18. mese Pancsolás a pataknál - érzetek az egész testen
18. mese
Pancsolás a pataknál
Rekkenő hőség volt, mikor felébredtek a gyerekek. (Érezzétek a fülledt, nyári kora délelőttöt! A levegő nem mozdul, forróság van.) Szokásos reggeli köszönő körútjuk végén, hálásan pihentek meg Csiper apó és Csiper anyó árnyékában. (Ezt is képzeljétek el!) Még enni sem nagyon volt kedvük.
Mivel a rigó délutánra jelezte jövetelét, úgy határoztak, hogy lemennek a patakhoz, ott hűsítik magukat a friss vízzel. (Most próbáljuk meg ezt a képet összerakni! Forróság, a gyerekek pihegnek a gombák árnyékában, és arra gondolnak, azon fantáziálnak, hogy milyen nagyszerű volna a hűs patakban lubickolni. Nem nehéz, csak még nem volt ilyen képünk, amiben elképzeltük, hogy egy elképzelt helyzetben az elképzelt szereplők elképzelnek valamit.)
A fák árnyéka sem nyújtott igazi felüdülést. Rezzenéstelen, forró kánikula volt. A patakhoz közeledve a csobogó hangok ígértek egyedül enyhülést. (Képzeljük el a képet, és próbáljuk meg beleképzelni a kontrasztot! Forróság, kánikula, levél sem rezzen, víz-, vízpart illata, patakcsobogás. A víz közelében csöppet hűvösebb a levegő! Érezzétek a felüdülés ígéretét! A “mindjárt ottvagyunk” érzést.)
Végre odaértek. Örömmel szaladtak be a hűs vízbe. (És “végre megérkeztünk” érzés. Rohanás a hideg vízbe. Idézzetek fel egy ilyen emléket! Érezzétek az egész testeteken az élményt! A gyerekek csak derékig rohannak be a vízbe, tehát addig mindenhol megjelenik a hideg víz érzete, derék fölött csak vízcseppek érik a bőrüket. ) Fröcskölték egymást, futkároztak a parti vízben, apró kavicsokat dobáltak, élvezettel figyelték a felcsapódó hullámok gyűrűjét. (Megfogják a követ, elhajítják – érezzétek az izmok munkáját is! A kavics beleesik a vízbe, ennek hangja is van, felfröccsen a víz, majd megjelennek a karikák.)
Kellemes volt a hideg vízben játszani, de lassan elfogytak az ötleteik. Furcsa lényre lettek figyelmesek, aki a víz tetején szaladgált. Mulatságosnak találták. A lény egyenesen feléjük tartott.
− Szervusztok! Kik vagytok? Az én nevem Vivi. Vízipók vagyok.
− Én Pakk vagyok – mutatkozott be a fiú −, ő pedig a barátom, Pikk. Pálcikagyerekek vagyunk. Miért járkálsz a vízen?
− Sosem gondolkodtam még ezen – válaszolt a lény. – Amióta élek, azóta csinálom. Ilyen forróságban ez különösen kellemes. Gyertek, próbáljátok ki ti is!
A két gyerek elindult és megpróbált a vízen járni. (Megvitattam a gyerekekkel, ők is próbálták már, tehát nem hibbantság, hogy én is próbáltam. Ne aggódjatok, nem sikerült... Szóval, aki próbálta, az emlékezzen rá, aki meg nem, az próbálja ki, mert elég vicces érzés. Ezt kéne most felidézni! Először óvatosan rálépsz, és reméled, hogy sikerülni fog. Aztán rájössz, hogy nem, akkor próbálsz rászaladni a partról, ismét nagy teret adva a reménynek. Persze lehet,hogy valaki másképp próbálta, minden lehetőség megengedett és nagyszerű! Akinek esetleg sikerült is, kérem keressen meg! Érdekelnének a tapasztalatai.) Hát, nem igazán sikerült, sőt, egyáltalán nem. Újrakezdték, és egyre beljebb merészkedtek. (Azaz egyre magasabban éri őket a hideg víz.) A vízipók nem értette, hogy miért kéretik magukat. Csak figyelte őket, néha alábukott, hogy felfrissítse magát. A gyerekek szorgalmasan rohangáltak ki-be, remélve, hogy egyszer majd sikerül. Aztán megtörtént a baj. Pikk nagy lendülettel beszaladt a vízbe, majd hirtelen elfogyott lába alól a talaj. Fordult volna vissza, de nem boldogult, hiszen nem volt, ahol megvethetné a lábát. (A fuldoklást nem feltétlenül kell átérezni, de azt nyugodtan, hogy már nem ér le a lábatok. Mint amikor kifelé úszol a tengerből, a Balatonból, és ellenőrzöd, hogy le tudsz-e már állni.) Szerencsére Vivi épp arra szaladgált, örömmel látta, hogy valaki végre lebukik, végre játszik vele. Ő is alámerült, és várta, hogy a kislány reagáljon, de ő csak kalimpált kétségbeesetten. Pakk riadt kiáltozása értette meg a vízipókkal, hogy itt nem játékról van szó. Gyorsan Pikk alá úszott és feltolta a felszínre, majd partra segítette.
− Mi történt? – kérdezte. – Miért nem játszatok velem a vízben? (Őszinte nem értés van a hangjában.)
− Mert nem tudunk fennmaradni rajta – válaszolt a kisfiú, aggódva figyelve Pikket, aki rémülten lihegett.
− Jól érzed magad? – kérdezte a fiú.
− Igen, most már jól. Nem kaptam levegőt a víz alatt – szólt a lányka. – Nagyon megijedtem.
− Ti nem tudtok úszni? – döbbent meg a vízipók.
− Mit jelent az, hogy úszni? – meredt rá Pakk.
− Hát, úszni azt jelenti, hogy tudod magad irányítani, akár a víz felett vagy, akár a víz alatt – válaszolta Vivi.
− Hát, a jelek szerint, ilyet nem tudunk – jegyezte meg a kislány.
− Még soha nem találkoztam olyanokkal, akik nem tudtak – gondolkodott el a pók. – Nektek nincsen légnadrágotok?
− Nekünk semmilyen nadrágunk sincs – mondta Pakk.
− Ez nagyon érdekes – jegyezte meg a pók. – Mi tudunk magunknak légnadrágot készíteni.
− Vivi, lehet, hogy nekünk is tudnál ilyet csinálni? − támadt egy ötlete a fiúnak.
− Nem tudom – válaszolt a vízipók −, de próbáljuk meg! Gyere, Pakk, állj bele a vízbe!
A kisfiú derékig besétált a hűs habokba, a vízipók pedig munkához látott. Egyszerre Pakk emelkedni kezdett. Ahogy nőtt a nadrág, úgy emelkedett a fiú. Most már fenn tudott maradni, de nem tudta irányítani magát, és ez nem volt kényelmes. (Ahhoz hasonlíthat ez az érzés, mint amikor labdára ülünk a vízben. Próbálunk egyensúlyozni, de eléggé bizonytalan, billegős érzés.) Tehát a légnadrág náluk nem vált be. Vivi egy hatalmas rúgással kilyukasztotta a levegőbuborékot, így Pakk lábai földet értek. (Egyrészt valóban talajt ér a lába, ami itt kavicsokat jelent, másrészt eltűnik a bizonytalanság, megszűnik a billegés, ismét ő irányítja a mozdulatait.)
− Vivi, arra gondoltam, hogy építs ilyen levegőkarikát a karjaim köré, akkor benne leszek a vízben, de nem süllyedek el, és talán tudok megfelelően kalimpálni.
Pakk beljebb ment a vízbe, a vízipók pedig újrakezdte a dolgát. Hamarosan emelkedni kezdett a fiú. (Ezt a pillanatot érdemes elkapni! Képzeljétek el azt az élményt, amikor emelkedtek, elfogy a lábatok alól a talaj, de biztonságban vagytok, lebegtek.) Képes volt lebegni a felszínen. Vivi megmutatta, hogy mit tegyen a kezével és a lábával. Eleinte ügyetlenül csapkodott, aztán egyre határozottabbá lettek a mozdulatai. (Ez komoly izommunkát is jelent! Ne feledjétek felidézni és érezni az egész testetekben.) Szorgalmasan ismételte a tanultakat, míg hamarosan ráérzett az ízére, és egyre jobban élvezte az egészet.
− Pikk, ez csuda jó! – kiabálta a kisfiú. – Gyere, Vivi neked is csinál lufit a karodra!
− Biztos, hogy nem fogok elmerülni? – kérdezte a kislány.
− Én nem merülök el, szerintem te sem fogsz.
Pikk bemasírozott a vízbe és odatartotta a karjait a vízipóknak. Gyorsan elkészültek a légkarikák, a kislány figyelmesen eltanulta Pakktól a mozdulatokat, így hamarosan vidáman úszkáltak a hűvös habokban. (Úszkálás, lebegés. Talán még emlékeztek erre a karúszós időszakra, próbáljátok felidézni!) Vivi nagyszerű játszópajtásnak bizonyult. Most már nagyon ügyelt két új barátjára, rendszeresen ellenőrizte a karjaikon körbefutó levegőbuborékok állapotát.
Rengeteget úszkáltak, majd a pók új mulatságot talált ki. Felmásztak egy nagy kőre, és onnan ugráltak a tóba. (Érezzétek a követ a talpatok alatt! A langyos száraz kövön vizes lábbal végiggyalogolunk, majd ugrás, csöppnyi repulse, aztán placcs, bele a vízbe. Ennek hangja is van, érezzétek a felcsapódó vizet, halljátok a hangját!)
A végére úgy belejöttek, hogy akrobatákat megszégyenítő ugrásokkal szórakoztatták egymást és persze magukat. Aztán belefáradtak a nagy ugrándozásba, így kifeküdtek a kőre. A nagy felületet langyosra fűtötte a nap, kellemes pihenés esett rajta. (A kő langyos, kemény és göröngyös a felülete. Érezzétek a hátatokon, vagy a hasatokon! Attól függ, hogyan képzelitek a fekvést! Lábakon és karokon is!)
− Köszönjük, Vivi, hogy segítettél nekünk és most ilyen jó kis mókában van részünk – fordult a kisfiú a vízipókhoz.
− Igazán nincs mit, nekem is nagy öröm veletek játszani – mosolygott a póklány.
Elpilledésükből egy kissé reszelős hang riasztotta fel őket.
− Khm,khm... elnézést, egy pillanatig sem szeretnék zavarni, de ööö… esetleg ööö… volna egy ötletem – hallatszott a víz felől. (A teknős szégyenlős, zavarban van, ilyen a hangja is.)
Mindannyian a vízbe bámultak, ahol egy teknős himbálózott, kissé szégyenlősen. (Lássátok, ahogy illeg-billeg a vízben, azt sem tudja, hová nézzen.)
− Khm, figyeltelek benneteket, ahogy játszottatok, örömmel csatlakoznék én is, khm, khm – szólt bátortalanul.
− Persze, hogy játszhatsz velünk! – kiáltott fel Pikk, aki rögtön megkedvelte a tébláboló lényt. – Miért vagy ilyen szégyenlős? – kérdezte.
− Új vagyok még, most érkeztem ide a mesébe, nem ismerek senkit – szólt a teknős. – A nevem Péter, eddig a városban éltem. Nagyon kedves gyerekek voltak a gazdáim, de egyszer sem jöttek be a vízbe, hogy játszanak velem. A szárazon, a szobában pedig én nem tudok olyan jól szórakozni.
− Örülünk neked, Péter! Az én nevem Pikk, ő a barátom, Pakk és itt van még Vivi is a vízipók, aki megtanított minket úszni – mutatott be mindenkit a kislány.
− Bejöttök a vízbe? – kérdezte Péter. – Annyira szeretnék úszkálva játszani! Aztán felülhetnétek a hátamra, és én lennék a hajótok!
− Jaj, de jó! – ugrottak be a vízbe. (Ugrás a hideg vízbe a langyos kőről. Érezzétek az egész testeteken a változást!)
Óriási pancsolást csaptak, majd vízitúrára indultak a teknős hátán. (Próbáljátok elképzelni, hogy milyen lehet egy teknős hátán utazni! Szép képek jönnek, lássátok őket!) Lefelé hajóztak a patakon, és élvezettel figyelték, milyen gyönyörű formákat rajzolt ki az áramlat a partoldalra. Egy szakaszon a vízig nyúló szederbokrok tűntek az éhes hajósok szeme elé. Péter kimászott a vízből, és megebédeltek. (A teknős partot ér. Érezzétek a hirtelen megállást!) A két gyerek arcán csurgott lefelé az édes, szinte fekete lé. Nagyon ízlett nekik az új fajta gyümölcs. (Érezzétek az ízét és azt is, hogy csurog az arcotokon a leve!) A teknős is élvezettel csettintgetett az édes ízt érezve.
Evés után visszafordultak, hisz a pálcikagyerekek megbeszéltek egy találkozót a rigóval. A sodrással szemben lassabban haladtak. (Újra hajóznak. Érezzétek, hogy mennyivel nehezebb ár ellenében haladni!)
Pakk egyszerre megálljt vezényelt. A part melletti nagy sziklán egy hasadékot vett észre. A teknős a partra evickélt (Ismét megállás.), a kisfiú pedig felmászott a hatalmas kőre. (Érezzétek a kő felületét. Meleg, göröngyös.) Nem ment könnyen a feljutás, de a nyíláson betekintve megdobbant a szíve. Kellemes, tágas üreg bújt meg a sziklában, nagyobb, mint a tegnapi. (Képzeljétek el, milyen érzetekkel jár betekinteni egy hűvös barlangba a nyári melegben! A szikla felszíne ontja a meleget, de a nyílásból hűvös árad.) Körülnézett, aztán visszaereszkedett barátaihoz.
− Mit találtál, Pakk? – kérdezte a kislány.
− Egy nagyon jónak tűnő barlangocskát – felelte csillogó szemmel a fiú. (Idézzétek fel azt az élményt, amikor csillogot aszemetek, mert valami olyan dolog történt, ami nagy örömet okozott nektek!) – Tudod, nem szeretnék messze menni innen. Szomorú lennék, ha itt kéne hagyni a barátainkat. Délután idejövünk Lettivel, megmutatjuk neki ezt a helyet.
− Ó, Pakk, de jó lenne, ha itt maradhatnánk! – sóhajtott fel Pikk.
− De most irány hazafelé, mert a rigó már vár bennünket! (Újra hajózás.)
Péter teknős minden erejét beleadta az evezésbe, így hamarosan visszaértek a picinyke tóhoz. (Partot érnek, innentől gyalogolnak az erdei talajon.) A gyerekek búcsút intettek játszópajtásaiknak, biztosítva őket, hogy hamarosan újra találkoznak. Sietve tették meg szárazföldi útjukat az otthonukig, ahol Lettit egy színes madár társaságában találták.