartottak, hogy megvizsgálják, mi van a szedresen túl. Útközben megálltak és szakítottak az édes gyümölcsből. (Érezzétek a szeder ízét!) A szederbokrok hosszú indái mélyen benyúltak a habokba. Alattuk csinos kis kőpárkány húzódott meg, mely lassította a víz folyását. A köveket gömbölyűre csiszolta az áramló víztömeg. Péternek az jutott az eszébe, hogy készíthetnének egy biztonságos átjárót egyik partról a másikra. Hiszen barátaik nagy része az ellentétes oldalon lakik, a gyerekek pedig nem tudnak segítség nélkül átkelni a vízen. A kőösvény használhatónak látszott, éppencsak biztonsági megerősítésre szorult és valami kapaszkodó alkalmasságról kellett gondoskodniuk. A szederbokor készségesen felajánlotta indáit, bár jelezte, hogy belé ugyan lehet kapaszkodni, de ez nem túl kellemes, hiszen tüskéi hegyesek.

Szerencséjükre ismét felbukkant a rák, aki egyszer már a segítségükre volt. Ollóival megszabadított egy szederágat a tüskéktől, így pompás kapaszkodóra tettek szert. Az inda elég hosszú volt ahhoz, hogy a szemközti mogyoró alsó ágaival összefűzzék. (Képzeljétek el ezt a szorgos munkát! A köveket, a szúrós indákat, a patak hideg vizét, illetve az alkotók sürgés-forgását.) Pikk vízi barátai óvó pillantásainak védelmében az új kötélkorlátba kapaszkodva egyedül kelt át a patakon. (Ez egy érdekes kép. Pikk lába a hűvös vízben, talpai alatt vízkoptatta, nagy, sima kövek, a lábán érzi az áramlás erejét, kapaszkodik egy mozgó korlátba, ami megtartja, ha baj van, de támaszkodni nem tud rá. Ügyelnie kell az egyensúlyára.)

Továbbhajóztak. (Ismét hajózás.) Kicsit lejjebb vadalma- és szelídgesztenyefák álltak. Az erdő alja rengeteg gombát rejtett. (Ezeket a vízről látják.) Pikk úgy határozott, hogy ideje visszatérniük, hátha akad valami neki való feladat.

Annyit mindenesetre megtett, hogy gondoskodott némi élelemről a szorgoskodók számára. Egy gyönyörű, illatos, zöld ánizsgomba került a teknős hátára és néhány lédús, sötét szeder. (Igyekezzetek elképzelni ezeket az illatos finomságokat!) Péter óvatosan úszott felfelé, nehogy leguruljon az értékes zsákmány.

Pakk a parton járkál, amikor visszaértek. Megörült a finomságoknak, és falatozás közben elmesélte a terveket. Kisebb átalakításra szükség volt ugyan, de a barlangodú alkalmas lesz arra, hogy átvészeljék a telet. Mindnyájan ágakat kerestek ezután. A berendezés elkészítéséhez sok-sok faanyagra volt szükségük. A patak mentén rengeteg ágacska volt, amit a víz sodra már megtisztított a kérgétől. Hamarosan óriási kupac halmozódott fel masszívabb ágakból és kéregdarabokból. Egyelőre egy bokor alatt helyezték el a gondosan kiválogatott anyagot. (Ez egy összetett kép. Illatok: faanyag szaga, víz, növények, vízparti sár. Tapintás: fa simasága, fakéreg felszíne, a sár csúszóssága. A munka heve is egy érzelmi kép!)

Egyszerre különös muzsikára lettek figyelmesek. Tompa kopogás verte fel az erdő csendjét. Dá−dá−dá−dáá−ti−tip−ti−tip, dá−dáá−dá−dá−ti−tip−ti−tip hangzott ütemesen. Kopi harkály kezdett munkába az odúban. Erős csőre ütemesen dolgozott. Ebben nem tudtak segíteni, sőt jobb volt, ha távol maradnak, nehogy a lehulló faldarabok eltalálják őket. A parton üldögéltek, tervezgettek. (A képbe becsatlakozik a kopogás. Pikk, aki nagyon szeret énekelni rögtön gyárt hozzá egy dalocskát. Bármilyen dallara énekelhetitek, nekem a Kék Duna keringő járt a fejemben.)

Itt maradunk, de jó, de jó,

Minden barát közel lakó.

Nem bánthat minket téli fagy,

Minden barát velünk marad

– fakadt dalra Pikk. Hamarosan együtt énekelt a csöppnyi társaság, a harkály adta hozzá a ritmust. Aztán Pikk felugrott és mókás táncba fogott. Megérintette a parti növényeket, belegázolt a patakba, ütemesen ugrált kavicsról kavicsra.

Követték a többiek is, sőt a rák is előkerült egy kő alól. A teknős komótosan pakolgatta a lábait, a rák az ollójával támogatta az ütemet. A két gyerek kéz a kézben lejtett, míg a vízipók a patak közepén mutatta be kűrjét. Észre sem vették, hogy közben elhallgatott a kopácsolás, már csak a dal zengett a part fölött. A bokrok, fák együtt susogtak a ritmusra, még a víz is másképp csobogott. (Ez egy közös tánc. Képzeljétek el, idilli környezetben együtt táncol mindenki! Érezzétek az izmok munkáját is!)

A rigó és a harkály is becsatlakozott egy utolsó körre, aztán Letti megtörte a tánc áhitatát.

− Ki kell söpörnünk új otthonotokat. Mindenki vonuljon távolabb, ti pedig gyertek segíteni!

Felvonultak a sziklaodúba. Először a két madár söpörte ki a nagyobb kődarabokat a szárnyával, aztán a gyerekek láttak munkához frissen kötött seprűikkel. Megizzadtak mire készen lettek. Kis testüket vastagon borította a por, de mosolyogtak, amikor látták milyen csinosra, lakályosra kopogta a harkály a kis barlangot. (Ebben a munkába sok mozgás van. Más érzet a nagy, nehéz kövek söprése és más a kicsi daraboké. És közen száll a por, homályossá válik tőle a helyiség, megtelik az orr.)

Közben érzékelték a fények változását. Rájuk köszöntött az alkonyat. (Lássátok az alkonyati fényeket!) Leszaladtak a patak partjára, ahol iziben feltűntek új barátaik is. Vivi ismét felszerelte rájuk a levegőkarikákat és egy hatalmas közös pancsolással mosták le testükről a piszkot és ünnepelték új otthonukat. (Koszosan, porosan, izzadtan szaladás a hideg vízbe.)

A madarak búcsút vettek tőlük másnapig, a gyerekek pedig Péter hátán felhajóztak a vízen, majd hazatértek. (Hajózás élménye, majd gyalog haza az erdei úton.)

 Nagyon fáradtak voltak, de nem állhatták meg, hogy el ne újságolják az örömhírt barátaiknak, ezért a rétre indultak, ahol a pitypang levelén hintázva (Idézzétek fel a hintázás testérzeteit!) elmesélték a virágoknak, Lapinak, a sáskacsaládnak és Ellinek, a keresztespóknak, hogy mennyire örülnek annak, hogy itt maradhatnak a közelben, és télen is beszélgethetnek, mesélhetnek és megoszthatják velük az élményeket.

Lapi apó megköszörülte a torkát:

− Gyerekek, tisztában vagytok vele, hogy velünk nem tudtok télen találkozni? – tette fel a kérdést. (Biztosan voltatok már úgy, hogy meg kellett mondanotok valamit egy tévedésben lévő embernek, akit ráadásul nagyon kedveltetek. Na, ez a hang most ilyen.)

− Miért, elköltöztök? – kérdezte Pikk.

− Nem, nem költözünk el, hanem a hideg elől visszahúzódunk a föld alá. A gyökereinkbe küldjük az erőnket, hogy tavasszal az első napsugár hívószavára újra levelet bontsunk, bimbót hozzunk és virágainkka, friss leveleinkkel ünnepeljük meg az új tavasz eljöttét – felelt bölcsen Lapi apó.

− Ó, de kár! – szomorodott el egy pillanatra a kislány, de hirtelen felragyogott az arca. – Akkor majd tavasszal, ha előbújtok, itt foglak várni benneteket, és elmesélem, hogy milyen a tél! – kiáltotta felvillanyozva.

− Nagyszerű lesz, Pikk! Köszönjük! – pihegte a pitypang, aki már jócskán összehúzta sárga virágait.

− Gyertek, menjünk haza! Hagyjuk pihenni a virágokat! – javasolta a keresztespók.

Így tettek hát. Hazatérve becsúsztak a lapos kövön, és amint letették fejüket a kamillapárnákra, nyomban mély álomba merültek. (Csúszás, alvás.)