12. mese Felhőjáték

12. mese

Felhőjáték

Napsütéses reggelre ébredtek a gyerekek. (Illatos, madárcsiviteléses, nyári reggel képe.)  Elballagtak a szamócásba (Lássátok a képet!), megreggeliztek (Érezzétek a szamóca ízét!), majd úgy határoztak, hogy ma semmit tesznek. Azt teszik, ami jól esik, és nem állnak ellen egyetlen ötletnek sem.

A rét felé vették az irányt, mert Pikk szerette volna megmutatni a fiúnak a felhők játékát. Köszöntötték virágbarátaikat, kicsit hintáztak a pitypang levelein, majd leheveredtek a fűbe. (Hintázás képei, fűben heverés – csiklandoznak a fűszálak, meleg a talaj.)

Vakítóan kék volt az ég, telve megannyi bárányfelhővel, felhőmesével. (Lássátok az eget!) A borzas, sárga virág óvón szólt feléjük. (Amikor beszél, akkor lássátok a virágot!)

− Gyerekek, óvatosnak kell lennetek, gyertek szépen ide a leveleim árnyéka alá. Nagyon erősen tűz a nap. Na, hempergőzzetek csak ide! (Most csapjatok egy nagy hempergőzést! Közben figyeljétek, hogyan dolgoznak az izmaitok!)

− Hogyan kell hempergőzni? – kérdezte Pikk.

− Ó, az nagyon egyszerű – válaszolt a virág. – Úgy, ahogy most fekszetek, guruljatok szépen ide hozzám!

Ebből lett ám a nagy kacagás! Ahogy ráéreztek az ízére, olyan hempergőzést csaptak, hogy az egész mező a boldogságukban fürdött. Végül elpilledve begurultak a védelmet adó levelek alá. Lihegtek, fújtattak, nevetgéltek még egy ideig, aztán csak nézték az eget. (Lássátok ti is!)

Először a színekben gyönyörködtek. Hány árnyalatban is tud pompázni egy tejszínhabkupac! Voltak kócosak és jólfésültek. Világítóan fehérek és szürke szélűek. Komótosan úsztak az égen. Hol gyorsabban, hol lassabban. Egyszerre feltűnt egy óriási fagylalt az égen és vészesen közeledett egy bohócfejhez.

− Fagylalt úr, kérem, térjen ki az utamból, nekem fog ütközni! – hangzott egy elnyújtott hang.

− Nagyon sajnálom, nem tehetem, mert nem tudom tenni – jött a fagyos válasz. (Egy fagyinak csak hideg lehet a hangja.)

− Mégis hogy képzeli ezt? Ne viccelődjön velem! Tréfálni csak nekem szabad! – méltatlankodott a bohóc.

− Nem viccelek, tényleg nem tudok odébb menni. Csak sodor a szél – válaszolt hidegen a fagyi.

További vitájuk értelmetlenné vált azzal, hogy a fagylaltfelhő arcon találta a bohócot.

− Áááááá, ez hideg! – sipította.

A fagylalt már nem válaszolhatott, mert szétkenődött a bohóc arcán. Maradványaiból kiscica formálódott.

− Ó, te szerencsés bohóc, mennyi finom fagyid van! – nyávogta. (Lehet nyávogni közben!)

− Egyáltalán nem vagyok szerencsés, most mi lesz így velem? Nem tudom letörölni magamról, nem látod, hogy nincsen kezem?

− Ó, ez nem baj, nyald le magadról! – javasolta a kiscica.

− Hogyan nyaljam le, hát nem látom magam!

(Most jön a nyelvtorna. Csináljátok, amit a felhőcica mond. Nem tudtok hibázni! Élvezzétek, nevessetek sokat!

Természetesen a párbeszédre is figyeljetek, megjelenik benne több érzelem is! Szerintem egyedül is elboldogultok már vele.)

− Majd én segítek neked, mert én látlak – mondta a cirmos. – Először nyald le jobb oldalt! Dugd ki jobban a nyelvedet, még egy kicsi van az arcodon! Most nyald le a bal oldalt! – irányított a kismacska. – Még egy kicsit, na, még, úgy, most jó! Milyen fagyi, tejszín?

− Nem, kókusz. Nem szeretem a kókuszfagyit – morgott a bohóc. – Kicsit feltámadt a szél, tudnál sietni? – kérdezte nem túl kedvesen.

− Tudnék, ha akarnék... – vágott vissza a cicus. – Nem tehetek róla, hogy rossz kedved van, én most épp segítek neked rendbehozni valamit, ami elromlott. Megtennéd, hogy kedvesebb vagy?

− Miért legyek kedves? Zavar a fagylalt az arcomon. Így nem tudok kedves lenni! – mondta a bohóc.

− Akkor oldd meg magad a dolgot! – válaszolt a kiscica, és nyalogatni kezdte a saját mancsát.

− Segítened kell! Nem hagyhatsz így itt! Mit fognak szólni hozzá mások, ha meglátnak fagylaltos arccal!

− Ez a te bajod, és nekem nem kell segítenem. Én döntöm el, hogy segítek, vagy nem segítek. Segítek, ha kedves leszel – mosdott tovább.

− Segíts már! Igenis, segítened kell!

− Elnézést, szóltál? – nézett fel a cica.

− Igen, igen szóltam – vett kicsit vissza a bohóc. Rövid szünet után folytatta. – Khm, khm, izé, öööö, Cica, megtennéd, hogy segítesz nekem? – próbált kedves lenni. 

− Szívesen! Mit szeretnél? – kérdezte

− Khm, ööö, kérlek, mondd meg nekem, hogy hol fagylaltos még az arcom! – próbált még kedvesebb lenni.

− Az orrod alatt és az álladon – hangzott a válasz.

− Cica, kérlek, segíts nekem, ügyetlen vagyok nélküled – szólt végre őszintén a bohóc.

− Ó, hát persze, hogy segítek – mosolyodott el a macska. – Nyújtsd ki jobban a nyelvedet, lejjebb, még lejjebb, most egy kicsit jobbra, most balra, kész. Most pedig nyújtsd felfelé a nyelved! Még jobban, na, még egy kicsit! Most jobbra, még jobban! Most már csak bal oldalon vagy fagyis. Nyújtsd ki jobban! Na, most tiszta vagy!

− Köszönöm szépen! – mondta a bohóc.

− Nagyon szívesen! A viszontlátásra! – búcsúzott a cica, akit egy fuvallat odébb lökött.

Most megint csak tejszínhabok voltak az égen, akárhogy néztek, nem láttak mást. Közben felgyorsult a felhők mozgása.

− Hogyan csinálta a bohóc? Így? – kérdezte Pakk, kidugva a nyelvét.

Ez remek szórakozásnak bizonyult. Nyújtogatták a nyelvüket, próbálták lenyalni a nem létező fagylaltot. Közben a felhők még gyorsabban repültek. (Vihar közeledik. Lássátok a képeit!) Arra lettek figyelmesek, mikor újra ráértek az égre nézni, hogy egy óriási szürke hegy közeledik feléjük. A bárányfelhők menekültek a hatalmas gomoly elől. Mintha egy pulikutya kergetné őket. Nagyon mulatságosnak találták az új történetet. Hirtelen feltámadt a szél, borzongva érzékelték, hogy lehűl a levegő. (Érezzétek a szelet és a lehűlést!)

A pulihegy új módszert talált a bárányok terelésére. Szörnyű morgások hagyták el a torkát, majd csattanva fel-felugatott és villogni kezdett. (Jönnek a villámok és csattog, dörög az ég. Idézzetek fel egy viharos emléket!)

− Jaj, de furcsa – szólalt meg Pikk. – Ez egy robot kutya. És nagyon falánk. Nem tudta elkapni a báránykákat, ezért megette a meleget.

− Nagyon szép ez a felhő, bár kicsit félelmetes – mondta Pakk.

Ekkor a fejük fölé ért a nagy, sötét, szürke pulihegy. Egyedül uralta az eget, és sírni kezdett. (Elkezd csöpögni az eső. Idézzetek fel egy ilyen képet! Érezzétek, ahogy a bőrötökre cseppen, ahogy koppan a talajon!)

− Szegény kutya, addig morgott, míg egyedül maradt. És most milyen szomorú! – sajnálta meg a kislány.

− Gyerekek, gyerekek! − hallatszott egy dörmögés. – Gyorsan fussatok ide hozzám! – hallatszott ismét egy óriási lapulevél hangja. – Gyertek, fussatok!

− Tényleg jobb, ha odamentek – noszogatta őket a pitypang is.

A kutya egyre mérgesebb és egyre szomorúbb lett. Mire a két pálcikagyerek a lapulevél alá ért, már patakokban záporzott a könnye. (Idézzetek fel egy olyan emléket, amikor a szakadó eső elől végre fedett helyre értetek!)

− Na, végre! – brummogott a lapulevél. – Másszatok fel gyorsan ide, erre a levelemre, a másikkal majd védelek benneteket! – parancsolta.

− Te tudod, hogy miért sír a kutya? – kérdezte Pikk.

− Úgy hívják eső. Nyári zápor. Nagy szükségünk volt már rá, száraz a föld. Mi növények akkor tudunk táplálkozni, ha van elegendő víz a talajban. De nagyon rég esett már. Kemény a talaj, nem fogja tudni azonnal beszívni a vizet. Itt azonban biztonságban vagytok – magyarázta az óriáslevelű.

És igaza lett. Úgy esett, mintha dézsából öntenék, a réten állt a víz. (Lássátok a képeket!) A talaj apró repedésein nem tudott elég gyorsan leszivárogni a mélybe. És egyre magasabb lett, miközben a kutya csak sírt, sírt. Pikk felpattant és kiállt a levél szélére. Minden erejét összeszedte, és hatalmasat kiáltott.

− Kedves felhőkutya! Nagyon bután viselkedtél, hogy a morgásoddal mindenkit elzavartál! De ne légy ennyire szomorú, én szívesen játszom veled felhőmesélést!

− Ugyan, hagyd! Úgysem hallja – dörmögött a levél.

Pikk nem hagyta. Azt akarta, hogy hallja a pulihegy. Erősen koncentrált, vett egy nagy levegőt és újra kiáltott. (Próbáljátok a felhőkutya irányába küldeni a hangot! Koncentráljatok arra, hogy szeretnétek, ha meghallaná!)

− Szerintem nagyon kedves kutya lennél, ha abbahagynád ezt a morgást! Akkor tudnék veled játszani!

És lássatok csodát, a morgás halkabb lett, a könnyzápor ritkább, majd lassan elállt. A kutyahegy fáradtan lihegett még egyet-kettőt, aztán csendben maradt. (A csendesülő vihar, majd az elálló eső képei. Érezzétek az illatokat, lássátok, ahogy a pára mozog a még meleg talaj fölött!) Újra feltűnt az égen a nap, megállt a hideg szél. Pikk és Pakk a lapulevélről figyelték, hogyan issza be a szomjas föld az utolsó csepp esőt is. Leugrottak a levélről, kicsit sáros lett ugyan a lábuk, de nagyon megéheztek, enniük kellett. Elbúcsúztak a lapulevéltől, megköszönték a védelmét, és a szamócás felé indultak.