13. mese Eső után köpönyeg

13. mese

Eső után köpönyeg

− A szamóca továbbra is nagyon finom – jelentette ki Pikk – soha nem fogom megunni! (Érezzétek a szamóca ízét!)

− A piros szamóca nagyon finom – javította ki Pakk, aki ma megkóstolt egy zöld, éretlen szemet, és az bizony összehúzta a száját, olyan savanyú volt. (Érezzétek a savanyú ízt!)

Ebéd után sétálni indultak az erdőben, aztán visszafordultak, mert a fák leveleiről a nyakukba csöpögött a víz. Hát, persze, hogy a réten kötöttek ki! A zöld mező fölött pára gomolygott, de a levelekről felszáradt már az eső. A virágok csodálatos színekben pompáztak. Mintha mindet kifényesítették volna. Elragadtatva nézték a törökszegfű liláját a szarkalábak kékje mellett. A pitypangok szinte világítottak. A margaréták vakító fehéren tündököltek, sárga közepük, mint megannyi napocska, ragyogott. (Lássátok a virágok gyönyörű színeit, ringassátok bele magatokat egy kicsit a szépségükbe!)

Csodálatos illat terjengett. A virágok és a vadkakukkfű illata keveredett a nedves föld nehéz szagával. (Idézzétek fel az éppen elálló nyári zivatar utáni illatokat!) Nem jutott eszükbe semmi tennivaló, így a pitypanghoz ballagtak, hogy hintázzanak. Keresztespók barátjuk ott várta őket.

− Nagyon aggódtam, aggódtam értetek – kezdte rá. – Ekkora esőben, ekkora esőben nem jó kóborolni. Veszélybe is kerülhettetek volna! – zsörtölődött.

− Kedves vagy, hogy aggódsz, de kérlek, hagyd abba! Nem kerültünk veszélybe. Biztonságban voltunk – szólt Pakk.

− Mert Lapi apó volt olyan kedves, hogy megvédett bennünket – újságolta Pikk.

− Tudom, tudom, tudom – motyogott a pók. – Már elmesélték a virágok. Szeretném, ha idejönnétek! Megbeszéltem Lapival, hogy készítek nektek esőkabátot az egyik leveléből. Akkor esőben is bóklászhattok. Nem esik bajotok, ha esik – szólt, majd fürgén méretet vett a gyerekekről, és munkához látott.

Pikk eközben észrevett egy bokrot kicsit távolabb, és már indult is. Valósággal vonzotta, amit látott. Száját tátva állt meg a bokor előtt. (Képzeljetek el egy teljes pompájában virágzó csipkebokrot!)

− Hogy te milyen gyönyörű vagy! – szólította meg áhitattal. – Még sosem láttam ilyen szépséges színt.

− Rózsaszínnek hívják – felelt kedvesen a bokor. – Vadrózsa vagyok.

− Az én nevem Pikk – mutatkozott be a kislány is. − Nem baj, ha gyönyörködöm benned? – kérdezte.

− Nem, nem baj. Örülök, ha tetszem – válaszolt a vadrózsa.

Pikk alig tudott betelni a rózsaszín virágok látványával és a helyes kis porzókkal. Egyszerre zümmögésre lett figyelmes. Nagy, áttetsző szárnyú lények landoltak a rózsa virágain. Pikket észre sem véve nekiláttak, hogy kis seprűlábaikkal óvatosan apró vödrökbe söprögessék a virágok közepén lévő sárga port. (Ne feledkezzetek meg a méhek hangjáról sem!)

− Kik ezek? Talán valami takarítószolgálat? – kérdezte a pálcikalány. – Szerintem nem voltál piszkos.

− Ó, dehogyis! – csilingelt fel Vadrózsa kacagása. – Ők a méhek. Virágport gyűjtenek rólam, amiből mézet készítenek. Közben pedig nagyon fontos dolgot végeznek el, beporozzák a virágaimat – mondta kedvesen.

− Jaj, nem! Ezt rosszul tudod, kedves Rózsa, nem beporoznak, hanem kiporolnak. Nem hozzák, hanem viszik a port! – mondta figyelmeztetően Pikk.

A vadrózsa úgy nevetett, hogy a méhek abbahagyták a munkát, mert nem találták el seprűikkel a rázkódó porzókat.

− Kérlek, maradj nyugton! – zümmögött fel egyikük. – Így nem tudjuk végezni a dolgunkat.

− Bocsássatok meg! Igyekezni fogok, de ez a kislány olyan mulatságos dolgokat mond – szabadkozott a rózsa.

− Kedves Pikk, a beporzás azt jelenti, hogy egy másik virág hímporát idehozzák nekem. Rátapad a lábukra, úgy szállítják virágról, virágra. A beporzott virágból termés lesz, őket nevelgetem egész őszön át.

− Elmúlnak a virágaid? – kérdezte csalódottan a kislány.

− Igen, elmúlnak – mosolygott a bokor. – Gyönyörű bogyók nőnek a helyükön. Szép, piros, gyógyító gyümölcsök.

− Ó, de szomorú, hogy nem lesznek rajtad mindig ezek a gyönyörűségek!

− Nem örökre tűnnek el. Minden évben tavasszal újra kivirágzom, termést érlelek, télen pihenek, aztán tavasszal ismét kibontom a virágaimat.

− Hát, jó – sóhajtott fel a kislány. – Hogyan gyógyítanak a gyümölcseid? Orvosok lesznek?

− Jaj, ne nevetess, kérlek! Szegény méhek nem tudnak dolgozni! – kérte a vadrózsa. – A gyümölcseimből, a csipkebogyókból, készített...

− Nagyon szép nevük van! – tapsikolt közbe Pikk, majd egy pillanatra megakadt. – Te vagy Csipkerózsika? – meredt rá a bokorra.

− Ne nevetess, kérlek! – kacagott fel a rózsa. – Nem, nem én vagyok Csipkerózsika. Vadrózsa vagyok, és néha hívnak csipkebokornak is, de együtt a kettőt nem használják, legalábbis velem kapcsolatban – magyarázta a rózsa.

− Értem – bólogatott a kislány.

− A bogyóimból készített ital gyógyítja a betegeket. Ha a méhek mézéből is teszel bele, akkor még gyorsabb a gyógyulás – mondta Vadrózsa. – Télire feltétlenül adok majd belőle.

− És a méhek is adnak mézet? – kérdezte Pikk.

− Biztosan. De azt tőlük kell megkérdezned.

− Méhecskék! – kiáltott át a halk zümmögésen a lány. – Ugye, adtok majd nekem mézet télen, hogy meggyógyuljak?

− Szívesen adunk, örülünk, ha mézet eszel – zümmögött a válasz. – De nem csak akkor lehet mézet enni, ha beteg vagy!

− Akkor a méz valami finom dolog? – kérdezte a lányka.

− Te még sosem ettél mézet? – hangzott fel a zümmögőkórus, mert erre az összes méh felkapta a fejét.

− Még nem – válaszolt a pálcikagyerek.

Zimi-zümi, zimi-zümi, a méhek gyors tanácskozást tartottak, majd egyikük elrepült. Térült, fordult, majd visszaérkezett negyedmagával. Egy makkcsészét hoztak, és Pikkhez repültek. (Ilyen kép a valóságban nincs. Ezt csak kitalálni, elképzelni lehet. Próbálkozzatok vele!)

− Hoztunk neked mézet. Kóstold meg magad! – zümmögték.

Pikk elvette a mézet, és beledugta mutatóujját az aranyló masszába. Kicsit kavarta, forgatta, nagyon tetszett neki a színe és mókásnak találta, hogy olyan lustán folyik. Lenyalta az ujjait, majd mosoly ragyogott fel az arcán. (Idézzétek fel a méz állagát, színét! Lássátok azokat a helyes kis buborékokat, amik keverés közben belemennek! És persze ne feledkezzetek meg az ízéről sem!)

− Nagyon finom! – csettintett a nyelvével. – Köszönöm szépen, hogy hoztatok nekem! – nyalt bele újra a mézbe. – Most azonban mennem kell. A barátom, Pakk, Lapi apónál vár rám. Szeretném, ha ő is megkóstolná ezt a csudamézet. A viszontlátásra, máskor is eljövök hozzád – fordult a vadrózsához.

− Szeretettel látlak bármikor! – búcsúzott a virág.

Pikk átölelte a makkcsészét és nagyon óvatosan lépegetett vele. Nem látta Pakkot. A pitypang alatt csak egy zöld manó ácsorgott a keresztespókkal.

− Elli, Elli, nem láttad Pakkot? – kiáltott oda a kislány.

A póknak mind a nyolc szemöldöke felugrott a csodálkozástól.

− De hát itt vagyok! – fordult meg a zöld manó.

Pikk felismerte barátját a nagy levélkabát alatt.

− Ó, azt hittem egy manó – nevetett a lány. – Gyere csak! Valami különösen finomat kaptam a méhektől. Méz a neve – mutatta szerzeményét.

− Állj, állj, állj! – szólt közbe a keresztespók. – Előbb próbáld fel a köpönyegedet! – kérte ellentmondást nem tűrő hangon.

Pikk tudta, hogy értelmetlen volna vitatkoznia, belebújt hát a vadonatúj kabátba. A pók még egy csöppet szorgoskodott, aztán kijelentette.

− Pompásan néztek ki! Most aztán nyugodtan sétálhattok esőben is.

− Köszönjük szépen! – mondták a gyerekek − De most levesszük, mert nagyon melegünk van.

Kibújtak a köpenyekből, és letelepedtek a pitypang árnyékában, hogy elfogyasszák a méhek ajándékát.

− Így kell! Dugd bele az ujjad! – mutatta a kislány.

− Pikk, ez csuda finom! Hogy szerezted? – kérdezte Pakk. (Érezzétek ti is az ízét!)

− Az úgy volt, hogy elmentem a vadrózsához, gyönyörködtem a virágaiban, amikor odazümmögtek a méhek kiporozni és beporozni, hogy meggyógyuljak télen. Aztán a rózsa elmesélte, hogy a virágaiból csipkebogyó lesz, de ettől ő még nem Csipkerózsika, aztán kiderült, hogy nem ettem még mézet, és akkor a méhecskék hoztak nekem – darálta egy szuszra a lányka. – De most együnk!

Boldogan nyalták-falták a finomságot, amikor igazán furcsa dolog történt az égen. A láthatár szélén különös színek keveredtek-kavarodtak. A két gyerek tátott szájjal bámult. A felhők narancs, piros, lila árnyalatokban pompáztak, a Nap pedig komótosan ballagott mögöttük. Eltartott egy ideig, mire becsukták a szájukat és képesek voltak megszólalni. (Egy gyönyörű, színpompás naplementét látnak. Idézzétek fel az ég aljának lenyűgöző árnyalatait!)

− Ó, de szép! – sóhajtott fel Pikk, majd megkérdezte: − Vajon hova megy?

− Nem tudom – válaszolt a fiú −, de biztosan valami nagyon fontos helyre, ha ilyen színpompás kísérettel kell mennie.

− Szerintem Meseországba tartanak – vélte a kislány.

Közben elfogyott a méz, a Nap alászállt, megfogták hát új köpönyegeiket, kétfelől belekapaszkodtak a makkcsészébe, és hazaballagtak.